Veszprémi Független Hirlap, 1890 (10. évfolyam, 1-54. szám)

1890-10-18 / 43. szám

Veszprém, 1890.

Veszprémi Független Hírlap,

Szombat, okt. 18.

(A „Fiume“ f. évi okt. 12-iki számából.)

A legnagyobb magyar „Tengerre magyar“ szózatát még miudig igen kevés magyar ember érti meg.

S ha megérti is — rosszul értelmezi, mert nincs még ez óriási eszmének nekinóve; nincs meg lelkében abhoz a kellő fogékonyság.

Hiszen látjuk, hogy még az ország törvényhozó gyűlésében is fé'.szegen ítélik sokan az e jelszó alatt a kor- máuy által üdvösen megindított ak- cziót.

A magyar tengerészet bázisa mindenesetre az kellett, hogy legyen, miszerint tengerészetünk disze, Szent István koronájának gyöngye, Fiume, nagy hivatásához méltóan, mielőtt jó kikötővé kiépüljön. E tekintetben a kormány s a nemzet mindeu tőle telhetőt megtett s ha még e mű nem is kész, az nem a hazafias áldozatkészségen, de a nemzet gazdasági erőtlenségén múlt. Ennek erósbödését bízvást Fiume lendületes felvirágzása fogja első sorban tanúsíthatni. Mert Fiúméért semmi áldozat nem drága a nemzetnek. Sem most, sem a jövőben.

r

Es tagadhatlan, hogy a kormány a tengeri kereskedelmet rövid 23 év alatt életképes nívóra emelte. Hajóink kellő forgalmat, piaczot találnak külföldön s a kivitelt rohamosan s áldásosán fejtő, nemzeties vasúti politikával támogatja.

Fiume polgárai bízvást jelentékeny jövőnek néznek elője. Jövő sorsuk Budapesthez, Európa mesésen fejlő Közép-Metropolisánnk sorsához hasonló.

Számottevő tényezőül s magának a szoros értelemben vett magyar nemzeti kereskedelmi tengerészetnek mag- vásl, ma mindenesetre az Adria tengeri hajózási társnlatot kell tekintenünk; annak tekinti a kormány is, a nemzet is.

Missziót teljesít az. Nem annyira a tőke fructificatiójára, mint a Széchenyi- eszme biztos jövőjébe vetett hazafias lelkesedés s a Fiume sorsához kötött erős bizalom teremtette meg. Gondos, szakértő vezértérfiakat látunk e hivatásos társaság élén ; látjuk a kormánynak iránta való, önzetlenül fokozódó jóindulatát s igy a magyar tengerészet e magvát valóban oly életképes csirának kell tekintenünk, melyből egykoron gyümölcshozó, termő fa fog kifejlődni, áldásául nemcsak a szeretett tengerpartnak, de az áldozatkész anyaországnak is.

Valamikor — oh, már harmadfél évtizede annak is! — a sasszárnyra kapott nemzeti lelkesedés meg akarta valósítani e magyar kereskedelmi tengeri hajóraj eszméjét.

Hanem másként.

Az akkori kormányemberek s az oppoziczio vezetői, Jókaival élükön, úgy gondolták leggyorsabban a steepwayről tengerre bocsátaui a hajórajt, hogy minden magyar vármegye építtessen egy-egy hajót, mely a vármegye nevét viselje, az által tartassák fönn s annnak jövedelmezzen.

Hanem bármilyen szép, ideális s a koczkázatot megosztólag reális volt ez a terv: nem jöhetett létre mégsem. A magyar ifjúság rajongott érte abban az időben, az „érettségi“-vei zsebében seregestül tódult a fiumei jó- hirnevü „Gr. Domini-féle tengerészeti akadémiádba, a „Regia scuola nauti- ca principale“-ba. De hát otthon, a nemzet öregjei nem akartak tudui „arabusul“. A szépen megálmodott hajóraj odalett; a tengerészekké lett magyar ifjak is felébredtek ; széthajóztak a világ minden irányába, kénytelen-kelletlen idegen államok szolgálatában állottak: aztán remény- s szárnyszegetten hazajöttek, egy elfecsérelt évtizeddel s egy ragyogó ideállal szegényebből.

