Veszprémi Független Hirlap, 1891 (11. évfolyam, 1-55. szám)
1891-05-16 / 23. szám
Veszprém 1891. XI. évfoyam. 23. szám. Szombat, májas 16. IÁI*. J.'^CJk!^WPgggCgUJUüUU»!AJUIJWPBPUWJUUUXgW TESZFBEHIFDWFLEÍ EDUiP M égjelen minden »zombaton. - A lap ára : egész évre 6 frt; negyedévre 1 fi t 50 kr.; egye* »ám ára 15 kr. _ Hirdt«Uek petlteora 6 kr ; nyllttér petit-tere 20 kr.. 30 kr„ klnc.tár Illeték. - A hírlap irodája : „Petí>fi“-intéiet Veszpim (városháztér Az „Egyetemes Regénytár“ ■Cin-nepe. — Nyilt levél Mikszáth Kálmánhoz. — Veszprém, május 16. Hozzád intézem e nyilt sorokat, jó barátom, ámbár inkább a Singer és Wolfner czéghez kellene atresszálnoin. Mert ámbár tiétek, az Íróké volt a munka, a szellemi fáradás, — de a kiadóké lón a méhszorgalom érdeme. A haszon a magyar literaturáé — a dicsőség pedig a nemzeté, népűnké — mely e vállalatot életerőre segítette. Hogy az a tetszetős, piros kötésű költséges s mégis olcsó szép vállalat valaha megérje a 100-adik kötetet, azt alig hitte valaki a hazában. Hogy mikor lelkiismeretlen könyvkufárok milliószámra menő 1 — 2 hatosos fran- czia rémregénykötetekkel elárasztják a vidéket s jórészben már tönkretették a tisztes erkölcsi érzéket a népben — hogy ugyanakkor egy szellemileg becses, finom érzékű speciális magyar irodalmi könyvvállalat magának tért hódíthasson, az ábrándnak is sok volt s bogy im megtörtént, szinte hinni sem akarjuk. Ep azért mondbatlan örömmel vettem ma kézbe, a postán érkezett 100-ik kötet „Egyetemes Regénytár *-t, mely kedves irótársnőnk, a kalotaszegi asz- szony, Gyarmathy Zsigáné pompás kalotaszegi elbeszéléseit hozza „A havasok alján“ czim alatt. Sok lelki örömmel olvastam József főherczegnek a kötet elejét díszítő szives sorait s a te jóízű bonmot-idat, melyeket im, e hírlapom tározójában reprodukálok s amelyek úgy veszik ki magukat a pompás könyv elején, mint az üdvözlő- feliratos diadalkapu, melyen át az „Egyetemes Regénytár“ többi 100 kötetei fognak átvonulni. Hát az a lelkesedés, mely a te örök- húmoros tolladat ezúttal oly komoly extazisba hozta, az én lelkemet is elragadta s örülök én is, veletek együtt annak a páratlan sikernek, melyet az első népszerű magyar könyvvállalat kivívott magának. Örülök főkint azért, mert e sikert nem léha humbug és üres reklám idézték elő. Magam is s 400 ujság- irótarsam — megvallom — még csak a jól megszolgált elismeréssel sem adóztunk e vállalatnak s egyedül arra szoritkozánk, hogy hébekorba jelezők e%y~egJ kötet megjelentét. S ezt nem is vehetek zokon sem a vállalat irói, sem a kiadók. Mert a ki az irodalmi reklámok meddőségét, — az elrontott müizlést tekintve — úgy ismeri, mint mi, a hírlapi sajtó emberei s ép azért annyi csalódáson ment át, mint mi, az nem fogja csodálni a tartózkodást, melylyel az egymást tul- liczitáló áldatlan kiadói versenyt teljesen negligáljuk. Azonban első akarok lenni kollégáim közt, kik az okadatolt mulasztást im helyrehozzák. Lemente után szeretem dicsérni a napot, bár úgy látom, hogy az „Egyetemes Regényt,ár“-ra még csak ezután virrad föl. Hát üdvözlöm szivemből. Úgy a vállalat szellemi munkásait, mint főleg a buzgó kiadókat — kik egy óriási vagyont koczkáztattak csak ezért, hogy az igaz, magyaros tisztes erkölcsi s szellemi ízlésnek utat törjenek, a fran- czia posvány-irók kloákáin át. Az utat becsülettel törték meg s a nemzeti Géniusz nem engedte, hogy a kétségbeesett vállalkozásban elbukjanak. A siker első lépcsőjén, a 100-ik kötet jubiláris napján, fogadják