Veszprémi Független Hirlap, 1890 (10. évfolyam, 1-54. szám)
1890-04-19 / 16. szám
zprém, 1890. X. évfolyam 16. szám. Szombat, ápril 19. nden szombaton. — Alapára: Egész év e 6 frt ; n gyedévre 1 frt 50 kr,; egyes szám ára 15 kr. — Hirdetsek petitsora 6 kr ; nyiltt r petit-tere 20 kr., 30 kr., kincstár illeték.—A hírlap irodája : „Petőfi“-intézet Veszprém (városház-tér.) íz május 1-jén ? Veszprém, ápril 18an tüntetés lesz világszerte, nem látott még a mi öreg unk. ;yes országra terjed ki, ha- ontinens összes nemzeteire, {ások megakarják mutatni a hogy hányán vaunak — s látni akarják, hogy mit tud- ha valami komolyat akaraozgósitás ez. ha sikerül, uj korszakot nyit rsadalmi kérdések előtt. * aan az összes munkások be- e napra a munkát s jelsza- „Nyolczórát dolgozni, nyolcz tkozni, nyolcz órát pihenni!“ a nem mozgósít. • 18 év előtt, 1872-ben be- olcz órai munkaidő-rendszert, az évben Amerikában voltam akkoron ama rettentő küzde- hnas képét, harczait, égéseit, ationale“ munkámban. igerész voltam akkoron ; félig Telve lelkesedéssel s a világ- 3 kába vágj^aival. részese voltam én is az nnnkásforradalomnak, ameny- New-York utczáin a police- ltal szétlődözött munkáscsa- nelyek véres fővel az east- ikötő felé menekültek: ott ’) hajónkra engedtem mene- í aztán már idegen lobogó it. már lángokban állt ez az egész s; egymásután röpültek a tnenydörgéshez hasonló ro- *azometerek, a felrobbantott elevátorok ; égő hajók közt •ü Steinway-zongoragyár mil- í drága zongoráit hömpöly- ahán a kavargó Hudson hul- az Oczeánba. napok voltak azok. Szivet ík, agyat őrjítők ! izörnyü chaost ne lásson soha áron sohse érvényesüljön a mdszer . . . 'fi gyis hasztalan. égé szakadt-e odaát, az Oczeán rtjain a munkások elégületlenségének avval, hogy most már csak 8 órát dolgoznak ? Akik e soraim olvassák, mind tanúim reá, hogy — n e m. Hiszen minden év, minden hónap és hét hírül hozza nekünk most is az amerikai stricke-ok egész sorozatát. Hát niucseuek megelégedve most sem. Több bért akarnak. Ha megkapták, nyugság van pár évig. Aztán ismét több kell nekik. Ennek a neve aztán már nem a „munkás-kérdés,“ hanem „szociális anarchia.“ Magyarúl: harcz a tőke ellen. Vagyis az: a tőkén, bárkié az, osztozkodjék kereső és nem kereső; dolgos és dologkerüló! * Hát meglehet-e valaha oldani ebben az alakban ezt a kérdést? Soha! A vagyon-egyeulőség kába agyrém, az őrülésie vezető butaság. Hiszen akkor vége van minden emberi törekvésnek, absurdum az elet czélja és füst minden erény, ideális vágy és szivbeli lelkesedés! Akkor bolondság az iskola, melynek ismereteit egykor hasznunkra akarjuk fordítani; mert amit szellemi felsőbb- ségünk által vagyonban szerzünk, azt meg keilend osztanunk a tudatlan, iskolakerült, dologtalan tömeggel. Akkor nincs értelme a családalapi- tásuak, mert hiszen gyermekeinket nem lehet úgy szeretnüuk, hogy vagyont gyüjtsünk nekik .........mert azt fe l kell osztani a leánycsábitó, családi gondoktól irtózó léha rongyemberekkel. Akkor nincsen többé vágy egy jobb sors után; mert mért gyűjtsön, takarékoskodjon valaki? Hiszen a tőke közös — ha nem dolgozom is, osztozkodom a máséból. Hát rígy lesz a legjobb, hogy nem törekszem a pénzgyüjtésre. Hogy nem takarékoskodom s nem dolgozom. Ue az a bolond benne, hogy más