Független Magyar Hírszolgálat, 1986. március-1987. február (10. évfolyam, 1-12. szám)
1986-05-15 / 3. szám
2 vegét védené, s annak közlésétől senkit sem lehet eltiltani, főleg nem egy hivatását teljesítő újságírót, jobb meggyőződésem ellenére tiszteletbentartom az író kívánságát. Lehet, hogy ha kérném, hozzájárulna szavai idézéséhez, de nincs kedvem engedélyért folyamodni. Mert ezt a feltételt egyfajta cenzúrának érzem és a szabad világban nem vagyok hajlandó alávetni magam semmiféle kötöttségnek. Szakmai kötelességem teljesítése, a tájékoztatás közben semmiképp sem. Áthidalásul választottam azt a formát, hogy saját szavaimmal mondom el az előadás tartalmát s ezt a megoldást Csurka István sem kifogásolhatja. Az előadó "Magyar abszurditások" címmel kezdett hozzá a hazai helyzet felvázolásához. Elmondotta, hogy a mai magyar életet pangó állóvízhez hasonlítható. Ebben a pangó állapotban megváltozik a szavak értelme s nem azt jelentik,amit eddig jelentettek, hanem valami képtelenséget takarnak. A csendesen pangó mai magyar életnek ez a legjellemzőbb abszurditása. Van a dolgok és a történések mélyén valami bárgyú és ásító abszurditás. Ennek az abszurditásnak nincs éle, nincs fenyegetése. Ennek az abszurditásnak éppen az a jellemzője, hogy nem nagyon sérelmezhető. A viszonyok jobbak, mint máshol a környéken, az életszínvonal elfogadható. Az embereket nem zaklatják feleslegesen, semmi sincs megtiltva, ami nincs megtiltva. Ami viszont meg van tiltva, arról nem beszél senki.Az el is van felejtve. Az egészben van valami borzalmasan kedélyes. A kedély Becs felől áramlik be az országba, a borzalom, a bánat és a szomorúság a másik kapun át. Furcsa keverék« bécsi kedély és szláv szomorúság. A kettőből lesz a magyar pangás. Felemás, lehangoló állapot: a nyolcvanas évek Magyarországa. Költői képpel folytatta az író, hogy érzékeltesse ezt a pangást: a pangó víznek nincsen jó illata, a pangó vízben döglenek a halak. A pangó vízben torz, mérges vízinövények fejlődnek ki. A pangó viz rémületesebb, mint a tajtékzó ár Mert az egyszer megnyugszik, de a pangó víz nem ígér semmit, csak a halált. Nyomasztó kép, de szemléletességével bizonyára élethú. S hogy mennyire az, bizonyítják az előadó további szavai. Elmondja: már évek óta figyeli a pesti utcát, de nincs olyan nap, hogy ütköznék bele egy eszméletlenségig részeg, vagy egy megtébolyodottnak látszó földön fetrengő, vagy önkívületi állapotban őrjöngő avagy csak csendesen magában motyogó szerencsétlen emberbe. Akármilyen napszakban, akármilyen napon, télen és nyáron, hétköznap és ünnepkor. A külvárosokban, ahol a szegényebb emberek laknak, a helyzet még rosszabb. Az elesettség, a delirium, az őrjöngés már tömegesen jelentkezik a munkáskerületekben. Mindez nem újkeletű: a hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére a hajdan színes Budapest elszürkült. A kisszerüség és az eseménytelenség gyors életszínvonal emelkedés közben ült rá a városra. Suta, felemás kalapemeléssel köszön tött be a fogyasztói társadalom, a látszólagos bőség, a fenn az ernyő nincsen kas hivalkodása: iszom, mert tehetem. A mértékletességnek még a csírája is kiveszett a budapestiekből. Az elsívárosodást virágzás gyanánt értékelik. Lelkűk üszkös sebeire mérhetetlen mennyiségű alkoholt locsolnak. Isznak a hivatalok ban, az üzletekben és a gyárakban. A gyöngébbek kifordult szemmel rogynak le a flaszterre, az éppen józanok minden megütközés nélkül kerülgetik őket, vagy támasztják őket a falhoz és próbálnak lelket verni beléjük a műhelysarkokban, a hivatalok mosdóiban. A sört, a bort és a fröccsöt kiszorította a pálinka és a vodka, meg a sörbe öntött rum, ami úgy hat, mint a lebunkózás. Részeg handabandázás, téboly, állatias üvöltözés, nyálcsorgás, kisszerű alvilágiasság jellemzi ezt a Budapestet, a pangás városát. Az író ezután arra emlékeztetett, hogy Magyarország utcahosszal vezet Európában a harminc és negyven év közötti férfiak halálozási statisztikájában. Ezeket nemcsak az alkohol, a túlmunka is pusztítja. Fiatal családapák, akik tizennégy, tizenhat órát dolgoznak naponta, hogy meglegyen a lakás, a kocsi, a létminimum. Ezek azok a kétkezi emberek, akik leddgozzák a nyolc órát az állami építőiparban, aztán péntek délutántól hétfő reggelig egy magánvállalkozónál építik sokkal intenzívebb munkával azokat a villákat, uszómedencés luxuslakásokat, melyek lassan már teljesen elborítják a budai hegyoldalakat. Ehhez az életformához hozzátartozik az ital, másképp ki sem lehetne bírni. És mi a két végén égetett gyertya sorsa:korai infarktus, bedilizés, válás, mindennek a feladása, lezüllés az utca kövére. Politikán, világhelyzeten túl ez az a szörnyű abszurditás, mely a mai pangó magyar életet legjellemzőbben meghatározza. Az önemésztés, sajátmagunk feloldása a halálban és a semmiben. Vajon nem ezt a tendenciát jelzi az öngyilkosságok számának folytonos emelkedése is?