im tőlem is, a Balaton-Bakonyvidók jó magyar népe tolmácsakint őszinte üdvözletemet. Legyen ez emlékezetes nap buzdításukra, a további küzdelemre, melyet bizvást megkönnyebitend eztán úgy a nemzet méltányos elismerése, mint a mi 400 hirlapsajtónk köteles, hazafias támogatása. Te pedig, jó barátom, ki gondos dajkája voltál elejétől máig a vállalatnak, beírhatod e nagyjövőjü jubileumot legjobb emlékeid noteszébe. Sok átszenvedett keserűségeidet édesítheti még meg — a nemzeti literatura dicsőségére felnevelt e pompás múzsalányod. Ad milliós annos! Az uj apát Kaposváron született 1834-ben; ugyanott és Pécsett végigjárva a gimnáziumi osztályokat, 1852-ben belépett a cziszterczi rendbe s mint ennek növendéke elvégezvén a teológiai s egyéb tanulmányokat, 1856-ban az egri főgimnáziumhoz került professzornak. Tanári működésének súlypontja azonban Székesfehérvárra esik, hol tiz éven keresztül, 1868 végéig működött, mint e jóbirü iskolának egyik oszlopos tanítója. Vajda szorgalommal gyűjtött tudáson kívül bírta a tanítás mesterségének és a fáradni nem biró kitartásnak isteni adományát is, mely letudott szállani a fejlődő értelemhez és szellemileg láthatóvá tudta tenni a tanítás tárgyát. Mindig a görög nyelvet s a történetet tanította, A görög nyelv, ez a nehéz és kölletlen tantárgy, az ő vezetése mellett valóságos ambi- cziójává vált tanítványainak, kik rendesen jobban tudtak görögül, mint latinul. A históriát mindig szónoki pose-ban, állva magyarázta, lelkesen és lelkesítve; különö en pedig a hazai történelmet, hazafias lelkesedéssel tárva föl a hatvanas évek hivatalos iskolakönyveivel szemben az igazságot. Mint tanár az iskolában roppant szigorú és komoly volt; az iskolán kívül szives és barátságos. Mindig a legrakonczátlanabb osztályoknak volt a főnöke, melyeket aztán vasszigora és erélye csakhamar a legpéldásabb magaviseletre szoktatott. A reábizottakkal nemcsak az iskolában törődött, hanem mint nevelő figyelemmel kisélte őket szállásaikon is és nem múlt el bér, hogy egyik-másik tanítványát meg ne látogatta volna. Diákjai valósággal bálványoztak őt; féltek tőle, de szerették is. Aki nála szekundába került, az maga is beismerte, hogy mást csakugyan nem érdemelt. 1968-ban a cziszterczi rendnek akkori apátja a gazdaság terére szólitotta Vajdát. Az uj téren is ugyanaz maradt ő; szorgalmát, szívósságát, világos értelmét a gazdaságban is a cziszterczi rend javára értékesítette. Huszonhárom évig működött, mint jószágkormányzó, a harminczkét ezer katasz- trális holdat kitevő előszállási urodalomban. E nagybirtokot huszonhárom év alatt a modern gazdálkodás okszerű alkalmazásával valóságos mintagazdasággá alakította át. Bizonyságai ennek az 1879. székesfehérvári s 1885. budapesti országos kiállításon nyert diszokmányok, nem is emlitve á bel- és külföldi kiállításon nyert kisebb kitüntetéseket. Kiváló érdeme Vajdának az igen nagy mértékben űzött fásítás, melylyel a gondjaira bízott birtokot rengeteg parkká alakította át. Nem szívesen vált meg huszonhárom éves munkásságának körétől és csakis rendtársainak sürgető kérésére fogadta el az apáti helyre való első jelöltséget. Az uj zirczi apát 57 éve3, erőteljes és munkabiró ember, a ki a hazafias cziszterczi rendet bizonynyal a hazai tanügy javára fogja kormányozni. A mikor Vajda az előszállási uradalmat átvette, a cselédség legnagyobb része földbe vájt bűzös levegőjű putrikban lakott; a konvencziós marhák szintén földbe vájt sötét gugveszekben voltak elhelyezve