is tud olyan okos lenni, mint én. S más is úgy akar a legkényelmesebben élni — mint én. Hát egyszer csak azon veszem majd magam észre, hogy senki se dolgozik a világon. A gazda nem termeszt kenyeret, a szabó nem csinál ruhát, a kőmives nem tatarozza össze a dűlő házat. Hát most mi lesz? r Ehen, meztelen, szabad ég alatt veszekedik meg a világ. Olyanformán pedig, hogy hírmondónk se marad. Mert ujságiróék is a másvilágra strájkolták magukat! •i* Hát hiábavaló dolog azon töprengeni, hogy a szegény munkásnép végleg kielégitessék. Ha csak 8 órát dolgoznak, az humánus dolog. Hivatalnok és fejével dolgozó más ember se dolgozzék többit. Ue azzal, hogy a bérárak folyton csigáztassanak : azzal ugyan sohse ér czélt a világ. Mert husból-vérből van a munkás is. Annak is mindig újabb vágya nö, mint a többi emberfiának. Ila ma egy forintért dolgozik, egy év múlva arra jön rá, hogy mért ne kaphatna kettőt is. S ha ezt sikerűi elérnie . . . bizonyos, hogy a harmadik esztendőben már a harmadik forintra spekulál. Mért menjen az a gazda zsebébe ? Mért ne az övébe ? Azzal pedig nem illik törődnie, hogy az a gazda nélkülözött éveken át a családjával együtt, mig a gyárát, műhelyét megteremthető s nem 8 órát dolgozott, 8-at meg szórakozott és 8-at horkolt, miként ő . . . hanem harmadrészét a napnak idegroncsoló munkában töltötte, éjjel pedig gondokkal^ vívódva hánykódott ágyában. És mit törődjék avval, hogy az ily keservesen összegyűjtött vagyont folyton támadja és ostromolja a határtalan konkurrenczia, mely arra kényszeríti, hogy ő is olcsóbbért adja áruit s igy kénytelen-kelletlen, bármily jószívű is. a munkaárakat nem emelheti föl? . .'. S mit neki az, ha az árutőzsde, vagy a kiviteli vámtilalom egyszerre tönkreteszik azt az iparost, gyárost vagy kereskedőt — és koldusbotra jut egy munkás élet fáradása után ? Bolond és lelketlen, komisz dolog az! * A párisi munkás-kongressus, mely ezt a próba-mozgósitást Európa-szerte proklamálta: falra festette az ördögöt. Tessék rá vigyázni, hogy megfordul a . botnak boldogabb vége. ] Ha a munkások ezen óriási próba- strickja esetleg alapjában megrázkódtatja a munkaadók alatt a talajt: az fog következni belőle természetszerűleg, hogy viszont az európai munkaadók is megkísértik, hogy mint sikerülne nekik egy ripposzt — próba mozgósítás. ITa teszem az európai munkaadók (hiszen a tőke könnyebben teheti) elhatároznák, hogy most már egy vagy két hétig ők is strájkolnak — s nem adnak munkát senkinek. Ok csak megélnek valahogy a tőkéjükből. Hát mi történne akkor ? Bizony, hogy egymást falnák föl, a világbóldogitásért egymással versengő — anarchista bendők. Munkása vagyok én is egy egész vármegyének. Sok ezer ember adja nekem a munkát, melyet becsülettel teljesítek, megköszönök s azt mondom: „Ajánlom maga m at. Aláza- z a t o s szolgája!“ Azt kell mondani minden becsületes munkásnak. És nem azt, hogy: „Adjon az ur több pénzt a munkámért, mert k ö- v e t e 1 e m, mert én tudom, hogy megszolgáltam !“ Dehogy is tudja! Dehogy is szolgálta meg ! Meglehet, és rendesen úgy van, hogy a gazda tiz árujára, tiz üzletére ráfizet, mig aztán olyan napja van, hogy veszteségeit újból paralyzálhatja. Hát mit szólna az a vevőm, rendelőm, ujsághirdetőm, vagy előfizetőm, akinek azt mondanám : „Hallja az ur, én öntől nagyobb ősszeget követe- 1 e k, mert én tudó m, hogy kitűnő újságot csinálok önnek s egy éven át többet szolgálok meg az agyammal, 6 forintnál !