Független Magyar Hírszolgálat, 1979. június-1980. február (3. évfolyam, 4-12. szám)
1979-08-15 / 6. szám
2 * a szerencséjét és csupán gyors meggazdagodási lehetőséget lát a külföldi turistákban» Ez a szemlélet hosszú távon ugyan nem kifizetődő, dehát a magyar idegenforgalom még nem nőtt fel odáig, hogy megértse» az igazi üzlet abban van, ha a külföldi nemcsak egyszer vetődik el az országba, hanem megszereti a helyet és rendszeresen visszatér oda. Néha egy-egy újságcikk szóváteszi ugyan ezeket az állapotokat, de nem sok eredménnyel. Nemrégiben a Magyar Nemzet "Udvariatlanság vagy dollárles" című írása pécéz ki egy esetet elrettentő pédaként, melynek külön pikantériája, hogy a szenvedő alany "hazalátogató hazánkfia" volt - ahogyan ma otthon a dollárral érkező emigránsokat becézik. Mert azt is tudni kell, hogy a hazai idegenforgalmi szervek a nyugati turistákat is két kategóriába sorolják és eszerint is bánnak velük: a "valódi" külföldiekre és a disszidensből külföldivé vált volt magyar állampolgárokra. A "volt" szócska itt helytelen ugyan, mert a szocialista Magyarország - egészen kivételes esetektől eltekintve - senki emberfiát el nem bocsát az állampolgárság kötelékéből, akármilyen új állampolgárságot szerzett is időközben. A rendszer holtukig rajtatartja állampolgárain a kezét s a szemét. Ez nem jelenti általában azt, hogy bárkinek különösebb zaklatásban lenne része, vagy érezné, hogy figyelik. Ezt ma már sokkal tapintatosabban csinálják, de nagy rutinnal és hatásosan. Noha a feltűnést - az idegenforgalom magasabb szempontjainak, érdekében (értsd: dollárszempontok) - lehetőleg kerülik, mégis előfordulnak olyan kirívó esetek, mint amilyent egy nemrégiben kapott olvasói levél panaszolt el: Bognár Mária nevű San Francisco-i halfita'rsnonket, aki hatvanéves korában orvosi kezelésre utazott haza, egy jelentéktelen és félreértésen alapuló"vámkihágás" miatt rendőrségi, majd bírósági vegzaturának tettek ki és súlyosan megbüntettek. Repülőjáratát visszafelé lekéste, jegyét újra kellett megváltania és nagyon megviselt idegekkel tért haza San Franciscoba. Erről persze hiába keresnénk tudósítást valamelyik pesti lapban, de az igazsághoz tartozik, hogy néha-néha azért olvashatunk olyan véletlen őszinte elszólást, melyből képet kaphatunk a "határközegek" udvariasságáról és a külföldiekkel való bánásmódról» A Népszava "Szondázás a határon" című riportja az új devizarendelet premierjén készült, amikor "a forint védelmében" a szokottnál is szigorúbban ellenőrizték a nyugati kocsikat. Egy Mende nevű bécsi úr meg is jegyezte: "Ez nem turistabarát fogadtatás!" Valóban: a nyugaton dívó formális ellenőrzéshez szokott utas nyilván meglepődik azon, hogy milyen buzgalommal turkálnak holmijaiközt a vámőrök, míg a géppisztolyos katona ott a betonbaágyazott karvastagságú acélsorompó mellett le nem veszi a szemét róla» Nem hízelgőbb a magyar idegenforgalomra a Tolnamegyei Népújság cikke sem,mely egy nyugatnémet író véleményét idézi. Siegfried Lenz tavaly járt először Magyarországon és hazatérte után megírta élményeit. Ebből közöl részleteket a dunántúli lap, természetesen elfogultsággal és rosszindulattal vádolva Lenz úrat. Pedig a német turista csak tükröt tart a magyar idegenforgalom intézői elé, melyben megláthatnák a hibákat, amiket javítani kell. De ahhoz önkritikára lenne szükség. Önkritika viszont - habár sokat emlegetik,- ritkán tenyészik kommunista berkekben. Annál inkább virágzik az igazsagferdítov előítélet, mely mindent rózsaszínű szemüvegen át láttat. Az újságok "lakkoznak" és szépítik a tényeket. Magyarán: félrevezetik a közvéleményt. Ezért fehér holló az a cikkecske, mely az ÚJ TÜKÖR cimü folyóiratban látott napvilágot. Hadd iktassam ide érdekesebb részeit: Azt mondja a meginterjúvolt szakember a már önmagában némileg félrevezető „17 milliós” vendégforgalomról: az országnak jó a képe, jó az „,imázsa”, ahogy a rekláméletben manapság fogalmazzák. A riporter tovább kérdezősködik: honnan ez a kedvező imázs? És halljuk a sort: Budapest vonzóereje, a magyar borok, konyhánk híre... Bizonyára a Balatont is említették. Talán különösebb bizonyítás nélkül is • elhiszi nekem az olvasó, hogy sok évtizedes helybenlakás után is rajongok Budapestért, értékelem jó borainkat, a gyomor nálunk megszerezhető örömeit sem vetem meg, és századszor is rá tudok csodálkozni a számunkra oly becses tóra, amikor újra megpillantom. Persze lehet, hogy egyik vagy másik vonatkozásban elfogult vagyok. De annyira nem, hogy észre ne vegyem, mekkora „pozitív” előítélettel közeledünk mi általában eme idegenforgalmi értékeinkhez. _H?Sy szemet hunyunk a fővái’os mocskossága, a borok elpancsolása, éttermeink szánalmas menüi és — nem utolsósorban — a Balaton lezüllöttsége fölött. De miért hisszük, hogy az elfogulatlan külföldi sem veszi mindezt észre? Mert egyebek között ebben az irányban is tele vagyunk előítélettel. És hivatkozunk a nem lankadó érdeklődésre, a zsúfoltságra — ami egyébként nem is mindig egészen igaz. De hát nem nagy dolog a táblás ház ott, ahol a kelleténél mindig jóval kevesebb a szoba meg az ágy. Arról nem is szólva, hogy vendégeink zöme azok közül kerül ki, akik — útlevél- és devizaokokból — nem különösen sok ország közül válogathatnak. Ráadásul nem is vagyunk következetesek. Mert őszinte pillanatainkban — magánhasználatra — magunk is szidjuk a piszkot, a rossz bort, a csapnivaló kiszolgálást.Nincs két országunk: egy kifelé, egy meg befelé. Csak egyetlenegy van. De úgy látszik, elfogultságaink és előítéleteink púpját hordozva, még a kétszínűségre is hajlamosak vagyunk. Az alkalomhoz illően más-más szemmel nézünk és ítélünk. Elöítélünk.