s a cséplést az uradalom több kerületében idegen gőzgépek részért végezték. Több ezer holdnyi terület a szomszéd községeknek volt parczellánkint kiosztva, pénzért és szolgál- mányok fejében. A szarvasmarha, birka és sertés virágzó tenyésztésről, vagy nagyobb- mérvü hizlalásról szó sem lehetett; mert az ezek alapjául szolgáló kiterjedtebb fokú Hív barátod Kompolthy Tivadar. A zircz-cziszterczita-rend iöapátja. A hivatalos lap csütörtöki száma közié a május 9-én kelt királyi kéziratot, mely Vajda Ödön cziszterczi rendű áldozópapot és előszállási jószág- kormányzót, a rendi káptalannak első helyre megválasztott jelöltjét, kinevezi a zirczi, pilisi, pásztói és szentgotthárdi egyesitett apátságok valóságos apátjává. mesterséges takarmány- és tengeritermelés hiányzott. Mindamellett, az apátság a hetvenes évek közepéig elég kedvező anyagi viszonyok között volt, mivel terjedelmes birtokaiból, az akkor uralkodó elég magas gabonaárak következtében, annyi jövedelem állott elő, hogy belőle minden szükségletét fedezhette. Ez időtől kezdve azonban az apátság kiadásai folytonosan emelkedtek, a nélkül, hogy emelkedésükkel a jövedelem szaporodása lépést tartott volna. A legutóbbi tizenhat év alatt, úgyszólván megkétszereződtek a kiadások s hogy az ily rohamosan szaporodó szükségletek, az időközben beállott alacsony gabona-, gyapjúéi hus-árak daczára, mégis kielégítést nyerhettek, az első sorban Vajda Ödön előrelátásának, szigorú takarékosságának és vasszorgalmának tulajdonítható. A mint 1873. kormányzóvá lett, rövid idő alatt elkészítette messzire kiható tervét, mely szerint az előszállási uradalmat fokozatos instruálással jövedelmezőbbé fogja tenni; a rendi kormánytanácsban pedig, melynek hivatalánál fogva tagja lett, összes befolyását arra használta fel, hogy az apátság évi fölöslegének legnagyobb részét az előszállási birtokba helyezzék el, mer ott, szerinte, sokkal dusab- ban kamatoz a befektetett tőke, mint a rend bármelyik másik földbirtokában. így vihette csak keresztül nagy tőkét megemésztett építkezéseit, igy vonhatta csak majorsági mivelés alá a szomszédos községeknek kiosztott szántóföldeket és lassankint a cselédek egészséges lakásokba költöztek, marháik szellős istállókba jutottak, idegen gőzgépek helyett uradalmiak végezték a cséplést, az igás erő szaporodott, az ócska leltári szereket elégséges mennyiségben jó minőségűek váltották fel, az előbbi ugarnak megfelelő tért takarmányfélók foglalták el, miáltal az állattenyésztés alapfeltételei is bekövetkeztek. Nagy áldozatok árán újjáalakította a rendnek egykor híres ménesét, mely az ő kormányzóságának ideje alatt az országnak egyik legkitűnőbb angol félvér- ménesévé lett. Nevelt gyönyörű gulyát, negyvenezer darabból álló nyájat és jeles fajtájú sertéseket is. Az előszállási uradalom gyapjúja kitüntetést nyert minden kiállításon, a hol csak bemutatták s gulyáját is megjutalmazták a budapesti tárlaton. Hogy Vajda Ödön ezeket az eredményeket elérhesse, a munkásságban ő volt példaadója alantas közegeinek. Hivatalában kiváló tapintattal, pontossággal és teljes odaadással működött. Munkaképességéről csak az szerezhet kellő tájékozást, kinek gyakrabban volt alkalma öt reggeli 5 órától egész este 10—11 óráig hivatalos munkája közben látni. Tiz ügyvéd ügye, a vármegye fórumán. Veszprém, május 16. Hazánk egy kiváló szakférfia úgy nyilatkozott ezelőtt egypár évvel egy jogi szaklapban megjelent közleményében, hogy : „H a törvénykezésünk rossz, úgy annak a legutolsó joggyakornok is oka.