Független Magyar Hírszolgálat, 1986. március-1987. február (10. évfolyam, 1-12. szám)
1986-04-15 / 2. szám
2 a magyar avagy székely lakosság áttelepítését. Az egyetlen megoldás számára egyes román területek Magyarországhoz való csatolása. Teleki igénybevéve az összes lehetséges hamisításokat a román nép Dacia ősi földjén való eredetével és kontinuitásával kapcsolatosan, kérte Mussolini közreműködését egész Erdély annektálásában és a határnak a Kárpátok egész ívén történő megvonásában. Budapest főként Berlint bombázza az ilyen, történelmi és jogi szempontból teljesen alaptalan emlékiratokkal, jegyzetekkel, kimutatásokkal." A könyv ezekután részleteket közöl abból a felhívásból, melyet román intellektuelek szerkesztettek akkoriban a "történelmileg alaptalan" magyar követelések ellen. íme egy részlet: "A Magyarország felőli határaink nem csupán a trianoni szerződés következményei, ahogyan azt tendenciózusan állítják. A trianoni szerződés nem tett egyebet, csak megerősítette - és még nem is teljes mértékben (!) - a román nép etnikai realitásait." A felhívás hangsúlyozza, hogy Erdély népei - beleértve a szász és a sváb lakosságot is - Románia határain belül kívánnak maradni és tiltakoznak a magyarok "annexiós tendenciái" ellen. A könyv szerzői szerint több erdélyi városban - így Nagyváradon és Máramarosszigeten - tüntetésekre került sor, melyeken az ottani magyar lakosság kinyilvánította Románia iránti szolidaritását... Ilyen légkörben került sor 19^0. augusztus 5.-én Turnu Szeverinben az első magyar-román egyeztető tárgyalásra, mely azonban "a magyarok túlzott és elfogadhatatlan követelései miatt" eredményt nem ért el. Erre augusztus 29-re Bécsbe hívták a magyar és a román delegációkat, ahol - panaszolja a könyv - "Hitler kijelölte az magyar-román határokat." A bécsi döntésről és az azt megelőző tárgyalásokról a könyvben Manoliescu akkori román külügyminiszter ír szívfacsaró beszámolót és égbekiáltó igazságtalanságnak tartja, hogy Romániától "elraboltak" ^3«^92 négyzetkilométernyi területet. (Hogy Trianonban 103,000 négyzetkilométert ítéltek Romániának a győztes hatalmak, abban természetesen semmi megütköznivalót nem talál.) A történelemhamisitás illata leng a könyv körül, amikor ahhoz a részhez ér az olvasó, melyben a bécsi döntés erdélyi, illetve romániai visszahangját ecsetelik a szerzők. A hadsereg ellenállást követelt és utolsó emberig védeni akarata a határokat (!?). Mindenütt tömegtüntetések voltak s például a kolozsvári tüntetők ilyen táviratot küldtek a királynak Bukarestbe: "Elutasítjuk a bécsi diktátumot, mely a magyaroknak akarja adni Erdélyt. Nem fogadunk el olyan határozatot, amely meg akarja nyirbálni elődeink szent örökségét! Minden erőnkkel megvédjük Erdélyt!" A gyulafehérvári tüntetők fegyvereket kértek és azt hangoztatták: "Inkább meghalunk, de nem adjuk oda országunkat a betolakodóknak!" A hősies fogadkozásokból - ha egyáltalán el lehet hinnünk ezeket - persze nem lett serami: a román hatóságok szépen kiürítették a szóbanforgó területeket és szeptember 5-én bevonult a magyar honvédség. Puskalövés nélkül. Egyetlen hős román nem akadt, aki szembe mert volna menni a "megszállókkal". Pedig azokról szörnyű dolgokat ír a könyv: "A megszállók mindenütt bevezették az önkény rendszerét, a hódítókét és a magyar,csapatok útját a békés és fegyvertelen román lakosság kiontott vére jelezte." Es ezzel megnyílnak a zsilipek: a könyv oldalait elönti a rágalmak szennyes árja és mindent bemocskol, hogy véreskezü bosszúszom jaS gyilkosoknak mutassa a világ előtt a magyar honvédeket. (És ezzel tegye logikailag érthetővé Ceaucescu mai magyarüldöző politikáját.) A rágalmak hitelessétételére ismét bizonyos Dücső Csaba nevét próbálják fölhasználni, aki csak a román propagandisták képzeletében élt, de időről-időre mégis hivatkoznak rá és állítólagos brosúrájára. "A román lakosság felszámolásának programját - olvassuk - Dücső Csaba "Nincs kegyelem" című brosúrájában teoretizálta. Ebben ilyenek állnak: 'A magyar nemzet az uralkodó mongol faj^legragyogóbb megvalósulása, amely nem ismer, csak győzelmet. Bennünk Attila, Árpád és Dzsingisz kán vére forr! Én nem várok a bosszúval! Ki fogok irtani minden utamba kerülő oláhot! Mindegyiket kiirtom! Nem lesz kegyelem! Éjjel fölgyujtom az oláh falvakat és kardélre hányatom az egész lakosságot! Megmérgezem a kutakat! És meg fogom ölni a csecsemőket! Magjában fogom kiirtani ezt a rabló, bitang népséget! Nem lesz kegyelem! Senkinek! Se gyereknek, se állapotos anyának! Bosszút! Kegyetlen irgalmatlan bosszút!" A könyv, illetve az ELŐRE cikke még hosszan idéz ebből az egzaltált zagyvaságból, melynek képzeletbeli szerzője mongol őseivel és Dzsingisz kánnal büszkélkedik, de a román hazugságok érzékeltetéséhez ennyi is elég. Hadd vegyem inkább *
