Veszprémi Független Hirlap, 1893 (12. évfolyam, 1-54. szám)

1893-02-25 / 8. szám

Veszprém, 1893. XIII. évfolyam. 8. szám. Szombat, febr. 25. VESZPRÉMI FÜGGETLEN HÍRLAP Megjelen minden szombaton. — A lap ára: tgész évre 6 frt; negyedévre I frt 50 kr; egyes szám ára 15 kr. Hirdetésük petitsora 6 kr.; nyilt-tór petit-tere 20 kr.; 30 kr. kincstári illeték — A hírlap irodája: Petifi-intézet Veszprém, Szabadi utcza. Az államügyészség a „Veszprémi Független Hírlap“ ellen. Veszprém, febr. 25. Valami hét éve már. hogy nem kaptunk hajba a királyi fiskussal. Megvoltunk szépen békén egymás mellett. Mi respektáltuk az ő kacs- karingós paragrafusait; | mega nu meggyőződésünk fügisetleu nyili ki­fejezéseit. Hát most, hogy ,Lupus in fabula“ czimü vezérczikkünkben a kormány szemére meri ük lobban­tam, miszerint áz egyhazakat TT a felekezeteket egymás ellen uszítja s a kötelező polgári házasság mumu­sával feldúlta az országban a társa­dalmi békét s a családok nyugodal­mát : hát arra most azt mondja az államügyészség: non placet s uta­sította a veszprémi kir. ügyészséget, hogy illetéktelen politizálás miatt indítsa meg hírlapunk ellen a pert. Az államügyészség eljárásához nincs Bemmi szavunk. Gusztus dolga az egész. Ám írem gavallérságos dolog az, hogy midőn hasonló ozikkekkel (pl. az antiszemita-világ idején) a kormány pártjára állottunk — akkor nem látott azokban az ügyészség illetéktelen politikát; most azonban, hogy a „Lupus in fabula“ czikk által bátrak voltunk ő nagy­méltóságaikról a vallási békeboutás álarczát lehámozni, hát most ránk küldik hatalmi faktoraikat, hogy némitsák el szavunkat, mert az re­bellis politika. Hát gusztus dolga ez a per, me­lyet jószivvel fogadunk; minden­esetre rajta lévén, hogy az állam- ügyészség azt minél alaposabban el­veszítse. Ha azonban elvesztjük is, tessék nyugton lenni aziránt, hogy a szerkesztő bebörtönöztetése nem fogja jelenteni azt, hogy a pus in fabula“ czikknek nincs igaza.- Hegy azonban mind az -állam- ügyészség, mind a magunk állás­pontját a per mai stádiumában mi­nél tisztább világításba helyezzük : plebiscitum vótuma alá bocsátjuk az illető czikket. Lenyomatjuk még egy­szer s telhivjuk liirlapunk minden olvasóját, hogy elfogulatlan íl i élje meg: társadalmi szempont­ból, kizárólag a társada­lom s vallási b é k ‘ érdeké­ben jogosult volt-e e czikk; társadalmi-e ennek a ten- dentiája, vagy valamely p-o litikai pártot kíván szolgálni?“ Szóval egysze- rüen: politikai-e ezen czikk, vagy társadalmi? Mellékelünk minden egyes hir- lappéldányunkboz egy-egy levelező­lapot, s kérjük t. olvasóinkat (val­lás- és pártkülönbség nélkül), hogy j vótumukat s nézetüket ez ügyben velünk mielőbb közölni szivesked- j jenek. Gondunk lesz arra is, hogy még a tárgyalás előtt az inkrimi­nált czikket a legkompetensebb Írói fórumok bírálata alá bocsássuk — mert azt csak megengedheti a kir. fiskus ur, hogy ha neki tetszik mondvacsinált perekkel minket tár­sadalmi hivatásunkban gátolni: mi viszont ez tizeimet az ország szine elé- vteamk -s --azon - -teszünk, hogy hasonló botrányokra többé ne ve­temedjék. Valahára véget kell szakítani an­nak a buta állapotnak, hogy ha tetszik, hát politikainak ijicriminál- hassa az államügyészség a legtisz­tább társadalmi s va'lási érdek vé­delmében Írott czikkeket és e réven megkísértse a szerkesztőt börtönbe vettetni. Azon leszünk, hogy még ez ominózi.8 tárgyalás előtt az országgyűlés okvetlenül foglal­kozzék e kérdéssel s azután bu nél­kül á'lunk szembe a váddal. Biztosak vagyunk