Hogyan is állott akkor a dolog s hogyan áll még ma is -- a tengeré- szetre (nem a hadi, de az igazi, a kereskedelmi tengerészetre) készülő magyar ifjakkal, a dolog?

Úgy, hogy arra a pályára szegény ember fia nem vállalkozhatott s nem vállalkozhatik ma sem.

A haditengerészeti akadémiánál még úgy fordulhat a szegény magyar ifjú sorsa, hogy „félhelyes“, vagy „ingyenes“ növendék lehet. Meg van tehát a lehetőség arra, hogy egészen szegény s jó bizonyitványu magyar gymnasiumi tanulóból tengerészkatonatiszt válhatik.

De hogy a legkitűnőbb gymn. bizo- nyitványnyal biró magyar fiából, ha vagyontalanok a szülei, kereskedelmi tengerésztiszt válhassék: arra nem volt mód akkor és nincs most sem.

Mert a növendéknek összes ellátását meg kell fizetnie. Ruháit, könyveit, élelmezését. Itt nincs sem „fél“, sem „ingyenes“ hely.

Igaz, részben segített ezen is a kormány. Ösztöndíjakat — úgy tetszik, évenkinti 120—200 írttal — alapított a „Regia scuola nautica“ kitűnő növendékei számára. De hát azt előbb ki kell érdemelni. S aztáu 100 növendéknek nem lehet azt adni. Pedig azon kell lenni, hogy száz magyar ifjú legyen állandóan a fiumei magyar kereskedelmi tengerészeti főiskolán.

Csak úgy lehet magyar lelket lehelni, magyar tengerészetüuk, a nemzet millióiból alkotott tőkeállományába. Magyar szív, magyar hazafiság, magyar érzés szálljon a hajókra — s magyar ihlet, magyar öuérzet s szakismeret vezesse a világ minden részeibe, biztosítékául tengerészetünk maradandó voltának, erkölcsi magyaros erősségéül Fiúménak s az anyaországnak.

Egy mód van erre csak. Magyar kereskedelmi tengerészeti Collegiummá kell emelni a fiumei magyar „Regia

scuola nauticat“, a melyben csekély évi díjért (50—60 írtért) vagy teljesen ingyen kiképzést nyerjen a tengerészeti pályára készülő magyar ifjú.

Nem 5—10 magyar gymn. ifjú fog akkor évente Fiúméba jönni tengerésznek (kiknek családjai megbirják a nagy költséget), hanem száz meg kétszáz. A tengerészeti Collegium igazgatósága akkoron majd válogathat a magyar itjakban s a rátermetteket fogadja be oda. Azok aztán jó tengerészekké lesznek, ha szegények is.

Sőt abból lesz a legkitüuőbb tengerész, kinek otthon nincs mit féltenie.

Kellene pedig, annak a 100 növendéket magába fogadó s tápintézettel, egyen ruházattal biró Collegium törzsalapjául legalább 150 ezer forint s az épületre 50 ezer.

Reális számítás ez. A magyarországi kollégiumok, illetve tápintézetek évi ! regie-kimutatása igazolja azt, melyek aránylag sokkal kevesebb alappal 100—150 növendéket táplálnak.

Az összeg nem oly nagy, hogy azt a nemzet össze ne hozná. A törvény- hatóságok bízvást tennének 500 -1000 frtos alapítványokat, a hírlapok bízvást egytől-egyig megindítanák e czélra a gyűjtést s a kormány a mostani ösztöndíjak alapját (mint akkor már feleslegeseket) bizonyára a Collegium alapjára adná. Aztán itt vannak a magyar pénzintézetek; ezek évről- évre nevezetes #/0-ot adóznak ily hazafias czélokra s kiváló műintézetcink s társas egyleteink szintén szaporítanák, segélyeznék e fundatiót.

Azután az itthon élő, volt magyar tengerészek is nevezetes tűkét gyüj- tenének. Azok évtizedek óta, velem együtt, szivükön melengetik ez intézmény eszméjét.

Szóval népszerű lesz a kezdeményezés. Csak tessék erre a mozgalmat Fiúméban megindítani.

Hivassák erre ott össze egy értekezlet, melyre az anyaországból is hívják meg azokat, kikre számíthatni. S alakuljon tőkegyüjtő bizottsággá majdan ez értekezlet.