“ Én azt hiszem, hogy nem a válla- mat veregetné meg — hanem a fejemet. Vagy hogy beprotegálna dr. Schwar- zerhez ! . . . . * És mert munkaadója is vagyok vagy tizenkét embernek, hát jogom volt hozzászólni ehhez a május elsejei naphoz. És helyeslem azt szivemből úgy, amint azt Magyarországon értelmezni látom s amint az én munkásaim azt maguk is propagálják. Ünneppé teszik azt, a munka ünnepévé. A munka évi jubileumát megünnepelték a görögök, rómaiak is — és bizony nem attól az egy munkaszünetelő naptól dűlt össze Róma. Azt hiszem Magyarország sem fog Összedőlni. Az én intézetem sem s más magyar munkaház se. Ha t. i. úgy fogják azt a napot megünnepelni a magyar munkások, mint a veszprémiek. Itt azzal kezdik a napot, hogy kora reggel fölvonulnak a várbeli ősi dom-ba s imát, áldást kérnek évi munkájukra. Aztán vidáman eljubilálják a munka ünnepnapját. Ha így ünnepelnek majd mindenütt a magyar munkások: akkor velük lesz nemcsak a munkaadóik, de a nemzet szeretete is. S áldásával — az Isten. Kompolthy Tivadar. A magyar püspökök konferencziája. Budapest, ápr. 17. A budapesti primási palotában április 12-én Simo r János herczegprimás elnöklete alatt püspöki értekezletet tartottak, melyen a tizenegy püspök közül megyés püspökünk Hornig Károly báró ur ő tnlsga vezette a jegyzőkönyvet. A tanácskozás tárgyát az anyakönyvek vezetéséről szóló — általunk is közölt — miniszteri rendelet, illetőleg az úgynevezett elkeresztelési anyakönyvi kivonatok kiadása képezte. Az értekezlet — bár először tudni sem akart e rendeletről — abban állapodott meg, hogy az elkeresztelési anyakönyvek kiadásának nem fogja útját állani. ki nj hOMédtönény végrehajtása. Budapest, ápril 16. A honvédelmi miniszter az uj honvédtörvény végrehajtására következő rendeletet bocsátott ki: 1. A honvédkerületi parancsnokságok, a gyalog- és huszárezredek a törvény 6-ik és 7-ik §-ában megállapított elnevezéseket azonnal vegyék föl. 2. A törvény 8. §-a érelmében az állománycsoportok következőképen alakuljanak! a) a tényleges szolgálatra kötelezettek állományába az 1888-ik és 1889-ik sorozási évfolyambeliek tartoznak, kik ennek első, illetve második évfolyamát képezik: b) az 1887. és régibb évfolyambeli legénység a honvédség tartalékát képezi olyképen, hogy az 1887. évfolyambeliek a tartalék első, az 1886. évfolyambeliek annak második stb., az 1878. sorozási évfolyamból származók pedig annak tizedik évfolyamába soroltatnak. A havidíjasokra nézve ugyanezen elvek mérvadók. 3. Miután a törvény kihirdetése napján hatályba lépett, ennek folytán az 1887-ik és régibb évfolyambeli legénység, mely ez idő szerint bármi okból még tényleges szolgálatban állana, azonnal szabadságolandó és az élelmezésből való kilépés napjával a tartalékba áthelyezendő. Ezen rendelkezés alól kivétetnek azok, kik az altiszti szolgálati jutalomdij élvezete mellett tényír I vagyok, de nem panaszlom, izoktam már a sorsomat, k, reményiek szenvedéssel idő majd csak elhalad. rettegem már a halált sem nem riaszt a képzelem; jodt lesz majd a kimúlásom, an halok meg, — erezem. löngyöző halálveriték fog kiütni