abban, hogy megdöntjük azt: ám sem a csilla­gokban, sem a szivekben nem tu­dunk olvasni s lehető, hogy min­den igaz.ságunk daczára — börtön lesz e czikkünk állami tiszteletdija. Nem baj. Győzzük egészséggel s egészséges, ép lelkülettel. Majd vé­get ér a fogság Í8 s folytatják ne­héz kötelességünk teljesítését, a har- ezot a fabula-beli lupusok ellen — ahol elhagytuk. Úti figura docet. íme a lupus-redivivus: meg ,Lu­Lupus in fabula. Veszprém, febr. 4. Önkéntelen a farkas __s a bá­rány meséje —jut az- embernek eszébe, ha most megolvassa a buda­pesti lapokat, különösen a kormány által „átalányozottak“-at s azokat, kik olcsó népszerüséghajhászat lép- csején minél nagyobb eoifizető pub­likumra akarnak fel vergődni. Ezek a máskor oly óvatos, jám­bor, se hüs se hal-forma újságok, most egymást Hezitálják túl abban, hogy ékes khórusban rárohannak a katholikus klérusra, nemcsak, ha­nem ránk, az ország intelligens vi­déki katholikusságára is, amiért nem merünk megijjedni a bigottéria vád­jától s ki merjük nyiltan mondani a kormánynak, hogy nekünk a kö­telező polgári házasság, semmiféle alakban, kiadásban és kosztümben nem kell; de ha már a kormány­nak épen polgári Házasodhatnék]* van : alkalmazza azt az ép most ösz- szHÍrt czigányokra. Azoknak nem fog megártani ez a paragrafusokra húzott stemplis szentség. Nekünk azonban hagyjon békét atyai kormányunk. Engedjen bennün­ket do'gozni, munkálni a magunk és családunk kenyerén; hogy ret­tentőn felsrófolt adóukat megfizet­hessük s a kormánynak legyen mi­vel fizetnie, százezernyi hivatalnok­seregét I pórázon járó újságíróit.-- -Nem- panaszoljuk föl az óriási adóterhet se; hiszen Muszkaország még nagyobbat hajt be vérein. Ha­nem ha már anyagi teherrrel meg­támadja anyagi exisztentiánkat, két­ségessé tes/i a megélhetésünket s válság elé viszi a családok jövőjét anyagilag: hagyjon békét legalább lelki életünknek, hagyjon békét meg­győződésünknek, vallási hitünknek, elvünknek. Ahoz nincsen jussa sem­miféle Isten csodája — kormány­nak. Mert ez Istentől eredeti; általa oltatotb a telkekbe s a szivek vé­rébe s ha vakmerő kézzel azt ki akarja onnan tépni a kormány : magára vessen, hahogy a népharag lekorbácsolja őket a nemzeti ha­talom piedesztáljáról. Aztán a legnagyszerűbb ebben az alávaló spektákulumban az, hogy ime mikor a kormány a senki és semmi felekezett által nem kivánt kötelező polgári házasság üszkével fölgyujtja az országot: még neki áll föllebb I rákiált a katholikus papságra s a református, evaugelikus zsinatokra, hogy vallási harezot, val­lási békétlenséget szítanak. Mint a hegytetőn álló farkas, mikor rámordul a völgyi pataknál álló bárányra, hogy mért zavarja fel neki a vizet? Hiába mondja neki a bárány, hogy hi-z nem fölfelé folyik a viz: ellenkezőleg, a farkas zavarja föl neki a lefolyó patakot: az mindegy. A végén mégis a farkasnak tesz igaza, mert ez mindenkép okot keres, hogy beleharaphasson a bárányba. így van a «ormány a néppel s az egyházzal is. Akaratuk ellenére reformálni, czivilizálni, agyonboldo- gitani akarja őket; pedig jó maga is olyan gyatra czivilizálatlanság- bau és boldogtalanságban sinlödik — hogy irgalom csak nézni is. Valóban érdekes látvány. A kor­mány mindenáron beakarja hozni a kötelező polgári házasságot; bele­lovalja az egész pártját, összes fize­tett tintás-tollas hadait s mikor meg­harsan az induló harsonája: hát nem mozdul senki I banda ntán. A nem- | körültekintőbben vizsgáltuk zet azt mondja : „Isten hírével ! Mi már csak itthon maradunk, mint immár 800 éve!