Független Magyar Hírszolgálat, 1984. március-1985. február (8. évfolyam, 1-12. szám)
1984-04-15 / 2. szám
- 7 -"Vita az ötvenes évekről" címmel olvastunk cikket az Elet és Irodalomban - mint a szövegből kiderül - egy e témáról szóló tévé beszélgetés utóhangjaként. A tévé nyilvánossága előtt lezajlott vita nagy visszhangot keltett országszerte: erről tanúskodik a sok levél, amit a vita vezető je,^Berend T. Iván kapott. Ezekből a levelekből közöl most négyet az ÉS, a fenti cím alatt. A levelek alaphangját a kérdés jellemzi, melyet az egyiknek írója tesz föl bevezetésképen: "A kérdés az, lehet-e, szabad-e az ötvenes évekről higgadtan,^indulatok, érzelmek nélkül beszélni?'* A maga nemében mind a négy levél rendkívül érdekes. Ismertetésükre még visszatérünk. "Volt egyszer egy szerkesztőség” címmel pedig az B3 február 3*-í számában jelent meg egy írás, mely az ötvenes évek emlékeit eleveníti föl.Pongrácz Zsuzsa az akkori Esti Budapest szerkesztőségében átélt élményeit ismerteti az olvasókkal, helyenként drámai, helyenként humoros formában, de mindenképen megdöbbentő hűséggel. Olvashatunk a minden reggeli munkakezdés előtti kötelező Szabad Nép félóráról, az éberségről, melynek jegyében a szerkesztőségi íróasztalokat Wertheim zárak, a bejárati ajtókat pedig géppisztolyos őrök védték a’behatolóktól. Külön figyelmet érdemel a kommunista párttagnak jó, de újságírónak csapnivaló főszerkesztő munkamódszere, melynek lényege az volt, hogy a lap következő számait mindig hetekre előre megtervezték. Az eseményektől függetlenül pedig azt kellett közölniük, ami a főszerkesztői tervben szerepelt: a csepeli kohászról, sztahanovistákról, a békeharcról szóló riportot. A levelezési rovathoz is meg kellett érkeznie a "betervezett" számú levélnek, ezért a munkatársak maguk körmölték a leveleket, kitalált nevek alatt. Végül még egy jellemző apróság: hogy a szerkesztőség összetétele megfeleljen a követelményeknek, a főszerkesztő alkalmazott több munkáskádert, egyebek közt egy három elemit végzett kalauznőt és egy derék szobafestőt. -^Pongrácz Zsuzsa mindezt panaszkodó hangsúllyal és nem kevés gúnnyal adja elő, úgyhogy az ember majdnem megsajnálja. De csak majdnem. Mert ahhoz, hogy ezeket végigszenvedje, neki is részt kellett vennie a szerkesztőség munkájában: ő is tagja volt az Esti Budapest hazugságokat író gárdájának, különben nem kapott volna fizetést. És azt meg kellett szolgálni: az ötvenes években nagyon vigyázott arra a párt, hogy senki se vegye föl érdemtelenül a fizetését. Pláne az nem,“, aki a sajtóban ügyködhetett, ami már önmagában is megkülönböztetést, megbízhatóságot jelentett. Ha azokban a bizonyos ötvenes években Pongrácz Zsuzsa a párt esti lapjánál dolgozhatott, igen jó kádernek kellett lennie» abból az időszakból annyi sajnálnivaló esetet, tragédiát ismerünk, hogy Pongrácz Zsuzsa, "szenvedései" fölött nincs időnk meghatódni. Ha annyira elviselhetetlen volt a kommunista főszerkesztő, miért nem ment el gyárba, TSzbe dolgozni? Az ötvenes évek haszonélvezőinek szenvelgését most - utólag - nem lehet émelygés nélkül olvasni. Ha akkor protestáltak volna a párt módszerei ellen, az más. De ma?... Az ötvenes évekről szóló vita során fölvetődött a kérdés, hogy vajon hány ember volt érintve a^Rákosi-korszak alatt "negative"? Berend T. Iván megpróbált erre adatokkal válaszolni s ebből a következő kép állt össze: 19^9 és I956 között kb. másfélmillió ember "deklasszálódott" Magyarországon. Ami azt jelenti, hogy nem igazolták, leminősítették, kitették az állásából, kényszernyugdíjazták,stb, azaz régi életformájából kizökkentették, annak megváltoztatására kényszerítették. Súlyosabb formában a lakosságnak kb. egynegyedét érintette Rákosiák terrorja: hozzávetőleges becslés szerint két és félmillió embert hurcoltak meg bíróság előtt, rendőrségi eljárással, börtönnel és kitelepítéssel. A sokszáz (sokezer ?) kivégzett ebben a számban nincs is benne. Azok nélkül is négymillió körül jár tehát azoknak a száma, akik a Rakosi-terror alatt így vagy úgy, kisebbnagyobb mértékben szenvedtek. Mindenkinek vannak hozzátartozói,rokonai» ha csak egyet számítunk minden olyan mellé, akit üldözés, méltánytalanság ért 19^9 és 1956 közt, oda jutunk, hogy nyugodtan elmondhatjuk: kevés kivétellel az ország egész lakossága "érintve volt" Rákosiék terrormódszerei által, hiszen a közvetlen hozzátartozók életére is föltétien hatással kellett legyen bárki üldözése. A mindebből kimaradtakból állt a végrehajtók párszázezres csoportja, akik még máig sem nyerték el megérdemelt büntetésüket, mint ahogy a meghurcoltak sem részesültek a legkisebb elégtételben sem. (Kivételek: a volt kommunisták.) Kevés híján egy egész ország megszenvedte Rákosiék kegyetlenkedéseit: egyénenként is.