Merem állítani, hogy két év alatt felépül a magyar tengerészet igazi bölcsője.

Akkorra majd testet ölt Széchényi jelszava, a „Tengerre Magyar !“

S 4—5 év múlva magyar vezényszó alatt, magyar tisztek által vezetett magyar hajók fognak a külföldön becsületet szerezni a magyar kereskedelemnek !

Kompolthy Tivadar.

Egy szó - a városi hatósághoz.

Veszprém, okt,. 18.

Úgy látszik, Veszprém város egyes részei lakosságának jogos igényeit jobban szivén hordja a vármegye közönsége, mint maga a városi hatóság,

a mely pedig erre első sorban volna arra hivatva.

Alkot a város szabályrendeleteket, korlátozza a polgárok jogait és mikor ezt a közérdek szempontjából teszi, helyesen is cselekszik. De az már nagy hiba, hogy ugyanezen alkalommal nem gondoskodik arról is, hogy azoknak a polgároknak, kiket jogaikban korlátozott, kárpótlásul városi ellenszolgáltatást nyújtson.

Eltiltja a marháknak, teheneknek bizonyos városrészeken át, itatásra való hajtatását, de egy jelentékeny területen nem jeleli ki, a marhahajtó utakat, s bár a felettes hatóság figyelmezteti is, ezen a jelentékenyterületen nem gondoskodik kútról, hanem annak létesítését csak kilátásba helyezi.

A vármegye közönsége azonban — talán tudva azt, hogy ezen kilátásba helyezés egyenlő a semmivel, — ezzel, mint értesülünk, nem elégedett meg, hanem utasította a város polgármesterét, hogy a Jeruzsálemhegyen egy kútnak alkalmas helyen való ásatásáról és közforgalomba leendő átadásáról, valamint a marhahajtó utaknak kije- leléséről gondoskodjék.

Bizton hisszük, hogy ennek lesz is foganatja és egy nagy városrész jogos követelése, igénye mihamarább kielégítve leeud.

A „Nemzet" a Balatonkultusról.

Veszprém, 1890. okt. 8.

A kormány félhivatalos lapja, a „Nemzet“ tegnapi száma vezérczikké- ben B e k s i t s G u s z t á v az alábbiakat írja a Balatonkultusz érdekében :

Szép és hazafias eszme forog veszedelemben.

A phylloxera a Balaton vidékét elpusztítja. Nem kevesebb, mint 5—10 ezer ember lett vagy lesz már a legközelebbi jövőben vagyotalanná. Egész népvándorlás van keletkezőben Veszprém- és Zalamegyéknek régen gyönyörű, boldog vidékeiről — ki a nagy világba. A vándor- és koldusbotokat faragják a Balaton zalai és veszprémi partjain. A Bakony erdei alig lesznek képesek elég ily botot szolgáltatni.

A kormány nem nézte tétlenül a bekövetkezendő veszedelmet.

Bethlen András gróf saját kezdeményezéséből az állam délmagyarországi homokterületeire tervezte a phylloxera vész által sújtott szerencsétlenek letelepítését. Nemcsak a Balaton vidékéről, hanem az egész országból.

De felmerült az eszme, hogy a Balaton vidékének szerencsétleneit ott kell elhelyezni, ahol laknak. A szőlőtermelésre nincs alkalmasabb hely, mint éppen a Balaton vidékéé.

Épp azért a balatonvidéki hires bortelmelésnek nem kell megszűnnie,

Elbeszéltem mamámnak, hogy mit láttam s hogy az a hitvány perszona milyen öltözetben állott ott-------és aztán sírtam,

ke

servesen sírtam. Judes anyám — ki természetesen nagyon föl volt indulva — vigasztalni igyekezett s megmagyarázta, hogy az a „bizonyos* — sokkal több mint valószínű — csak minta volt.

— Hogyan ? hisz ez rettenetes utálatos egy dolog! Esküvőm előtt minderről egy szót sem szóltak nekem!

Eközben Etienne is odajött. Fölháborodva s egészen magánkívül volt; hosszú beszédben igyekezett velem megértetni, hogy a minta-álló asszony épen olyan nő, mint akármelyik más s hogy nélkülök a szobrász nem existálhat; hanem hát nálam igen rosz- szul számított, mert én nem engedtem magam bolonditani s meggyőzni — és egyszersmin- denkorra kijelentettem, hogy nekem olyan férj nem kell, aki nap-nap mellett amolyan asszonyszemélyekkel van tété á téte-ben.