“ Hát nincs ahhoz jussa a nemzet­nek ? S ba szent a népakarat: hát bigottak, fanatikusak | nép papjai, püspökei; akik lerántják ekönnyelmű kormánypaklikról a leplet s feltár­ják az abban rejlő veszedelmeket ? Es mikor az ilyen egyeneslelkü főpapok ez által csak nehéz köte­lességet — kénytelen-kelletlen — teljesítenek, mert koczkára teszik ezzel a hatalom grátiáját: akkor ók a lázi tok, demagógok, amint azt, a vidéken erősen kolportált kormány­lapok, sőt nemzeti mezbe öltözött olyan újságok is kürtölik, minő pl. a „Magyar Hírlap“ ? Már csakugyan furcsa keréken jár ami politikusaink esze — különösen ebhen a kérdésben Úgy vannak vele mint az az ember, aki életében sokat olvasott — de keveset emész­tett meg. A mi politikusaink is (vulgo: lupus Colomannus Tisza) nem vesz magának fáradtságot arra, hogy a liberális nemzetek történel­mét tanulmányozzák, kikeresendő belőle azt, hogy pl. az amerikai nagy republikánus Unió azért — és semmi másért — nem hozta be, mással nem is indokolja a köte­lező polgári házasságot, mint azzal, hogy ezer mértföldnyi territory-ein, countryain nem volt papsága s igy a családi élet erősségét, kötelékét máskép nem szilárdíthatta meg az Unió, mint ez expediens alkalmazá­sával : mely azonban ott sem bizo­nyult egyébnek, miut pl. nálunk a delegationális intézmény : szüksé­ges rosznak. Nálunk a szükséges rosszakból már kelleténél több van : erre a legfrissebb sütetü keletlen-tésztára nincs szükségünk. Magyarországon semmi, de semmi sem indokolja szük­ségességét. Nem kívánja sem a nép, sem az egyházak. Nálunk a papság, a káptalanok — hála Isten! — nincsenek még úgy discreditálva, mint azt, erkölcstelen irodalom és politikai szédelgők Francziaország- ban s egy exaltált fejű államférfi Németországban mesterségesen dis- creditálták. Itt a harmónia, a cép s a papság közt, — a tisztelet az egyház irányában, a benső vallási érzület — az egyház á'dásai s a hit szentségei iránt, a legkevésbbé sincseuek megingatva s hacsak a kormány nem tesz másként, hosszú időkre, századokra erkölcsös, vallá­sos is marad a magyar generátió. Mi kissé lelkiismertesebben ta­nulmányoztuk a világ történelmét 8 meg a magyar nemzet u. n. liberális érzü­letét, melyet a kormány most már aféle torzszülött örökbefogadására is képesnek tart, minő a polgári kötelező házasság. És azt tapasztaltuk, hogy ha egy általán valaha törvénybe igtatható lenne is a javaslat: szerencsétlenebb politikai s eg' házjogi constellatiók közt, mint a mostaniak — nem hozhatta azt tapétára szerencsétle­nebb kezű kormány, mint a mostani. A felekezeteket félfülü bolond rendeletekkel sikerült már alaposan egymásra böszitenr: hát most vala­mit ki kell találni, ami még job­ban megrázza az egyház kapuit sar­kaikban ! Túlságos nagy a papság hatalma, befolyása, vagyona. Ez az a bizo­nyos örökös szálka a kormány sze­mében s ama bizonyos vörös fonál, mely az állam s egyházközti poli­tikai velleitásokat jellegzi. Hanem az bizonyos, hogy erősebb és daliá- sabb legények, minő a Tisza-banda, sem voltak sohse képesek ezt az erő­döt megingatni. Vagyonát elkobozni nem lehet: meg kell nyirbálni jo­gait, befolyását a népre s az állami életre. Ez a mi szerencsétlen kor­mányunk egyetlen nyilt tendentiája. Ám ha ilyen megtépáztatását, ki­zsebel tetését, levetköztetését. lemondó türelemmel venné is az egyház: mi, a nép, az olyan vadházasság forma álliberalismust, melynek semmi egyéb czélja nincs, mint a házasságot szent- séges jellegétől megfosztani 8 egy­úttal az egyház jogköréből