Veszprémi Független Hirlap, 1897 (17. évfolyam, 1-51. szám)
1897-10-30 / 44. szám
Veszprém, 1897, XVII. évfolyam. 44. szám, Haán NbabfttflB, Szombat, okt. 30. j*. lap ára: KrAiis Atre 12 korona, fél évre 6 korona Negyedévre 3 korona. %rjei után Ara 30 fii. Kapható Scamerey J. éa L. urak ttclateibaa. KIADÓHIVATAL: Stabadi utcza 514. n. VESZPRÉMI FÜGGETLEN HÍRLAP ScerkesztSi iroda: Veszprém SaabadJ-ntoaa 514. as Hirdetéseié : (i hathasábos petitsor vág) Az első oldalon . . ao fillér A a-ik s 3'ik oldalon 16 fillér A nyiltérben .... 40 fillér Kincstári illeték .. 60 fillér Sirhalmok világa. . . . Szent vagy én előttem óh temető: áhítattal borulok le sirhal- mod fölött, melynek hantja alatt el- némul a szívnek lüktető verése — és nem fáj semmi soha többé . . . . . . Szent vagy előttem óh temető : félve lépek az elsárgult avarra, mely megzörren lábam alatt; nehogy felzavarjam az álmodók ál- modását, itt: hol a tarlott^ berek suttogása, — hulló lombok zizegése, vándor szellő halk sóhaja, — imád* kozni tanítanak . . . . . . Szent vagy én előttem óh temető: hol az örök bike pálmája lebeg . . • A te országodban nincs koldus, nincs király: bibor- és daróczból por lészen egyaránt . . . A te országodban nincs vonagló nyomor ■— nincs ittas orgia . . . A te országodban a bilincs és jogar uralma megszűnik ... az egyenlőség szent hazája vagy te! Ha te nem volnál: ha nem volna elmúlás: bolygó Ahasvérként járnánk a világot, megszaggatva — tépve . . . Oh! ha te nem volnál; a teremtés átka volna úgy az élet; tudva hogy nincs vége a szenvedésnek, kinnak ... Te nyújtasz balzsamot a sajgó sebekre, Nirvána csókjától melyek behegednek . . . , Te nyitod fel a viszontlátás reményének fényes csarnokát, hová — a szerettei után vágyó lélek, Noé galambjaként repül ..... Maradjon el a te kapuidnál a világ hivalgó hiúsága, — omoljanak le a válaszfalak, melyek elválasztják embertől az embert, itt egyen, ők vagyunk mindannyian .... Az az őrlő fereg nem tesz kü- lömbséget a márvány szarkofág és a gyalu lati an koporsók lakója között . . . A te koporsóid szemfödele: az egyenlőség lobogója . . . Azt a hosszú utat, mely a bölcsőtől idáig vezet, a csalódások tövis koszorúja, — könyek harmatával öntözött remények porba hullt virága jelzi itt is, ott is . . . 1 De te nem csalsz meg senkit és soha! te nálad elpihen, ki pihenni vágyik, te összezúzod a bürök pohárt, amelytől ajkunk átokra vonaglott.. . Leteszem koszorúm szent oltárod felett, te béke temploma! Utam hozzád vezet; hol tgyütt álmodik — remény . . . emlékezet . . . Soós Lajos. Halottak napján, j Elhervasztotta az ősz a fák leveleit ; — a zöldelést: a természet életét megakasztja az ősz. a herva- dás, és sárgul a levél, mig a fonya- dást felváltja a természetre kalákáimat hozó tél, ráborítva fehér leplét a hervadás szomorúságára. E szomorúság szomorúságában vagyunk: elértünk a halottak napjá- | hoz, egy nappal a mindenszentekre j való emlékezés után. És a természet haldoklásával halottainkat siratjuk. Ám jön a tavasz, újjáéleszti a természetet, a nap sugara elolvasztja a havat, a föld halotti fátylát, s megindul az újjászületés, az újjáéledés nagy, szép, nemes processusa, melyhez kötve van az emberi lét, melyből vétetik az élet. Oh igen, a földből hajlik az ég felé a gyümölcsöt hozó fa. a buzaszemektől meghajlott kalász. A föld újra éled, de nétn jönnek vi.