— De kedves fiam, talán mégis csak lehet segíteni valahogy a dolgon, — vélekedék a mama, ki azon fáradozott, hogy ismét kibékítsen bennünket. — Tegye meg a felesége kedvéért. Talán fából vagy papirpépből csinálhatna magának egy bábut, mely minta gyanánt szolgálna?

— Férjem erre bajuszát rágta, amit rendesen akkor szokott cselekedni, ha haragos.

— Az teljesen lehetetlen, drága anyósom.

— És annak mégis igy kell lenni, kedves barátom. Lássa csak, a divatárusnők szintén papirpép- vagy viaszból készült fejeket használnak 8 azokon szemlélik, hogy az uj kalapok hogy állanak. És mi a fejre nézve, nem lenne-e szintén lehetséges a — — —

Úgy látszott azonban, hogy ez mégsem lehetséges. Legalább Etienne egész részletesen s egy csomó technikus kifejezéssel ép’ az ellenkezőt igyekezett bebizonyítani. Teljesen szerencsétlennek látszott lenni, ezt észrevettem, mig végre fölszáritám könnyeimet; bánatom őt is egészen leverte. Végre 1 hosszas és kevésbé kellemes debatte után 1

abban állapodtunk meg, hogy modellje, minthogy épenséggel nem lehet nélkülözni, csak akkor fog hozzá jönni, ha én is ott leszek. Az atelier mellett van egy kicsi alkoven, melyből én mindent láthatok, anélkül, bogy engem látna valaki. Bizonyosan azt fogod mondani, hogy a féltékenységnek ilynemű foka csúnya dolog, de hidd el kedvesem, hogy az ilyesmiről csak akkor Ítélhetünk részrehajlatlanul, ha azt átéltük.

Másnap a modellnek ismét el kellett jönnie. Összeszedtem minden erőmet s elfoglaltam a kandi helyet — férjemmel szentül megigértetvén előbb, hogyha bármily csöndes csöngetést is fog hallani, tüstént hozzám jön.

Alighogy elfoglaltam helyemet, a tegnapi kiállhatatlan modell is megérkezett borzasztóan fölpiperézve s ízléstelenül öltözve, melyből hiányzott minden chic és tournure, úgy, hogy önmagam tettem föl a kérdést magamnak, hogy mikép lehet egy ily teremtményre egyáltalában féltékeny lenni? egy oly teremtményre, ki piszkos gallért s manchettát hord és magát elrongyolt, czafrangos, ócska zöld chawlba burkolja. De amint azt láttam, hogy ez a szemtelen perszona schawlját ledobta s az atelier közepén minden szemérem nélkül leve kezett . . . kedvesem hidd el . . . nem tudom, hogy mit mondjak minderre. Fölforrt bennem a méreg, megnyomtam a csöngetyü gombját s Etienne bejött hozzám. Haragomon eleinte mulatott, okosan a lelkemre beszélt s ismét visszatért munkájához. Az asszony amoda benn már állásba tette magát, csak félig volt öltözve, hosszú haja hatalmas hullámokban omlott alá hátára ... ez már nem volt többé ama „külsőleg“ kiállhatatlan, csúnya személy, úgy nézett ki mint egy szobor, daczára közönséges ábrázata megviselt vonásainak.

Szivem erősen vert, de azért nem szóltam semmit. Egyszerre csak hallom a férjem szavát : „A bal lábát! . . . valamivel előbbre tegye a bal lábát!“ S minthogy a modell tüstént meg nem értette, hozzá ment és meg

akarta — — de nem! Ezt el nem viselhettem, ez fölülmúlta erőmet! Csöngettem, végre pedig oly erősen, mintha a halottakat akartam volna fölébreszteni a nagy lármával. Végre bejött hozzám . . . homlokán ránczok voltak . . . világos, hogy haragszik, a miért zavartam munka közben.

— Ugyan kérlek, Amanda, legyen hát j egy kis eszed.

