Független Magyar Hírszolgálat, 1992. március-1993. február (16. évfolyam, 1-12. szám)
1992-04-15 / 2. szám
összekötött, eggyéforrasztott otthon a márciusi szellem újrafelfedezésének öröme, a szabadságünnep szívet melengető lobogó lelkesedése,meg kell állapítanunk: azokhoz képest sívár volt az idei március 15.,majdnem olyan formaságokba fúló, mint az azelőttiek. Külsőségekben nem volt hiány, de "hiányzott - olvasom egy hazai tudósításban - a három évvel ezelőtti nagy egymásra találásnak semmi mással össze nem hasonlítható bódulata". Hová is ^tünt a szabadság spontán ujjongása?... Miért alakult így? A választ Gsoóri Sándor levelében olvashatjuk: abból a "vértelen forradalomnak" nevezett folyamatból, ami az utolsó években Magyarországon lezajlott csak éppen a szív és a forradalmi lendület, a lelkesedés hiányzott s ami eleinte nyomokban mutatkozott, mára az is elenyészett. Efölött kesereg levelében Gsoóri és hibáztatja a sorrend-tévesztést. De vajon helyre lehet-e hozni ezt mulasztást? Hiszen a dolgok logikája szerint a megújulásnak a lelkek forradalmából kell kiindulnia, a hétköznapok "nyűglődéséből" már nehezen sarjadhatnak ki szent idealista vágyak és törekvések. Hacsak... hacsak nem futja a magyar nép életerejéből még egy újabb forradalomra, amit sokan jósolgatnak... Gsoóri Sándor borongás sorait újraolvasva eszembe jutott mindaz, amit Csurka István szájából hallottam alig néhány nappal ezelőtt,három különböző helyen is: egy new yorki Magyar Ház-beli előadáson, egy ottani márciusi ünnepségen, ahol szónokokként egymást váltottuk a pódiumon s végül egy, a vendég itteni napjait lezáró washingtoni sajtókonferencián. Mindhárom alkalommal egy alapgondolat körül csoportosította mondandóit, a ^ hazai helyzetről adott tájékoztatását az MDF alelnöke és egyet hangsúlyozott: Magyarország az egyetlen a volt szovjet blokk országai közül, ahol alkotmányos és békés eszközökkel ment végbe a rendszerváltás. Vér és túlkapások, kilengések nélkül, csupán kompromisszumok és megegyezések /paktumok/ sorozatával. Ezt a ínagyar nép higgadtságának és józanságának példájaként s érdemként emelte ki, de én ennek valahogy nem tudtam örülni. Isten ments, hogy vért és felfordulást, *56 megismélődését kívántam volna látni /éppen innét távolból, kibicnek semmi se drága alapon/, ám egy kizárólag kompromisszumokból fakadt rendszerváltozásban, melyben szikrányi forradalmi tűz sincs, aligha lehet köszönet. Az olyan is... És joggal merül fel az emberben a kérdés - amit egyre többen hangoztatnak otthon is -, hogy történt-e egyáltalán rendszerváltozás kis hazánkban? Vagy csak elitváltásnak, valamiféle ravaszul kiügyeskedett hatalom- és poziciócserének lehettünk - lehetünk - tanúi, aminek haszonélvezői elsősorban alvóit kommunisták és az ő jóvoltukból zökkenőmentesen uralomra került új osztály tagjai. Az egész alkunak pedig ismét csak egy vesztese van: a magyar nép. Úgy tűnik, a társadalomnak az a része, amelyik a bukott rendszervei megkötötte a maga kis kompromisszumát és a nyugodtabb élet ellenében hozzájárult ahhoz, hogy a gyakorlatban is megvalósulhasson a Kádár-korszak varázsszava,^ "közmegegyezés", annyira hozzászokott a hallgatólagos vagy valóságos paktumokhoz, hogy a dolgok elrendezésének es problémák megoldásának más lehetőségét el sem tudja képzelni. Szomorú s kiábrándító ez,a hozzánk intézett Csoóri-levél alig leplezett keserűségét is indokolja. Kern akarom most részletezni a Csurka István által is felemlített kompromisszumok sorozatát, melynek íve a sajtótól /sunyi alkotmánybírósági döntéssel legalizáltan/ az igazságtétel megaKadályozásáig terjed, mert mindenki ismeri azokat. És a saját bőrén érzi őket. /Budapesten újabban olyan "csúcs-kompromisszum" létezését is tudni vélik, ami még az orosz csapatok kivonulása előtt szovjet, amerikai és világbanki jóváhagyással jött létre, biztosítandó a békés átmenetet.../ A kommunista bűnösök futnihagyásával a kormányzó pártok sem értenek - nem érthetnek - egyet, különben szembekerülnének a magyar néppel. Most majd elválik, mennyire kötik meg kezüket a paktumok és tudják-e