-sza hozzánk azok, kik elhagynak bennünket, akik meghalnak és a föld ölébe térnek. Újra éledésével a természetnek nem élednek fel szeretteink halálálmukból s nem térnek vissza a haza nagyjai, hacsak uj nagyok-keletkezésében nem. Sokakat sirat ez évben a magyar. Újra kidült egy-két oszlop, mely világított, irányított s amelyeknek : fénye helyett most sötétség uralkodik. És ismét drágább lett szivünknek a temető, mely annyi jeles testével s annyi drága lélek eltemetett porhüvelyével lesz előttünk szentté, hova imádkozni járunk és ahova halottak napján elvisszük az emlékezés koszorúját, lete.-szük azt a nagyok és a szeretettek sírjára, meggyujtvá az emlékezet fáklyáit, mélyek világukat a sírokra tett ezer és ezer mécses világai által nyerik. A halottak országában szálljon meg bennünket az ihlet, az emlékezés, és peregjen arczainkról a fájdalmas könyü, melyet ejtett velünk a veszteség érzete azok felett, kik ez évben hullottak el. S elmondva az imát, mely az ő telkeik üdvéért szól, gondoljunk arra, hogy bár a természet éledésével ők nem élednek itt uj ébredésre, uj életre, uj működésre, van és kell lenni annak, melynek hatalmas ereje és jelentősége e szóban rejlik : jeltámadás 1 S mikor könyező szemeinkkel a halottak napját követő nap hajnalodó világosságába tekintünk, gondoljunk arra, hogy a halottak országában csak a test nyugszik, a lélek fenn száll a magasban és megtisztulva porhüvelye salakjától, hirdetett eszméjében győzedelmeskedik. A halottak országába eszméket eltemetni nem lehet. És ez évben is sok nagy eszméje ment teljesedésbe a magyarnak. És mig ez igy van, ne csüggedjünk; meggyujtvá az emlékezet fáklyáját, kiontva az emlékezés fájdalom-okozta könyeit, meggyászolva a halottak napján a drága elhunytat, emeljük fel arczain- kát bizalommal a jövőbe, mert akik elhunytak, azok csak földi hüvelyeikből vetkőződtek ki, mig az általuk hirdetett ige az igazságnak kétszeres erejével tör ki sírjukból. Ép azért legyünk hálásak és halottak napján, a borongó hervadás lassú elmúlás szomorú folyamatjában emlékezzünk azokra, kik a természet újjáéledésekor vissza nem térnek. A legtöbb államadót fizetők névlajstromát a közgyűlés tudomásul vette. A rendőrök 20 frtoyi havi fizetéséhez 5 frt havi drágasági pótlékot megszavazott, akként, hogy ezen drágasági pótlék f. é. november I-én veendi kezdetét A városi negyed-mesterek fizetés javítás iránti kérelmét elutasította azért, mert ezek foglalkozása csak időközönként fordul elő, és a közben iparukat folytathatják. A városi épületben levő bérház és hozzá tartozó helyiségek bérlete iránt, — mely 1898 évi nov. I-tól A Tiros közgyűlése. (Saját tudósítónktól.) Az 1897. okt. hó 28-án tartott városi rendkivöli közgyűlés szokatlan érdeklődéssel és simasággal folyt le. Mindenek előtt Szabó Imre v. képviseld ur azt az igazán szívhez szóló indítványt terjesztette elő, hogy néhai dicső emlékű Ranolder János püspök ur síremlékét a város közönsége vegye goudozás alá. Ezeu, a közgyűlés által általános helyesléssel és közfelkiáltással elfogadott indítványt Benkó István városi tanácsos ur amaz indítványával, hogy a város eme nagyszerű jótevójéuek, mint aki