kivonni: barátai sohse leszünk s ha kell, az ecclesia militaus fegyverével verjük j vissza ránkerőszakoltatását. I Biz Isten, gonosz játék ez a kor­mánytól a nemzet türelmével. A nép elszegényedését, melyet elementáris iskolába való nemzet- gazdasági politikánk csak siettet: követte a morális sülyedés, a lelki elárvulás. Hiszen csak nem kell vaknak lenni, hát akkor látni kell — hogy ami még valahogy egyensúlyban tartja ezt a züllö magyar társadal­mat — az a morális kapocs az, melyet a házasság szentsége által köt családokkal össze az egyház, s mely csak addig erős és. biztos, raig szentséges nymbuszát az állam el nem rabolja s isteni erejét, meg- hagyatik-paragrafusokkal nem akarja helyettesitni. Igazán pompásan kultiválja ez a mostani sikerületlen kormány a nem­zet lelki életét. lm már a születésnél is mellőzni kivánja az állam az egyházat. Va­lami fésületlen egyházpolitikai ta­lentum kisütötte, hogy el kell venni papéktól az anyakönyvvezetést is ; rá kell bízni a körorvosokra. Nagyon sikerült idea, Csáky ur mindjárt meg is emésztette, mint kedvencz eledelét, a paczalt. Csakhogy persze arra nem gondoltak, hogy járvány, koleravész idején, mikor hetekig se lehet falujában a körorvos, meg mikor majd hadba kell mennie, ki vezesse helyette az anyakönyveket? Ohó, az se baj! Hát persze, hogy a — baba. Az is jobb lesz, mint a pap. Aztán fölösleges lesz az egyház áldása a házasságnál. Mire való ott is a pap ? A polgármester parolát fog az ifjú párral, beprotokollálja őket; mint az egymáshoz szegődött sujszter-majszterokat, aztán haza-; küldi őket — mehetnek a házassá­got gyakorolni. Elmehetnek ugyan a templomba is, a pap áldását ké­rendő. De az nem szükséges és nem muszáj. Csak a városháznál legyen meg a protokollumban. Érvényes az akkor, mint a patyolat. Legjobb lesz aztán minél előbb az egyházi temetéseket is kasszáim. Be kell hozni a halottégetést. Min­den város, falu építsen egy ember­sütödét. Mihelyt valaki meghal, nem a paphoz, hanem a városi fu- nerátorhoz (legjobb lesz a bikabiró erre) kell menni, aki belapátolja a megboldogultat a kemeuczébe; a pap csak arra lesz jó, hogy a tüzet fújtassa. így aztán pompás lesz az uj világ. Megszületik a gyerek; fogja az | apja hónalj alá, viszi a városházra. Protokollumba veszik, hogy neve lészen: Pityi Palkó; vallása: í e 1 e- kezet nélküli. Mire felnő a gyerek, nem kell ám a templomba menni sohase. Nem muszáj. Csak a városházra muszáj járni, legalább egyszer negyedéven- kint — a z a dó Könyvvel. Ha itt az idő, hogy megnősüljön: dehogy kell oda pap. A polgármes­ter meghagyatik stylus és paragra­fusok csavarodása szerint tövideb- ben elvégzi azt Diktum-faktum. Há­zasodik a lapát — elveszi a piszka-- fát. . (Juj de jó lesz! Úgy élnek majd a famíliák, mint az amerikai „free lowers“-ek, a szabad szerelme­sek : idem: a — házi nyulak.) Aztán ha az ember lekvittelt az élettel — akkor is ötödik kerék és utolsó persona lesz a pap. Kilódit- ják majd az embert minden ideg-- rázó „Circumdederunt“ nélkül, ke­délyes meghagyatik rendeletre — ebből a keserves árnyékvilágból. IDTLL. Irta,: 2Só£olnó,r Gyula. Gyönyörű szép júniusi délután volt, egyike azoknak a verőfényes, napsugaras délutánoknak, mikor maga a természet is csendes sziesztát tart, még csak levél sem zördtilt a faágon, szellő megszűnt fuvallatával hűsíteni az arezot. A madár­világ is elhallgatott, mintha a természet kitörő pompájában hallgatag, némán imádná egymást. Magasan, mozdulatlanul csüngtek a kék égbolton a fehér felhők, miknek