1 Szemeim könybelábadtak, fejemet vállára ( hajtám és folyvást csak ezt hebegém : i — Ez sok! . .. Én nem vagyok képes . . . I Erre aztán minden szó nélkül haragosan visszament az atelierbe, intett annak az asz- szonynak, ki tüstént felöltözködött és elment.

A legközelebbi napokban Etienne nem ment az atelierbe. Mindig mellettem volt, ki se mozdult a házból, nem akart senkit látni, sőt még legjobb barátait sem fogadta. Nyilván való, hogy rosszul volt hangolva, habár külsőleg szívélyességet és nyugodtságot színlelt is.

Egyszer elszántam magamat és egész szelíden kérdém tőle, hogy:

— Miért nem dolgozol többé?

— Modell nélkül nem lehet dolgoznom, volt a rövid válasz.

Eleinte nem volt bátorságom unszolni őt, mert nagyon is éreztem, hogy elhatározásának én vagyok nz oka, s hogy haragja méltányos. Végre azonban hízelgéseim s kedveskedéseim által annyira bírtam, hogy ismét eljárt az atelierbe s megkisérlette a szobrot, hogy is mondjam ? amúgy fantáziából, tehát egész szabadon, fejből befejezni. Midőn pedig ily módon sehogy sem akart menni a munka, a mama tanácsa szerint fabábut használt. Magam is úgy találtam, hogy ilyetén módon pompásan segítve van a bajon, hanem bizony az én férjem uram egészen ellenkező nézeten volt s kijelentette, hogy az imigyen végzett munkája egy fabatkát sem ér. Napróí-napra jobban le volt verve, s ha este hazajött, kedvetlen és szórakozott volt. Ha ez igy megy továbbra is,

bizonyosan megbetegszik; képzelheted, milyen bajom volt vele.

Én ugyan mindig kitűnőnek mondtam munkáját, hanem a valóságban bizony csak nem tudott előre menni. Kétlem, hogy az utolsó időben csak valamit is dolgozott volna, mert ha atelierjébe jöttem, hol szivarozva, vagy olvasva, hol labdázva találtam őt.

Egy délután ismét ott voltam s szánakozva néztem a félig kész római nőt, ki már oly sokáig készül a fürdőből kilépni, s amint látszik, nem is lesz kész a kilépéssel. Ekkor egy fantasztikus gondolat villant meg agyamban. A római nőnek alakja körülbelül hasonlított az enyémhez . . . talán . . . szükségből én is —- — —

— Mi szükségeltetik tulajdonkép ahhoz, hogy a lábikra szép legyen ? . . . kérdém hirtelen férjemet.

Megmagyarázta egész részletesen és meggyőzött a felől, hogy éppen ilyen hiányzik néki és hogy megfelelő modell nélkül a szobrot sohasem fejezheti be. A szegény ember ezt rémitő panaszos hangon mondta. És tudod, hogy mit csináltam én ezután? Lel- kemre mondom, nem tehettem máskép ! Fogtam a redős kosztümöltönyt, mely az atelirnek egyik zugában hevert s bementem az alko- venbe, . .. azután egész csendesen, a nélkül, hogy csak egy szót is szóltam volna neki, mig ő gondolatokba merülve állt a szobor előtt, vele szemben fölálltam az állványrá, még pedig ugyanazon kostüm s tartásban, mint a hogy azt ama kiállhatatlan modellnél láttam. Ah, kedvesem, láttad volna csak, hogy milyen arczot vágott, midőn megfor- dnlt s meglátott engem ! ? .. . Mennyire el volt ragadtatva.?... Nem tudtam nevessek-e, vagy sírjak. Borzasztóan elpirultam, mert hiszen, tudod, igazítani valót talált hol itt, hol amott az öltönyön Különben hát ez mellék es dolog ! . . . Etienne annyira el volt ragadtatva ötletem által, hogy a többivel már aztán nem is gondoltam!

a szőlősgazdáknak nem kell sem ki- vándoroiniok, sem áttelepittetniöK Dél-Magyarországba. Ott van a somogyi part homokja. A különbség csak az lesz, hogy a zalai és veszprémi hegyekről a bortermelés leköltözik erre a homokra.