úgy az Angol szüzek zárdájának, mint az Irgalmas növén-k leány-növeldéjének alapját megvetette, nemcsak, hanem azt fel is építette és nagyszerű alapítványokkal ellátta: a város eme nagy jótevójéuek arczképét festesse meg és örökeml-ikezetűl a városház tanácstermében függeszthesse ki. Ezen indítvány Dr. Csete Antal ügyvéd ur ama módosításával fogadtatott el, hogy ezen kegyeletes tény úgy a családtagokkal, mint az Angol-szüzek és Irgalmas-nővérek fönöknóivel közöltessék, mint a kik különösen hivatva vannak arra, hogy gyöngéd kezeikkel a hála adójának a nagy Püspök irányábani lerovásához, legkiváltképpen hozzájáruljanak. E czélra, és különösen az arczkép lefestetésére egy bizottság küldetett ki, melybe nagys. Fe.jérváry József kanonok ur elnöklete alatt Dr. Óváry Ferencz, Szabó Imre, Benkő István küldettek ki, hogy ezen valóban kegyeletes tényt megvalósítsák és a tanácsnál erről jelentést tegyenek. Ezután következett Szilcs Pál városi képviselőnek állásáról lemon- I dása, melyet a közgyűlés azzal vett tudomásul, hogy helyébe ifj, Scholcz Antal póttagot választotta be. számítandó 12 évre adatik bérbe : a hirdetmény nemcsak a helyi, hanem az elterjedtebb Budapesti hírlapokban is közzé tétetni rendeltetett-, a kikiáltási ár 1800 írtban lett megái iapitva; az árverés határideje későbben fog megáilapittatni és közzé tétetni. . Ugyanezen elbánás alá esik a városi bazár épületnek bérbeadása, mely ez idő szerint Bauer Károly mészáros mester bérlete alá tartozik. E-ek után jóváhagyattak a városi szolgaszemélyzet 1898 évi ruha és c-izma járandóságai iránt kötött szerződések, valamint azon szerződés, mellyel a városi kórház tulajdonát képező szántóföld Sz. Horváth Pálnak adatott ki bérbe. A volt téglaház területe 5 frt évi bérért Amrein Istvánnak adatott bérbe. Ezen ügyek let-árgyalása ntáu Szabó Imre ur, mint a város országos képviselője megható szavakban búcsúzott el a város képviselőtestületétől azzal, hogy ó egyedül a veszprémi takpénztártől válik meg, egyébb a város körüli tisztségeit azonban továbbra is fenntartja. Mit a közgyűlés Balogh Károly h. polgármester ur megható és a közgyűlés által általános helyesléssel fogadott búcsú szavaival tudomásul vett, azzal a kifejezéssel, hogy a távozó képviselő ur ismert buzgó tevékenységét a város irányában továbbra is gyakorolja. Végül Szabó Imre országos és városi képviselő ur megható szavakban vett búcsút a város képviselőtestületétől, melyet a képviselőtestület általános meghatottsággal vett tudomásul azzal, hogy városunk jeles tagja jövőre is a város kötelékében megmarad, és kitűnő tehetségeit jövőre is érvényesíteni fogja. A közgyűlésben az az érdekes eset adta magát elő, hogy amikor a városi szolgaszemélyzet részére szállítandó ruhanemüek megállapítására került a sor, akkor érdekeltségénél fogva Balogh Károly h. polgármester helyett az elnökséget Sándorffy árvaszéki ülnök vette át. Ezzel az ülés véget ért. Márczius idusa. Felhívás író- és mOvésztársaimhoz! (A .Veszprémi Független Uirlap“ szerkesztőjéhez) Szabad.ágharczunk 60 éves fordulóját készül megünnepelni a nemzet. Bizonyára fog rá találni módot, mellyel kegyeletét kifejezze. 