arezomon, s vonaglás, küzködéssel i vess erőt az izmokon. \n testem minden izében mkint hal meg, csendesen \ elkészülve a halálra, várom be a végzetem. g a gondos ápoló kéz g simítja hajamat, olvasom, hogy szívverésem í halkul, elhal azalatt. g egy csepp vér él eremben ;resztül jár a szivemen; ; érted félek a haláltól t te vagy csak az — életem. V. Hullám József. Alkonyképek. Sokan azt állítják, hogy régente jobb világ volt, mint ma. En ugyan nem tudom; de annyit tudok, hogy azokban a sokat emlegetett régi jó időkben több kedélyesség volt az emberekben s nagyobb volt a szándék a szivekben, hogy az életet minél derül- tebb oldaláról mutatták be; hogy megka- czagtatták egy-egy körmönfont csinynyel, egy-egy pajzán tréfával az ismerős köröket. Majd minden városnak volt egy-egy Csol- lán Berti-je, kinek — más dolga nem lévén, — örökké azon járt az esze, hogyan lehetne egy újabb sikerült tréfával nevét napról- nap után fentartani illető városában. Veszprém városában is volt a 40-es években egy ily alak, kinek neve és az azzal összeforrott bohóságok, — hiszem — hogy máig is fennmaradtak az ezen időkre vissza- emlékezők lelkében. Ha jól tudom, úgy hívták ez urat, hogy: Edvy ; foglalkozására nézve nyugalmazott főhadnagy volt. Az ő életéből, bohó tréfáiból akarok ez alkalommal egy-kettőt elmondani. A mai országos hirü vármegye háza helyén a régi időkben egy épület állott, hatalmas deszkából épült raktárral, mikben ezer meg ezer mázsa só volt felhalmozva. Az épületnek közönségesen csak sóház volt a neve, melynek hivatalnokai a mai „Korona“ helyén állott „Stingli*-be jártak étkezni. Edvy főhadnagy jó viszonyban volt a hivatalnokokkal, nem egy Ízben használva fel őket sikerült bohóságainál. Történt egy alkalommal, hogy midőn a sóház hivatalnokai ebédre mentek a Stiugli- be, egy öreges, idegen urat találtak megszokott asztaluknál. — Ki lehet ez ? Ki lehet . . . ? Senki sem tudott felvilágosítást adni. I — Majd én megmondom — saudalkozott oda hozzájuk a tréfás főhadnagy — de meg ne mondják senkinek is. — Nem, nem . . . bizonykodott egy sima képű hivatalnok, ki mellé Edvy került. — Hát az az ur senki más, mint a nagyváradi hóhér, kinek Fejérvárott akadt egy kis dolga, s most haza utazik. Azoknak sem kellett több; egy pillanat alatt felugráltak az asztaltól s ki erre, ki arra iparkodott ki a Stingliböl. Mikor elmúlt 3 óra s a hivatalnokok asztalaik mellé ültek dolgozni, felnyílik az iroda ajtaja s belép rajta a — nagyváradi hóhér. — Már ez mégis sok, — pattant fel a bajusztalan hivatalnok — mit keres az ur itt? Az pedig alázatosan meghajtó, magát. — Hát egy kicsit eljöttem az urakhoz, a mint a mesterségem hozza magával. o o — A mestersége ? na, ez borzasztó. Hát mit gondol az ur, tömlöcz ez, vagy sirlom- ház ? — A hogy vesszük; tömlöcz is, mert az urakat ide zárja a kötelesség; siralomház is, mert a sóhivatalnokok az ártalmas kigőzölgések miatt csakugyan siralomházban vannak itt; én legalább nem ismertem hosszú életű só-hivatalnokot. Hanem hát mivel idáig jutottunk, legelőször is uraságodnál teljesítem kötelességemet; semmi megillető- dés, hisz jó ember vagyok én. A bajusztalan hivatalnok erre a szóra az ajtónál termett s elkezdett éktelenül kiabálni : — Johann! Lőrincz ! Max ! jertek hamar, ezt az