Független Magyar Hírszolgálat, 1991. március-1992. február (15. évfolyam, 1-12. szám)
1991-07-15 / 5. szám
2 Az ötvenhat kisajátítására irányuló igyekezet mellett még másik tendencia is megfigyelhető a hazai sajtóbani minden, ami 1955/56 előtt történt a kommunista uralom ellen, annak elhallgatás a sorsa. Teljesen háttérbe szorul , annak az ellenállásnak a története, mely 19^5 után folyt az országban,amelylyel a magyar nép a német megszállást felváltó szovjet uralom első percétől megmutatta, hogy nem kér a kommunizmusból. A mai demokratikus Magyarország időszámítása 1956-tól kezdődik és a rendszer történészei legfeljebb 1953-ig. az első Nagy Imre kormány megalakulásáig hajlandók visszamenni, ami végeredményben nem volt más, mint a párton belül megkezdődött első reformkommunista kísérlet a terror mérséklésére és a diktatúra konszolidálására. Ami polgári ellenállás 1946A7. Rákosiék nyílt hatalomra törésének kezdete és az ötvenes évek, a rémkorszak kiteljesedése között volt, azt mély csend veszi körül. Aminek nagyon egyszerű a magyarázatai azok a napjainkban demokratákká vedlett volt reformkommunisták, akik irányítják a sajtót és kedvük szerint manipulálhatják a közvéleményt, ezekben az években - 19^5 és 1953 között - még Rákosi szekerét tolták és aktív tagjai voltak annak a Moszkvából irányított bolsevista bűnszövetkezetnek, amely a nemzeti Magyarország tönkreretételét kapta feladatul. Érthető hát, hogy ezek az urak nem szívesen gondolnak vissza azokra az időkre és igyekeznek elfelejteni mindent,ami akkor történt. Legfeljebb a - Márai Sándor szavaival élve - a kommunista bandaharcokra emlékeznek, mert azok közülük is többeket érintettek s megpróbálnak áldozataiból mártírt csinálni.Pedig ezeknek semmi közük sem volt a magyarsághoz vagy a nemzet önvédelmi harcához, amit a "felszabadulás" pillanatától fogva a kommunista^uralom ellen folytatott. De ennek 1956 előtti története nem illik bele az új magyar vezetés koncepciójába. A mai "establishment" legtöbb tagja még nem is élt akkor, aki meg élt, azok közül senkiről se tudjuk, hogy 1956 előtt szembement volna a kommunistákkal. Annál többről tudjuk viszont, hogy szíwel-lélekkel támogatta a pártot... Aki azt állítja, hogy a reformkommunisták voltak az elsők, akik bírálni merték a pártot s xgy az ő érdemük a forradalom kirobbanása, meghamisítja a tényeket. Ötvenhat előzményei nem 55-ig* de még csak nem is 53-ig nyúlnak vissza, hanem sokkal korábbra. Én Csonka Emil álláspontját fogadom el, amit "A forradalom oknyomozó története" című munkája előszavában fogalmaz megi a forradalom '56-ban robbant ki, de jóval korábban kezdődött, valójában akkor, amikor az első szovjet katona átlépte a Kárpátok gerincét. A nemzeti ellenállás, ha nem is szervezett formában, de 19Ú5A6-tól kezdődött és első látható jelei a Kisgazdapárt 19^6 tavaszi öncsonkítása, majd a Magyar közösségi összeesküvés ugyanez év karácsonyán megkezdődött letartóztatásai voltak. A nyugati demokráciák normális mércéjével mérve persze sem ez, sem az utána következők nem voltak összeesküvések, mert törvényes eszközökkel akarták megváltoztatni a rendszert és útjátállni a kommunizmusnak, ám mindez semmit se von le jelentőségükből és történelmi szerepükből. Elég hivatkozni Pehérváry István "Börtönvilág Magyarországon" című munkájára, mely a források hiánya miatt távolról sem teljes (pld. az időrendben második nagy politikai per, az 19^7 őszi un. Peyer-összeesküvés is kimaradt belőle), mégis sok-sok oldalt tölt meg az összeesküvési perek és az azokban érintettek neveinek felsorolása. Akik közül nagyon sokan halálos ítélettel bitófán fejezték be életüket, a kommunizmus elleni harc igazi mártírjaiként. Ennek a harcnak kiemelkedő fejezete volt Mindszenty hercegprímás közel négy évig tartó heroikus küzdelme és a magyar egyházak ellenállása az istentelenséggel szemben. A börtönök és internálótáborok ellenállókkal teltek meg s a negyvenötös megtorlás "háborús bűnös" elítéljeinek számához képest az ötvenes évek elején márrtöbben voltak a börtönökben olyanok, akiket rendszerellenes tevékenységért Ítéltek el a népbiróságok. (Most nem a kommunista koncepciós perekre gondolok, amelyekben a hatalmi harc során egymást juttatták rács mögé vagy akasztófára az elvtársak és nem is a pártvezetéssel ellentétbe került reformkommunistákra, hanem azokra, akik az ideológia ellen lázadtak, a bolsevizmustól,a szovjeturalomtól akarták megmenteni az országot.)( Ennek a nemzeti ellenállásnak dokumentált részletes történetét éppúgy meg^kell még^írni, mint ahogy feldolgozták már a németellenes ellenállás krónikáját. Annál is inkább, mert a kettő sok szálon, főleg számos személy révén