60 esztendő óta mindig megemlékeztünk márczius 15-éról, a mely napon egy lelkes csoport, élén Petófi Sándorral, kinyomatta a 12 pesti pontot: Mit kiván a magyar nemzet? Ez a nap a gondolatszabadság, a népszabadság és a földszabadság napja. E napnak fénykórén Petőfi Sándor alakja sugárzik felénk. Í Az általa szerkesztett 12 pont kívánalma ma már a korona által szentesített törvény, a melynek legelső őre maga a király. Petőfi Sándor az irók, művészek fejedelme. A mi fejedelmünk. Tegyük mi irók, művészek magunkévá e napot s ünnepeljük meg 60 éves fordulója alkalmából a szokottnál fényesebben. Petófi szelleme legyen ez ünnep vezércsillaga. Petőfi napját, a népszabadság napját nem ünnepelhetjük másként, mint magával a néppel. Ha részt vesz bánatunkban, részesítsük ünnepünkben is. Ünnepeljen már a nép is, ne csak mindég az ur. Rendezzünk egy óriási ünnepélyt a Rákoson vagy a Kelenföldön, hívjuk meg reá vendégül a magyar népet. Qyüljön össze hazánk minden részéből egy-egy csoport, a mely vidékét képviselje az ő színes, változatos, festői viseletében, Jgyalog, szekéren, lóháton, minden vidék az ő szokása szerint. Képzelhetni-e ennél szebbet, festőiebbet, mint Magyarország különböző typasait, népviseletét egybegyülve látni. Hívjuk meg nemzetiség- és vallás- kűlómbség nélkül hazánk minden vidékét, gyűjtsük őket egy táborba. S vezessük végig a fővároson. Vezesse őket Petőfi alakja, a ki a szabadság zászlaját lobogtatja kezében. Kövesse ezt a nép, a magyar nemzet, a melyért ó dalolt, s a melyért a szabadságharcz vivatott. Vonuljanak fel az ezüstgombos, i sastollas komáromi szekeresgazdák, I a majdnem zordonan festői barna kunok rókaturkos mentéikben, a hortobágyi gulyások, deli csikósok ficzkándozó lovaikkal. Lássuk hazánk 1 sok tatka népét! Lássuk a szép su- I gár hajadon leányokat, gömbölyű j magyar menyecskéket tarka viga- I nőkban, csipkés ingvállaikkal, jöjje- | nek aranypénzes nyakkal a szép oláh fáták ringó termetükkel, ökrös, bivalyos szekéren, vagy férfimődon lóháton ülve, kisérve a havasi mó- ezok szálas alakjai által, a székelyek az ő mokány hegyi lovaikkal, Baranya czifra népe, a selyemviganós Dárda és Siklós, az Ormányság hófehér patyolatban, a kihimzett dolmánya, hasított pendelü sokaczok, a szironynyal kivarrott ködmönü, hímzett ingvállu felvidék stb., a különböző vidékek érdekes jármüvei, paraszt fogatok, bivalyos szekerek stb. Kiséije minden csoportot az ó zenéje, az oláh pásztor fújja az ó bánatos havasi kürtjét, zengjen a svábok rézmuzsikája, keseregjen a tót duda és a magyarnak huzza a kesergőt a czigány. S vonuljon végig fővárosunkon az egész tábor. Ebben öröme telnék résztvevőnek, nézőnek egyaránt, s örök szép emléke maradna mindenkinek, a királytól kezdve az utolsó emberig. Lássuk már egyszer országunk népeit egybegyűjtve, lássuk viseletét, iparát s ne csak a kiállítás hideg szekrényeinek fogasain, hanem deli termeteikre akasztva. Hadd lássa az ország, lássa a király, milyi-n szép népe van, lássuk meg őket egyszer ünneplő ruhában, akkor jobban megbecsüljük, jobban meg is szeretjük őket. Kövesse őket, mint a népszabadság legelső harezossa, a sajtószabadság szekere, — utánuk jöjjön a 48-as honvédek csoportja, mint kik vérüket ontották érette, — azután a művészetek, ipar, kereskedelem stb. diszszekerei, emblémákkal fejezve ki a szabadság nyomában felvirult művelődést. Vonuljon