Veszprémi Független Hirlap, 1890 (10. évfolyam, 1-54. szám)
1890-12-20 / 52. szám
Veszprém 1890. XI. évfolyam. 52. szám. . v> 1 .. • i Szombat, decz. 20. p mmfflFu Megjelen minden szombaton. - A lap ára : egész évre 6 frt; nrgyec. v e 1 fi t 50 kr.; egyes szám ára 15 kr. — Hirdetések potKsora 6 kr ; nyilttér petit-tere 20 kr.. 30 kr., kincstár illeték.—A hírlap irodája : „Petöfi“-iutózet Ve.zprém (váro.há.-t.r^ A jó sziYii emberbarátokhoz! A városi szegényház érdekében Veszprém város jószivü adakozó polgáraihoz ! Az emberiséget bölcsőjétől kezdve követi a nyomor; — a gazdagok asztalai közül mindig ott látjuk a mor- zsalékot felszedő koldusokat; — az ép és erős férfiak mellett a lázárokat; a paloták hatalmas lakói mellett a kunyhók légkörében szenvedő szegényeket; — a szerencse által övedzettek mellett a balsors csapásai által lesújtott boldogtalanokat; — a boldog otthonnal birók mellett a számkivetett hajléktalanokat. A nyomort enyhíteni, a szegények mostoha sorsán könnyiteni, az éhezőknek táplálékot nyújtani, a szegényeket, a sors által üldözötteket gyá- molitani, — a hajléktalanokat mene- dékhelylyel ellátni: az emberiség mindig feladatának tekintette s feladatainak heiyes irányban való megoldását mindenkor a legszebb erényei közé számította. Veszprém város közönsége, mint a jónak, üdvös és nemesnek mindenkor melegeu támogatója, intézményeinek alkotásai alkalmával a humanitásról az előző időkben sem feledkezett meg, miről a városi kór- és lázárház oly fényesen tanúskodik. Hogy ezen humánus intézményét, melyet a polgárság áldozatkészsége emelt és alkotott, mintegy megkoronázza, mint tudva van: a múlt évben a szegényházat, a szegények menedék- házát állította fel és rendezte be úgy, hogy már ezen első évben 45 szegény talált teljes ellátást és menedékhelyet. Nem lehet czélom ez alkalommal a szegényház létesítésének minden tényezőit felsorolni, mert a nyilvánosan megtartott tárgyalások eredményei időnként az igen fisztelt polgártársaknak szives tudomására hozattak, azt azonban kötelességemnek tartom kiemelni, hogy a felszerelési költségek 5240 frt 59 krt vettek igénybe; e 45 szegényf. évi január hó 1-től október hó végéig vagyis 10 hónapokon át történt eltartása pedig 2310 frt 93 krba került és igy egy szegény havi eltartása 5 frt 137* kr.-ba esett. A szegényház nagylelkű fentartói sorában ott találjuk már méltóságos báró Hornig Károly megyés püspök urat 5 szegénynek, mégis a főtiszte- lendö káptalan 2 szegénynek és a veszprémi takarékpénztár 2 szegénynek végleges eltartására tett nemes alapítványaikkal, továbbá méltóságos dr. Bezerédj Viktor miniszteri tanácsos, nagyságos Kemenes Ferencz, Devics József, Vogronics Antal, Fejérváry József és Szabó György kanonok urakat egy-egy szegény elhelyezése iránt ideiglenesen tett alapítványaikkal. Továbbá Szabó Imre képviselő ur ő nagyságát, a jövő évtől kezdve egy szegény eltartása végett 5 évre tett nemeslelkü alapítványával. Ezen alapítványok mellett 10 szegény a lázár-alap terhére, 20 szegény pedig a városi szegény alap terhére lett a folyó évben elhelyezve. Ezen alapítványokon túl több jólelkü adakozók, — kiknek nevei időnként közzé téve lettek, kisebb nagyobb adományokkal járultak a szegényház fen- tartásához. Mélyen tisztelt