“ Tudomásom szerint ezen vélemény nyilvánítását még senki meg nem czáfolta. Úgy látszik tehát, ezen nyilatkozat a közvélemény helyeslésével találkozott. Nekem nincs szándékom ezen tétel helyessége fölött vitatkozni, hanem csupán egy esetet közlök, amely közérdekű voltánál fogja megérdemli, hogy vele bármely értelmes és gondolkodni szerető egyén megismerkedjék. A tényállás következő: Veszprém megye árvaszékénél az irattárban levő iratok előleges elnöki engedély nélkül meg nem tekinthetők. Ezen eljárás alapszik a nagyraéltóságu m. kir. belügyminisztérium 47046/1877. számú rendeletének 101. §-án, tehát a törvényesség kérdése minden kétségen felül áll; azonban ezen szabály merev alkalmazása a gyakorlatban többféle nehézségekbe ütközik ; ezért úgy a jogkereső közönség, valamint azoknak képviselői érdekében ezen szabály megváltoztatása vagy módosítása tárgyában lépések tétettek. 1890. deczember 10-én ugyanis e czélból egy sürgős kérvény nyujtatott be a veszprémmegyei tek. közigazgatási bizottsághoz, amelyben a kérelem indokai rövid tárgyilagossággal kifejtettek, s a mely nagyobb nyo- matékosság okáért 10 ügyvéd saját kezű aláírásával elláttatott. Remélve, hogy az ügy elintézése ez által is tán némi lendületet fog nyerni, nyugodtan vártuk a történeudőket. Hát mi történt? A képviselőház közigazgatási bizottsága már letárgyalta a 281 §-ból álló közigazgatás és az önkormányzat rendezéséről szóló törvényjavaslatot, amelybe utóbb kezdett; Szai- gonban a sárkány ünnep is, melyet az orosz trónörökös tiszteletére rendeztek, szintén szerencsésen befejeztetett. De a fönti kérvény 5 hónap alatt még elintézést nem nyert; sőt alapos a remény, hogy nem is nverend. Ezzel az ügyet befejezettnek tekinthetjük; annak megítélését azonban, hogy mily hatása lehet egy joggyakornok működésének akkor, ha valamely nem egyéni, hanem közérdekű ügy elintézésének, 10 ügyvédi aláírás együttes ponderantiája sem képes lendületet adni? — at. közönség ítéletére bizzuk. Több ügyvéd. A „Dunántúli Közművelődési Egyesület“ alapszabályai. Az egyesület csime és pecsétje. 1. §. Az egyesület czime : „Dunántúli Köz- művelődési Egyesület.* Pecsétje : Magyarország czimere az egyesület czimének körira- tával. Az egyesület czélja. a) A magyar közművelődésnek és hazafias szellemnek terjesztése; TÁBCZA. Néhány szó az „Egyetemes Regény tár“ 100-ik kötetéhez. Mikor a Singer és Wolfner czég elhatározta, hogy jó és olcsó regények terjesztéésre vállalkozik. hogy a mi jó terem a külföldön s ami meglehetős idehaza, azt csinosan kiállított, ötven krajczáros vászonba kötött könyvekbe viszi be az úgynevezett, nagy közönségbe, senki sem hitte volna, hogy megélik azt a századik kötetet. Maga a regényírás atyja, Jókai Mór csodálkozó szemeket vetett rájok, midőn felkérték, hogy Írjon számunkra egy kötetet s előadták a tervüket; — Talán aranybányát fedeztek fel az urak, vaRy petróleum forrásokat és most a haza oltárára akarják letenni könnyen szerzett kincseket ? És mi többiek is mind csodálkoztunk, mert igaz, hogy eddig is folyton akadt egy-egy könnyelmű ember (e könnyelműek nélkül furcsán nézne ki ma az irodalom), aki számolásba belekeverte a lekesedósét — se rósz keverék. A bor és a viz összekeverése még praktikus is lehet, a viz erősebb lesz valamivel, a bor gyengébb, de mikor valaki beleönti a maga egyitcze borát a Dunába a víz nem lesz tőle erőssebb, de a bor teljesen odavész. Egyes emberek mondom, mindig akadtak, de kettős emberek