végig együtt az egész összegyűlt tábor a fővároson, vonuljon el a királyi vár előtt, hogy lássa népét a király, s hogy lássa a nép a magyar királyt. Azután a vérmezőn megállva, tartsunk ott állomást, ott fogjon kezet egymással ur és a nép, s minden nemzetiségű néppel együtt adjunk hálát az Istennek, hogy: Annyi balsors s oly sok viszály után, , Megfogyva bár. de törve nem, él nemzet e [hazán. Szolgáljon ott áldozatot az Urnák minden vallásu felkent papja, adjon hálát Istennek mindenki a maga vallása szerint, minden vallás papja áldja meg az egybegyült népet, mely ott igazán az egész magyar nemzetet fogja képviselni, és az országos „Te Dtíum* után zendüljön meg Isten szabad ege alatt és a tömjén€ TÁR CZ A. » Bella könyvéből. XXVIII. Most is sirom azt a könnyet; — De csak úgy, hogy más ne [lásson <— Mely utánnad érted csordult, A lepsényi állomáson. Most is sirom azt a könnyet . . . Azt a kendőt most is látom', Melylyel búcsút integettél A lepsényi állomáson. Azt a kendőt; küld el kérlek, — Ha meghallod elmúlásom — Mely ott lengett kis kezedben, A lepsényi állomáson. Az a kendő legyen az én Koporsómnak szemfidele : Hadd álmodjék szegény szivem A sírban is együtt vele. XXIX. Az a vékony selyem hajszál, Búcsúzáékor melyet adtál; Most is síelem, most is nálam; Minden este csókkal várom. Féltve őrzöm, velem hordom, Mig a kínok útját bolygom . . . S mig ez az ut meg nem szakad: Imádságom hozzá tapad. E hajszálon Jügg az élet; Hogy ha ez nincs: már nem élek . .. Eris ez a vékony selyem: Széttépni nem bírom, merem. Mikor ezt te nekem adtad: Szeretni fogsz — megfogadtad . . . És én hiszek, hiszek neked: Koporsómon nem zörgetek. SOÓS LAJOS. Boldogság napja. 1. A Csompolya folyótól alig egy puska- lö.ésDyire már a sárvölgyi erdő rengetege borítja be a síkot. Százéves, sudár tölgyfáinak sdrfl lombjaitól szinte kéklik az egész látóhatár. Az erdő, ez az árnyékos, homályos, bűbájos tarkasága a kincses természetnek, az erdő, a melynek ■átoros nyugalma messziről olyan, mintha tele volna sírokkal, rejtelemmel, holott, ha belétapod az ember, a vadvirágok mosolygása, patak szelíd csörgése, a madárvilág ezerváltozata dalolása fogad, ■ mintha templomba lépnénk, áhítat lep meg, és imádkozunk ... Óh, édes, madárdalos, tarkavirágos erdő, te vagy a szépség, a természet, te vagy az örökös álom szelíd, varázsos nyugodalma! Bent, az erdő mélyén, a hová már csak lopva téved a napsugár bíbora, — néha-néha, mikor tavasszal, meg ősazel ritka a lomb, — szerény, barátságos kis házacska falai fehérlenek a fák közt. Vincze Péter lekik ott, ez öreg Péter bácsi, a sárvölgyi grófok erdőjének a gondozőja. Biz annak lehet már vagy huszonöt esztendeje, miéta itt lakik az öreg, jáija-kerüli az erdőt, pusztítja a kártékony vadakat, ápolgatja a fiatal facsemetéket ég óvja a madár fészkeket, a miknek több sz ellensége — ahogy Péter bácsi mondani szokta — mint a magyarnak. Vagy három eiztendővel ezelőtt fekete bubánat szállott le az erdei lakra. Meghalt az asszony, a jő Tarka néni, Péter I bácsinak a felesége. Oda temették az erdei kis kert végébe; a sir lábához két fiatal jávort ültetett az öreg, s a sirhalmot erdei moha friss zöldjével elevenítette meg. Estenden, mikor jártából hazatért, mindig arrafelé vette