polgártársaim! Fájdalommal kell megemlítenem, hogy a szegényházban elhelyezett szegényeken kívül e városnak még igen sok oly szegénye van, kiknek egy része még a szegényházba volna felveendő, más része pedig az eddigi mód szerint a költségvetésbe felvenni szokott összegből eltartandó, de mert a szegényházügyi bizottság a szegények eltartása végett a községi pótadónak emelését javasolni időszerűnek nem tarthatja, hanem reméli, hogy Veszprém város jószívű adakozó polgárai, kik a szegények sorsának enyhitését mint mindenkor, úgy most is szivükön hordozzák, kik már a múltban is a lázárok részére nagylelkűen adakoz tak s élelmi szereket is szolgáltak, a szegényektől a szeretet filléreit most sem tartják vissza és nemes adakozásaikkal elősegítik, hogy a szegényházban még több elaggott és munka- képtelen volt adózó polgár is elhelyezhető legyen. Ezen édes tudatban és reményben fordulunk most is a szeretet nagy ünnepét a karácsont megelőző napokban tisztelt polgártársainkhoz és szeretettel kérjük, hogy azok, kiket a jó Isten nagyobb vagyonual megáldott: alapítványi összegekkel, akik pedig szerényebb anyagi helyzetben vannak, 1 vagyoni állásukhoz mérten kisebb nagyokb összegekkel, esetleg élelmi szerekkel is, a szegényház fentartásá- hoz hozzájárulni s adományaikat a kibocsátott gyiijtőiveken jegyezni kegyeskedjenek. Mély tisztelettel Veszprém, 1890. decz. 15-én. A városi szegényházügyi bizottság nevében: Kováts Imre polgármester. Audiatur et altera pars. Veszprém, decz. 14. A „Pápai Lapok“ f. évi november 30-iki számában Barát h Ferencz az ez évi alispáni jelentés elolvasása alkalmával, nein találván benne a megyei honvéd-egyletet, (amint tényleg az eddig sem volt egybe sem) jónak látta az agg honvédek segélyezési czimón, az egyletnek neki rontani és csatlanósnak látszó érvek- és adatokkal ennek értékét any- nyira leszállítani, hogy conclusióként, jogosítva érezze magát, a megye alispánját felhívni és felkérni, miszerint vegye át a megye mielébb az egylet vagyonát, és ha a 18,000 frt még megvan, intézze saját hatáskörében a segélyezést úgy, hogy ossza fel az egész összeget bizonyos számú évek alatt tőkéstől- kamatostól, a 48-as agg harczosok között, mert e pénz csak azoknak volt adományozva, és egyedül azokat illeti meg stb. Sokáig haboztam, vájjon ilynemű és minőségű támadásra válaszoljak-e, vagy sem ? mert méltán megvárhattuk volna a t. czikk- irótól, hogy úgy társadalmi állásánál, mint múltjánál fogva, mielőtt ily vádakkal a nyilvánosság elé lép, ismerje úgy saját repu- tatiója és szavahihetősége, mint a szent ügy érdekében, melyet képvisel, férfiúi kötelességnek : ez ügy állását kellően megismerni, mielőtt ily módon a nagy közönséget vele harangirozni jónak látja, de mert azt akármi okból előbb nem tette, a bot könnyebb végét akartam fogni, és Horatius mondatával: „Conscia mens recti, famae monda ti a e ridet“, megnyugodni, — nehogy azonban a további hallgatásunk beleegyezésnek vétessék és ez ügy ellenkező oldal- róli alaposabb ismerete titok ne maradjon, és a megye közönsége előtt elismerve legyen, bizalmi állásomnál fogva is kötelességemmé vált, hogy ügy a szent ügy érdekében, melynek egész önzetlenül legjobb erőnket áldozzuk, mint a megye közönsége iránti figyelemből, mely