nem. Egy fejben megteremhet va ami ábrándos idea, valami vakmerő lehetet- e^etl az esetben egészen meg- o kentő volt a „Regénytár“ meginditása. Mert a linger akarja, hiszen akarja hiszen arra való vvoiiner hogy lebeszélje, ha pedig Wolfner a ai3a, oingernek kell őt megakadályozni. De hozzá a vállalathoz s megjelentek a szebbnél szebb füzetek. Egy könyv ötven krajczárórt ! Szépen bekötve! Hát lehetséges ez ? Mi van ebből váljon ingyen : a könyv-e vagy a kötése ? Hát még mikor azt hallottuk, hogy tiz-husz- ezer példányban nyomatják. Lett nagy találgatás, hogy mit akarhatnak ezek az urak? Miben bizakodnak miben reménykednek ? Csupán egyetlen számításuk látszott volna indokoltnak, ha megtörtént, amiben hiába fáradozott Körösi Csorna Sándor s előtte mások, hogy t. i. még egy pár milliónyi magyart találtak valahol az Ural körül. S hogy azok nem nagyon hasonlítanak az idevalókhoz. De nem az történt. Nem találták meg az ázsiai őstestvéreket, hanem megtalálták a közönség rokonszenvéhez az utat, a mely pedig be volt már nagyon gyepesedve s anélkül se veszélytelen. Mert megvan az a tulajdonsága, ami a mesebeli utaknak, hogy az utasnak, ha egyszer elindult rajta, soha se szabad hátra tekintenie, (mert megijed és szörnyet hal), hanem mindég csak előre; meg kell viaskodni útközben egy sárkánynyal, a közönynyel. a kinek nem hét feje van, hanem hetvenhét- ezer feje. Mind e bajokon túl van immár a Wolfner és Singer czég, a „Regénytár* tetszetős alakja, olcsósága, a terjesztés páratlanul ügyes módja, a tartalom és a szerzők változatossága kedveltté tette a vállalatot, ma már ott lehet azt találni majd minden magyar családnál sáskaszerü szaporodásban. E kötet, melyhez e néhány szót fűztem (mintegy megünneplésére a ritka alkalomnak), a századik. Száz kötet ! Könnyű kimondani, nehéz kiadni, mégnehezebb eladni. De a „Regénytár* alapítóinak mindez sikerült, anélkül hogy aranybánya és petróleum-források jövödelmét vesztegették volna el, de viszont anélkül, hogy aranybányát találtak volna. A „Reüzlet. Közönség és a kiadó megvannak elégedve. E kölcsönös megelégedéséhez még csak az Íróknak kell hozzájárulni, hogy a diadal teljes legyen. Mi pedig hozzájárulunk szív essen mert. a „Regénytár kettős kulturális feladatott végzett. Az egyik, hogy Írókat lanceirózott, a másik az, hogy Írókat leguillotinarozott. E mosolygó, vidám piros könyvtáblákra bizvást rá lehetne nyomatni az örvendetes gyászgyászjelentést : „Ponson du Terail és Xawer Montepin nin- csenenek többé !* Mikszáth Kálmán. Mit igyunk a nyáron?*) Ha ivásról van szó, a magyar ember szeret nagyokat mondani, mintha ő ilyen meg olyan nagy ivó volna. Vörösmartynk is azt hirdeti, hogy bort megissza magyar ember, jól teszi; okka 1-m óddal meg nem árthat a szesz i. Petőfi hires bordalai a mámort, éneklik meg, habár őt azért senki sem ismerte részegesnek. A nagy írás divatja meglehetett régente, de alig van meg manapság. Ha megfordulunk kül- . földön, akkor látjuk, hogy ott többet isznak az emberek, mint nálunk s nekünk, kivált | nőink, sokkal tartózkodóbbak ivás dolgában, j Nincs hát szükség rá, hogy én itt mér- j tékletességet prédikáljak. Azon sem akarok lamentálni, hogy mind megissza borunkat a | filloxera s előbb-utóbb sörre fanyarodunk. i Czikkelyemnek már a czime megvallja, hogy J holmi nyári italról, vízről akarok szólani, mondjuk hát meg előre, hogy a savanyu ; vizekről. *) E iftlea ßflikkfit, a. URnd».r»ftHÍi Hirlar»a Anril i Napjainkban igen nagy jelentőségre