az útját s egy-egy imádságot mormolt az öreg Péter, elköltözött hü felesége sírja mellett. Szomorú, csendes magányába egyetlen öröme, vigasztalása volt az öreg Péternek : fiatal leánya, a szép Zsuzsika. Olyan üde, vidám egy leány volt, mint az erdő vadon virága. A szája örökösen nótára állott, versenyt dalolt a lombos erdő madaraival. Az öreg meg hallgatagon húzódott a ke- mencze mellé úgy esős őszi estéken, s csendesen, szőtlannl bámult a hamu közül előpirosló parázs felé. Az ősz, a tél egyhangúlag, mogorván telt biz itt, a kihalt erdő mélyén. Hanem aztán, ha a kikelet millió hangja megszólalt, a zizegő faágak meglombosodtak, a keletről, délről megérkeztek az erdő apró, szárnyáé dalnokai akkor pezsgés, vidámság töltötte meg a Péter bácsi háza környékét is. Zsuzsika félrehajitotta a téli guzsalyt, s pitymal- latkor áBŐval, kapával ment a kertbe, veteményágyakat rendezgetni, ültetgetni. A felébredt természeten át- meg átzsongott az élet, s az erdő virággal, nótával, madáré,icsergéssel lett elevenné. Péter bácsit igy tavasszal egész napon át alig látta Zsuzsika. Egyedül maradt a kis lakásban, a minek környékét dolgos két kezével ugyancsak kicsinosította. Dolgozott naphosszat, s alkonyat felé, mikor a nap búcsúzni kezdett, akkor sü- tötte-főzte a paprikás vacsorát, hogy ha a jó öreg Péter hazaérkezik, legyen mivel jóllaknia az egész napi fáradtságos járás-kelés után. Szép tavsszi nap volt, május ragyogása ömlött el ez erdőn, Zsuzsika kint ásogatott az erdei kert végében, mikor egyszer csak kolompsző reszketett át a fik közt. Zsuzsika a balkönyökével rátámaszkodva az ásóra, úgy tekintett át az alacsony palánkon, be az erdőbe. Egy juhnyáj húzódott el a kert alatt, arra a patak felé. Bizonyosan szomjasak lettek a jámbor állatok, e a juhász megitatni hajija őket. Már épen folytatni akarta az ásást, mikor nagy szelíden megszólal egy hang : — Jó reggelt, Zsuzsika, jó munkát, Istenáldást! Z<utsika félénken odapillantott. Kitehet ez az emberséges legény, a ki ilyen tisztességes jó reggelt köszön. Zsuzsika bizony meg nem ismerte. Nézte, nézte napsütött, barna arczát, göndör fekete fürtéit. Takaros egy legény, annyi szent. Lobogó ingujjé, ezüstpitykés Iájbijs, rézszöges ostor a vállán, árvalányhaj a pörge kalapja mellett. — Köszönöm szépen, — rebegte zavarral Zsuzsika, — kigyelmednek is adjon Isten minden jót. A legény nevetett. — Bizony látom, hogy nem ismersz meg, Zsdz9Íkám. Pedig sokat játszottank ám együtt valaha, mikor még együtt jártunk a sárvölgyi iskolába. Régen ie volt az, Zsuzsika 1 Látod, biuöttünk már az iskolából mindaketten. De sokszor bazakisértelek I Emlékszel-e még? A ken- deráztatóig kisértelek mindennap, az édes anyád meg oda jött elődbe, a libákat onnan hajtotta haza a legelőről, aztán téged is magával vitt, én meg visszafordultam. — Tán csak nem Gedő Pista ? . . . — De biz’ én vagyok 1 — No, ez Isten áldja ^meg, csakhogy még meglátom egyszer! — Még egyszer? ... De hiszen. Zsuzsikám, csak nem utoljára tán? Én bizony azért kerültem erre, hogy az édes anyáddal beszéljek. Zsuzsikának könnybe lábadt a szeme. — Hol van az már 1 . . . — Hol van, hol ? . . . — sürgette Gedő Pista. Zsnzsika a jávorfák tfelé mutat ott. — Ott, ott, a föld alatt, Gedő Pista elszomorodott. — Az