urat vagy mit vezessétek ki innét. —: Gyalázatosság ! még én rajtam, a pénztárnokon akarja mesterségét megkezdeni. Az öreg ur pedig egész higgadtan tiltakozott minden erőszakoskodás ellen, mert ő felsőbb rendelet folytán van ide küldve. — Ide, a nagyváradi hóhér ? — Igen ide; de nem vagyok én hóhér, hanem a duna-földvári sóház igazgatója s azt jöttem megvizsgálni, hogy az urak mennyiben teljesitik hivatalos kötelességüket. Tableaux ! A 40-es években a „fekete kutyá“-boz czimzett kereskedés volt az egyik legszolidabb üzlet Veszprém városában, maga a tulajdonos, Erdőssy János uram talpig becsületes ember, a ki még arról is nevezetes volt, hogy ő nála lakott a fránya ember, Edvy főhadnagy. Történt egy alkalommal, hogy Edvynek egyik jó barátja a Balaton vidékére jött lakni. Közel jutván Veszprémhez, megemlékezett az ő barátjáról, Edvyröl s felkereste ; szerencsére rá is akadt az ős városban. Mikor m r létükről-voltjukról bőven kibeszélhették magukat, a vidéki jó barát, bevásárolandó, egy jóhirü és megbízható ezég után tudakozódott Edvynél. — Van; van bizony itt egy, még pedig nagyon hires üzlet, rendesen csak fekete kutyának hívják. Maga a gazda megbízható ember, de rettenetes süket, ha azért nála akarsz bevásárolni, ki kell ereszteni jól a hangot, hogy megértethesd vele magadat. — Csak bizd rám, ordítok én neki akkorát, hogy bedugult fülei egyszerre megnyilatkoznak. Ezen informatio után betértek a Stinglibe reggelizni. — Teringette ! — pattan fel helyéről Edvy — a dohányzacskóm otthon feledtem; várj be itt, azonnal jövök. Legelső dolga volt betérni házi gazdája üzletébe egy kis gyomorerősitő végett. — No mi újság főhadnagy ur ? — fogadja Erdőssy uram. — Semmi, hála Istennek ! . . . azaz . . . mégis van egy; hozok egy kundsehaftot. Egyik barátom, kivel Olaszországban együtt katonáskodtam, e vidékre jött lakúi. Ma felkeresett lakásomon, bevásárolni akar s én ide utasítottam; még nem volt itt? — Alig; vidéki ismeretlen ur még nem volt ma nálam; de kös/.önöm a szives figyelmet. — Szót se érdemel — indult ki az üzletből. — Igazság! — fordul vissza az ajtóban — el is feledtem mondani, hogy az a barátom mindkét fülére nagyot hall, azután az a csúnya szokása van, hogy szereti hallani azt is, a mit maga beszél, hát jó lesz, ha nagy uram nem felejtkezik meg figyelmeztetésemről — ezzel távozott. Edvy elkísérte barátját a boltig, de be nem ment. Olyan kis városban, miut Veszprém is, azonnal fölismerik a vidékit. Erdőssy uram megemlékezvén a figyelmeztetésről, a belépő urat Edvy barátjának gondolva, torkasza- kadva fogadva: — Hozta Isten ! Nagyot néz az idegen ur; de tudván, hogy a süketek vagy suttogva, vagy ordítozva szoknak beszélni, megnyugodott a fogadtatáson s még nagyobb hangon kiált a kereskedő fülébe: ■— Az is, meg a magam lába; van-e jó kávéja? Erre aztán Erdőssy uramon volt a sor, hogy nagyot nézzen; de tudván, hogy süket emberrel van dolga, ő is megnyugodott s visszaorditotta: — Van ! Mintegy fél óráig ordítoztak egymás fülébe, oda csöditvén a bolt elé minden kofát és suszter inast, mig nem mind ketten végkép kimerülve, verejtékes homlokaikat kezdték törülgetni. Ezen közben uj vevők jöttek, kiket midőn Erdőssy uram hiány nélkül, de legfőkép orditozás nélkül kielégített, az e tüneten