csücskeit megaranyozták a mosolygó csin­talan napsugarak. "Katinka kihajolt az ablakon és szétné­zett a kertben. Pompás idő volt künn, azt látta. És pár perez múlva félre dobta hímzését és letisztogatta magáról a min­denféle selyemezérnákat. Aztán valami pompás gondolat villant meg a fejében és gyermekes vidámsággal körülvalzerezte az asztalt Nem volt senki a szobában. Az apa elutazót, a mama az vizitelt az egyik barátnőjénél. Katinka egyedül volt a lakásban. A szakácsnő, az a kedvesével beszélgetett, újdonságokat vitatva a városi kút mellett. Előveszi fiókjából Herczeg Ferencz ti­tokban vásárolt „Mutamur* czimü kék boritóku kötetét és nézegeti örömmel, megelégedéssel. Hogyne 1 mikor úgy lop- pal, titokban vásárolta meg a könyvke­reskedőnél tegnap 8 azóta csak most van alkalma először az olvasására. Nagyon szép könyv, hiszen minden lap annyi di­csérettel halmozta a szép tollú elbeszélőt * rokonszenves szerzőjét. A múltkor ol­vasta el Katinka a „Fővárosi Lapok*-ból a kritikáját. Megismerni kívánta s most I megvette a kötetet. Persze, hogy a mama I nieg ne tudja mert akkor jaj!.... A mama I öagyon szigorú ebben a tekintetben és I nem szeretné, ha valamikép értésére es- ftnék, hogy kijátszottak. De az a mama 118 akar! Mindig csak nem olvashat ■ meséket a Tündér Ilonákról és Bükkfa vi­tézekről !.... ö már maholnap nagy leány le*z, ki hosszú ruhát fog kapui. Az lesz még csak a boldogság!.... Katinka nagyon örül, bogy most a mama tudta nélkül olvashatja végig azt a kedves könyvet. No de az a mama is milyen ! A múltkor rajta kapta, a mint egy Cat u'le Meudés-féle kötetet olvasott és ott felejtette az ablakpáruán. És még minő illusztrácziókkal volt tele!.... A fia­tal leány még most is pirul, ba reá gon­dol ! ..... Körülte kint, hogy még jobban megbi­zonyosodjék arról, hogy senki sera zavar­hatja meg nyugalmát. Az első b»szély „Terka naplója* czimet visel. Hozzákezd az olvasáshoz és olvas, olvas sebesen, hévvel érdeklődéssel. Egészen belemerül és nagyon tetszik neki a Terka sorsa. Az arcza kipirul, karcsú és szép keble sebe­sen pibeg. Aztán végig olvasta; igazán szép volt attól a Hell-Hell-Merhin őrgróftól, hogy nőül vette azt a kedvet Terkat! — gon­dola. És elmereng az olvasottakon, picziny szive sebesen dobog és mig lábait keresztbe téve, karjait ölébe csúsztatva ül a peluche- székén, Katinka arról ábrándozik, hogy minő szép is lehel az élet egy kedves ifjú oldalán. Még meg nem értett álmok a földi édenről!.... Kellemes érzés tölti be a szivét, jól eső melegség csap fel a szivéből az ereibe és valami ismeretlen ifjúról álmodozik ébren, ki szép szőke, csinos szakállal és ragyogó kék szemekkel, melyek oly mélyen tudnak a kis leány szivébe pillantaui azon a czvikkeren keresztül, melyet a fiatal ember az orrán hord. Vájjon nem való­sulhatnak-e meg ezek az álmok, melyeket egy bobó kis leáoyi szív táplál P.... Katinka összerezzen és szoknyája alá huzza be formás lábait. A szeme elsöté­tült és vakító káprázatok czikkáznak el fekete szemeiben. Púba fehér kezek ta­padnak makacs megátalkodottsággal a szép rózsapiros arezra, aztán.... jaj, érzi, hogy eperszmü kedves ajkaira egy csókot le­hel valaki.... egyet, kettőt... tizet... sokat. Katinka nem sikolt fel, de bár jól esik neki a csók, mégis ingerült lesz, maga sem tudja miért?.... Felébredt benne női szemérme és minden erejével azon ipar­kodik, hogy megtudja, ki az, vakmerő ember, ki úgy meglepte?..., A mama az bizonyára nem az már; azóta összeszidta volna e könyvolvasásáért és