vergődött az ásványos vizek fogyasztása. Bennük a nemzetgazdaság valóságos kincseket forgat. A föld mélységeinek rejtekéiből nemcsak aranyat, ezüstöt, vasat, sót, szenet túrunk ki, hogy értékesítsük, hanem a bőségek és érczek vízben fölolvadt parányi részecskéivel is kereskedünk. Búzánkat Amerika szorongatja a piaczokon, borunkat az amerikai apró bogár pusztítja, marhánk és sertésünk elől egy-egy járvány zárja el a határt; de hőseink, Hunyady Jánossal élükön — persze keserűm alakjában — meghódítják a világot. A római poéta pogány mondását, hogy flectere si nequeo superos, Acheronta novebo, az életben igy alkalmazzuk, hogy a vízben felolvadt alvilágot (Achéront), az ásványos vizekben szedjük magunkba. Ha látom, hogy csak itt a fővárosban mennyi ásványos vizet fogyasztunk, mindenféle fajtát s hogy vidéken a legfélreesőbb faluban is könnyű szerrel hozzájuthat az ember kedves savanyuvizéhez, alig tudom már azt az állapotot elképzelni, melyben az én gyermekkoromban volt a savanyuvizek fogyasztása. Az én tuladunai falumban azt hittük, hogy savanyuviz csak háromféle van a világon; mert az igás lovaktól vont s a szalma közé dugott üvegekkel szinültig megrakott stájer szekerek csupán rojcsi és glei- chenbergi vizet hordottak felénk, a példájukat követő vasmegyei fuvarosok pedig tarosaival szolgáltak. Mikor Sopronba kerültem iskolára, ott azt tudtam meg, hogy az ott árult kőkorsókban keresztúri vizet kapni s hogy a szomszédos balfi fürdőn még a lovak is záptojás szagu vizet isznak. így volt ez mindenütt, az ország minden vidékének meg volt a sa- vanyuvize. Az alföldön a parádi járta, túl a Tiszán a szulini, Erdélyben a borszéki, a Balaton mentén a füredi. De a savanyuvizet vagv jó a bor erejét egy kis saranyuvizzel mérsékelni. Hiszen mindegyik vízből elszállítottak évente egy pár szekérrel, de ki hitte volna, hogy legyen savanyuviz, pláne magyarországi, melyből évente másfél millió palaczkkal is elfogyasztanak. Legnagyobb hódítást tettek a keserüvizeink, melyeket nemcsak itthon, hanem Németországban, Franciaországban és Angolországban, sőt Amerikában és Ausztráliában is mindenütt ismernek. A tulajdonképeni savanyuvizeink elterjedését nagyon hátráltatta, hogy nagyon gyönge, a szállításra alkalmatlan üvegekbe fejtették volt s a velük bánás sem volt valami rendes és tiszta. Vizeink piaczán valóságos forradalmat keltett a Margit-forrás, majd még inkább a mohai Ágnes-forrás vizének csinos formában, pompás üvegekben való megjelenése, Még a borszéki viz is kénytelen volt ezután ősi kurta köntösét levetni s csinos formájú erős üvegben állani a közönség elé. Nem különben a bártfai és szolyvai is követték a jó példát, úgy szinten az újabban ismeretessé vált vizeink pl. a véghlesi Vera, a lipóczi Szalvátor stb. stb. mind tisztességes formába jutnak immár a kereskedésbe és asztalunkra. Vasutaink az ásványos vizeket nagy forgalomba juttatták, de sajnos, hogy a külföldi vizek versenygését is ránk zúdították. Pedig a külföldi vizekre, egy-kettő kivételével, nekünk szükségünk nincs. Annyi és oly sokféle az ásványos vizünk s oly kitfinő alkotásu, hogy vétket követünk el, ha arai vizeink rovására az idegen vizeket fogyasztjuk, melvek sokszor silányabbak is a mieinknél. Országunk, mondhatni az ásványos vizek hazája s mégis az idegen vizek leverik a hazaiakat, itt a forrásnál. Énnek egyrészt a kÖ8önsógünk nembánom természete az oka, mely nem fogja föl, hogy milyen fölösleges pénzkidobás, amit külföldi vizekért elfizet,