Még a lakosság is ott maradhat, a hol van, falujában. Zalamegye féltékenysége tehát alaptalan, mert vész- sujtotta lakossága egyszerűen csak átjárhat szőlőművelésre a somogyi partra. Ráér e mellett otthon megmi- velni csekély földjét, kertjét; egyebe alig vau. A zalai, veszprémi falvak nem fognak elpusztulni és a somogyi homok-szegély mégis pár év alatt ragyogni fog az üde vegetatiótól. A napégette sivatag paradicsommá alakul át.

A kormány pedig sokat nyer. Nem lesz kénytelen 3 — 4 évig készpénzen tartanig a pbylloxera-vész szerencsétleneit. És nem lesz kénytelen nekik a homokpusztában házat építeni.

íme, a Balaton-kérdésnek nagyon egyszerű és mindenkire nézve örvendetes megoldása. Óly megoldás, mely által egyszerre két czélt lehetne elérni. A tönkrement szőlősgazdák megmentését és a Balaton somogyi partjának, ennek a Gobi-sivatagból ide szakadt homok-szalagnak cultura alá vételét.

A kormány azonnal magáévá tette az eszmét, mihelyt a sajtó felkarolta azt. Létesíteni is akarta a gyakorlati kivitelt. A somogyi homokföldeket többnyire latifundium-birtokosok és a bolt kéz tartják. Ezeket meg kell vásárolni.

Bethlen András gróf megbízta So- mogymegye kitűnő főispánját, Tallián Bélát a közvetítéssel, illetőleg a szép eszme megvalósításával.

Tallián Béla főispán szokott gyors és tevékeny erélyével igyekezett eleget tenni a megbízásnak.

De mi lett a sajnos eredmény ? A felszólított tulajdonosok egytől egyig kijelentették, hogy a homokterületeket nem engedik át a kormánynak, sem bérleti viszonyban (mert ez is megoldás volna) a parasztoknak. És sem pénzért, sem ingyen.

Meg vagyok győződve, hogy ez csak elhamarkodott felelet. Lehetetlen, hogy magyar főurak és magyar főpapok a hazafias czél megvalósítását, puszta szeszélyből, meggátolnák. Szeszélyt említek; mert ahol már maguk az uradalmak kezdték meg homokterületeiknek szőlő-cultura alá vételét, mint a kegyesrendiek, akik a veszprémi partról szintén átköltöztetik a somor gyira szőlőmivelésüket, ott a tagadó válasz érthető.

De mikép lehet ezt ott megérteni, ahol a tulajdonos harmincz év óta, midőn a Balaton lecsapolása történt, nem törődött a homokszegélylyel. Nem fásitott, annál kevésbbé hozott létre szőlő-culturát. Hagyta a sivatagot sivatagnak.

És annak hagyná jövőre is. A zalai és veszprémi szerencsétleneket pedig hagyná kivándorolni. Hagyná szerteszét zülleni, Szlavóniába áttelepedni, ahová különben is hallatlan mérvben megy a dunántúli népáramlat.

Mert a Balaton vidékéről nem lehet Pancsova vidékére vinni a szőlősgazdákat. Csak zsandárerővel lehetne ezt megtenni; de a telepesek onuét csakhamar megszöknének. Nemcsak a tán ártalmas clima miatt, hanem azon törvénynél fogva, hogy a Dunántúlról a nép a Drávántulra megy. A dunántúli embert épugy nem lehet letelepi- piteni az Alföldön, mint nem lehet a székelyt.

Gazdasági és népesedési törvény, hogy a sűrűbb és értelmesebb lakosság feleslege benyomul a ritkább és hátramaradottabb nép közé, mint a sűrűbb levegő benyomul a ritkább levegőbe. Ezért megy a székely Romániába, a dunántúli pór Szlavóniába.

Ha tehát a balatoni telepítés nem sikerül, a zalai és veszprémi partvidék rövid idő alatt néptelenné lesz, de nem az Alföld lesz népesebbé, hanem Szlavónia, Horvátország, a Balkánfélsziget, s némileg Amerika.

Akarja ezt a balatonvidéki nagybirtok és holt kéz? Lehetetlen, hogy akarná.

Nem tehető ez fel a dunántúli főurak és főpapok hazafiságáról. Ilisz az sem volna valami nagy dolog tőlük, ha a fontos czélra ingyen engednék át különben is, ma még, értéktelen homok-partjukat. Ezt várhatná hazafl- ságuktól és áldozatkészségüktől a köz.