elkobozta volna azt a kedves könyvet, mely imént a földre hullott alá .... A papa? az sem lehet, hi­szen a papa megszokta tenni hamis leány­kájával ezt a tréfát, de neki oly .szúrós bajusza van... Ezt azonnal megérezné!.... Nem! nem! más valaki lesz!... De ki?.... Óh! ha megtudná fejteni!.... A kezével megtapogatja a szemét befogó ujjakat és egy-kít gyűrűt tapint.,., hauem hát nem tudja, ki viselhet a balkeze gyűrűs ujján két gyűrűt.... Katinka vergődik, mint a galamb a vércse karmai között. Bizony Isten! nagyon meg van ijedve. El kezd irgalomért könyörögni.... És... A szobát kellemes csengésű férfikaczaj tölti be. Óh ! e kaczaj !... Katinkának felujong a szive a kacvagástól!.... Ezer pajkos gon­dolat szabadul meg kis fejében s alig tud megbirkózni a szivével, mely ki akar pattani a melléből... Óh! az lehetetlen, a mit gondol* És elébe tűnik egy magas ifjú, kinek tiszta, friss csengésű kaczaj a oly mélyen behatol szivébe. — Eresszem el Lőrinci! — rimán kódja a fiatal leány. — Micsoda Lőrinci ? — kérdé az ifjú oly kedves mosolylyal ajkán, mit ha Ka­tinka látna, hát a nyakába horulna. — De édes Lörincz, látja ! — teszi hozzá a fiatal leány. És éles szemrehányás eseng ki a szavaiból. A fiatal ember még mindig rabul tartja Katinkát, egymásután teszi fel a fakgató kérdéseket: — Ugy-e nem várt engem. Katinka? — Nem I — Ugy-e nem is gondolt rám azóta, hogy újra elmentem? — Dehogy is nem! És az ifjú lelki megelégedésére látja, hogy mily sötét pir borítja be a leányka szűzies arczát e szavakra. — Elfelejtett hamar engem és most már másról ábrándozik. — Nem igaz!... nem igaz. — Már nem szeret többé ? — Oh! Lörincz! És e hangból meg­tudhatja az ifjú, hogy a leány még min­dig szereti őt forrón, mélyen, egész piczi kis szive teljes odaadásával. — Hát szeret, Katinka? És érzi a leányka, hogy az ifjú ajka mily erősen, mily boldogan tapad az aj­kaira. Szabaddá lett Katinka, de jaj, minő szégyen fogta el a lelkét, a mint most 8zemtől-szembe állott azzal a fiatal em­berrel, kinek képe oly mélyen van a le­ányos ábrándjai közé bevésve. Katinka duzzogva fordult Lőrinczhez : t—i Úgy viselte magát, mint egy tol­vaj, Lőriocz. — Nem volt szép magá­tól! — mondja, de aztán nem tudott el- lentállani az ölelésnek, melylyel az ifjú magához kapta. Feledve volt most minden, a „Terka naplója*, a mama, csak azt tudta Katinka, hagy itt van Lörincz, ki öt már régen szereti s ki iránt szive telve van a leg- csodásabb ábrándokkal. Fiatal lénye su­gárzott a boldogságtól, az ideális szere­lem fenségétől. Lörincz pedig elnézte a leánykát Egy év múlt el azóta, hogy utoljára látta. Egy év! és minő átalakuláson ment át a gyer­mek leányka. Alakja nyúlánkabb, idomai teltebbek lettek. Szép fekete szeme mintha sőtétebb színárnyalatot kapott \olua. Ró­zsapiros arcza az életpirtól du/.zadott. Az­tán az a puha arany, selymes haj, mely aláomlott a derekára. Oh! de szép volt Katinka ifjúságának bimbófakadásában !.... Balázs Katinka kisasszony tizenhatodik életévét töltötte be és egyetlen elkónyesz- tetett leánykája volt Balázs Imre dr., köz- és váltó ügyvédnek. Csak nemrég járta ki a polgári leányiskola osztályait, megta­nult mindent, a minek csak hasznát veheti egykor. Nem félt senkitől, de nagyon sze­rette respektálni a szigorú mamáját. Milyen régóta ismerte Katinka Felhő Lörinczet! j Hat esztendő” szoros barát­sága fűzte őket ö ssze. A fiatal ember el­végezte a középiskoláit, felment az egye­temre és ime, mialatt az évek sebesen teltek az idő múló szárnyán, addig a le­ányka