Isten nyugosztalja szegényt, bizony jő asszony volt! — A legjobb, — tette hozzá Zsuzsika pityeregve. Lesütötte a szemét, nem akarta, hogy a legény lassa : tele volt könnyel. De látta azt azért Gedő Pista! Hosszasan, szomorúan nézte a leányt, e aztán kis vártatra njra megszólalt : — Hát Péter bácsi, Zsuzsikám ? — Kint járja az erdőt, Pista. Ilyenkor tavasszal mindenfelé sok a rendezni való. Biz ó ia öreg már. Maholnap az élete . . , akkor aztán majd egészen árva leszek. — Dehogy leszel, lelkem. Nézd csak, hiszen ... én arra gondoltam épi in . . . hogyha te is ngy akarnád, Zsmzsikám, van nekem egy piros selyemkendom . . . — Jaj de szép 1 — kiáltotta ÜLsuzsika Bnkénytelenül. — Neked adnám. Zsuzsika . . . Mit gondolsz ? . . . Bizony Z-uzsika nem gondolt semmit. A szemét föl sem emelte volna egy fél- világért. Pedig Gedő PÍBta -ugyancsak igyekezett belenézni. — Ne tréfáljon, Pieta 1 S.zegény leány vagyok én 1 Aztán hogy hagyjam el öregségére ezt a jő apámat L — Ne is hagyd e£ édes Zsuzsikám. Majd magunkhoz vesszük. Mar én beszéltem a tisztái-tó úrral, ő i,g azt mondta, hadd pihenjen már az őre g ; majd a helyibe jövök én. No, Zsu tsikám, hát ■ itt hagyjam-e a selyem kendéit? — Majd megkérdez« m az édes apámat . . . — Kérdezd meg, Zsrizsikím; aztán estefelé maid megint err e kerülök . . . Ne, itt a kendő, aztán ... ez Isten áldjon meg addig is . . . lTi. Hej, lassan telte1 £ az órák ezén a napon Zsuzsikának. Caak ásogatott, ültet- getett, de biz a dolog nem ment ee- hogyse. Mindig azon vette magát észre, hogy a piros k .ondón akad meg a szeme, a mit a nyakába kötött, s az ásót oda- oda támasztja a kerítéshez. Ki-kitekin- getett az erdő felé . . . Nem jön-e még apó? Ugyan merre járhat ilyen soká? Aztán azon törte a fejét, hogy miképen is mondja el ezt a nagy újságot az öregnek. Egyezer eztán közeledett az öreg Péter . ■ . Most is onnan jött, a jávorfák felől. Csendesen, azőtalanul ballagott; öreg vállát nagyon meghúzta a tarisznya meg a duplacsövű puska. — Isten hozta, édes jő öreg apám 1 — kiáltott feléje Zsuzsika, s a nyakába ugrott. Az öreg Péter szeme megakadt a piros kendőn. — Hát ez ? . . . Micsoda ? . . . Piros kendő, uj kendő? . . . Megfogta a lánya kezét s úgy nézett, vallatón, a Zsuzsika két Bzemébe. Zsuzsika piros lett, mint a pipacs. — Igen, édes jó apám ■ . . Gedő Pista adta ■ ■ ■ Hiszen ismeri kigyelmed. — Hát aztán . . . minek? — Hogy visszajön majd estefelé s elmondja édes apámnak, hogy miért . . . Az öreg Péter szó neleül befordult a házba. Fáradtan, szomorúan akasztotta le nyakából a puskát, tarisznyát. Sohasem érezte még enynyire az öregség súlyát, mint most. Odagubbaszkoditt szokott helyére, | bámult maga el-. Az el- bagyatottság várt rá . . . Óh, tndta ő azt nagyon jól, mit jelent az a kendő j. . Elviszik tőle öregsége egyetlen örömét, gyámolát. ! . aztán majd egyedül marad itt, a nagy sötét erdőben . . . egyedül azzal a kicsiny, zöldelő sirdombbal, a mi fölé két fiatal jávor árnyékos lombja hajlik . . . Nagyot sóhajtott ■ . . Zsuzsika szivszorongva nézett iá, kitalálta az öreg gondolatát, tépelődését az arczárói olvasta le. — Hiszen nem hagyom én el kigyel- medet, édes jő apám 1 . . . Valamit akart rá morogni az öreg, valami nagyon szomoruat, valami nagyon