megnőtt, megszépült és Lörincz el­végezve az egyetemet, a doktorátus mellé igen szépen jövedelmező tanári állást ví­vott ki. Most meg lévén önmagával és az elért eredményekkel elégedve, eszébe ju­tottak (noha folyton arra gondolt) azok a kedves, és veröfényes boldogságtól tün­döklő napok, melyeket egy kicsi leányka oldalán töltött el. Aztán élénk vágy tá­madt benne, hogy ostrom alá vegye ezt az erős várat, melyet, pedig jól tudta, hogy egy nyájas tekintetére meghódi that. Az alkalom itt volt és Lörincz alapo­san hozzálátott terve megvalósításához. Jaj! de nagyon nehéz volt e feladat!.... Katinka boldogságtól csillogó tekintettel nézte végig Lörinczet és mikor a szem­léje kielégítette fiatal leányos kíváncsisá­gát, magától röppent be Lörincz karjaiba, hol meleg enyhelyet talált, mint fészkében a madár. Mennyit összetudtak fecsegni ezek a szerelmesek, teremtő Isten!..... A perozek csakúgy röppentek, a nélkül, hogy észre\ ennék.... El merülte n, boldogságnak csodás regé­jét fejtegetve, észre sem vették, hogy a szalon ajtaja felnyílt és a nappali szobába vezető ajtón egy tekintélyes arczu, csinos asszony lépett be, ki a. jelenetet nagyon is komolyan szemléli. Osszeránczolt hom­lokkal, talán haragtól villámló szemekkel nézte őket, a mint kéz-kézben, szerű-szerűbe elmerülve gondolatlanul fecsegtek. A delnő még egy lépést tesz előre, az­tán csak enuyit mond: — Katinka! . A fiatal leányka összeremeg egész tes­tében és hevesen kibontakozva az ifjú karjából ijedten sikolt fel: — Jaj a mama! — Aztán leányos za­varában szép csipkés kötényébe rejti el felpirult arczát. Az ifjú mosolyogva állott fel és udvariasan hajtotta meg magát. — Isteuem! hogy félt Katinka !... Mi lesz most?...* A mama roppant szigorú lesz, arra nem is gondolt, hogy ily ha­mar haza fog térni. Hogy összefogja pi- rongatja a szegény leánykát. Aztán meg­látva a könyvet, mely a földön bevert, ijedt mozdulattal kapta fel, nehogy a mama meglássa. Persze, hogy meglátta. — Add ide azt a könyvet! — paran­csolta a mama. Katinka engedelmeskedett. A mama aztán a fiatal emberhez for-*, dúlt és komolyan monda neki: — Lőriocz, beszélnem kell önnel. Jöj­jön velem. • Majd Katinkához fordulva csak ennyit szólt: — Te meg menj a szobádba és várni fogsz. Katinka szepegve távozott, mig Lőrinc® a mamával együtt a szalonba zárkóztak be. Szent Isten! mi lesz most?.... És Ka­tinka szive ezer meg ezer kínos gondolat hatása alatt vérzik. Nem tudta, hogy mi várhat reá. Vájjon oly nagy bűnt köve­tett el? Meg volt nagyon ijedve. Aztán a naiv lélek elkezdett imádkozni a sze­rencsés megmenekülésért. Aztán csak Lő- rineznek ne legyen semmi bántódása, 5 még el fogja viselni a mama haragját, bármily szigorú legyen is. De hát Lö­rincz!... Mit fog csinálni, ha a mama egyszerre csak kitiltja házunkból a tör­téntek után?.... Egy negyed óra telt el egy évszázadhoz hasonlóan. Katinka bor­zasztó kínokat állott ki. Végre ütött az ítélet órája is. A mama beszólitotta a szalonba a leá­nyát, ki remegett a következendőktöl. És Lörincz még mosolygott!.... Ejnye milyen kárörvendő ember!.... Katinka megállott a mama előtt, ki a helyett, hogy istenesen megdorgálta vplna, igy szólott; .*<íC, ~ — Katinka, megengedem, hogy csókolj engem, — aztán Lörinczet. Katinka nem kérette magát, de repesve borult anyja nyakába. A mama különösen mosolygott és * zében tartott könyvre czólozva, igy | dette ki az ítéletet 1 k — Előbb majd ón fogom elolvasni, után gyermekem, te is elolvashatod. > * >OOOf

Next

/
Oldalképek
Tartalom