filléreivel ez intézményt nagylelkűen létesítette; hogy kellő világításba helyezzem ez ügy valódi állását, a czikkiró jelzett adatával és tendentiájával szemben: lássuk tehát mindenek előtt, mit mond a czikkiró az egylet keletkezéséről, fejlődéséről, illetve segélyezési tőkéjének eredetéről, mennyisége- és rendeltetéséről. Az 1861-ik évben, midőn az alkotmányos élet egy kis levegőhöz jutott, a mi vármegyénk közönsége is addig, elfojtott érzelmének szabad folyást engedni akarván, legelsőben is az 1848—1849-ik évi magyar hadjáratban részt vett és ez ideig üldözött, s a legnagyobb részben nyomorban smlődött honvédek iránti jótékonyságban nyilatkozott, gazdagon, részint készpénzben, részint alapító levelekben összegyűjtött több mint ötvenezer forintot, melyhez, állítólag, a czikkiró is gyűjtés utján 500 írttal járult volna, — mely összegből, bár az alapító levelek- és Írásbeli Ígéretekből szerinte is rövid időn, több gyümölcstelenné vált, mégis több 30,000 Írtnál megmaradt tőkének, ami bizony, mint a czikkiró mondja, de én szerintem is, ha igaz lenne, tekintve a mi viszonyainkat, tekintélyes összegnek mondható. Híven őrizzük a nyugdíj-alap iratait, ala- j pító laveleit stb. keletkezésétől fogva, melyekből, s első rendben a gondosan vezetett pénztári naplóból, pontosan kitudható, úgy az egylet mindenkori vagyoni allapota s tükörként, a megye közönségének e nemes ügy iránti hazafias buzgóság, érdeklődés és hazafias áldozatkészségének külömböző fokát és stádiumát, melynek fonalán érdekes tudni és mint örvendetes tényt const a- tálom, hogy széles e hazában alig volt megye, mely kiválóan, az egylet keletkezésekor, illetve első évében, mert későbben az is fokozatosan hanyatlott, fényesebben kimutatta volna hazafiságát, nemeslelküségét, a nagy, bár szerencsétlen végű nemzeti harcz áltál munkaképtelenné vált vitéz bajnokai iránt. E forrásokból tudjuk, hogy az egyletnek vagyona 1861. év végén, leszámítva az évbeni összes kiadásokat, kitett 6998 frt 72 krt és egy sereg évdijjas csonka honvédet, kiknek évdijját ez összegből, az alapítványok jövedelme rovására, az ő évdijjaikat h ölti gl au megszavazták. Ezen időtől fogva, egész 1867. évig, tudja a czikkiró is, mily szomorú időszak volt, mindamellett az egylet, melynek ólén a megye legjobbjai állottak, ezen idő alatt is csendben működött, úgy, hogy az 1866. év végén, az egylet vagyona már 8584 frt 78 krt kitett, mig 1867. év végén, mely áv az erőszakosan visszafojtott állameletnek legdicsőbb ébredési korszaka volt, az már 11,140 frt 87 kit tett ki. Ez időtől egész 1874-ig, a mit az egylet és párlfogoltjai nevében hálával kell elismernünk, néhányan az alapitók közül, a jegyzett alapítványi tőkéket, többen pedig 1874. évig járt esedékes kamataikat lefizették, miáltal az egylet vagyona 1874. év végén 17,778 frt 76 krra emelkedett. Ez időben és évben történt, hogy az ügylet választmánya, előbb mindent elkövetve, hogy a jegyzett, de még be nem fizetett alapitváuyi tőkéből és kamatokból (első az év végén még kitett 34,557 frt 30 krt* a másik 20,144 frt 98 krt, összesen tehát 54702 frt 28 krt.) a még lehetőt behajtsa, az azonban nem sikerülvén, az adományozók további zaklatását, mely sokaknak tönkretételét is maga után vonhatta volna, el kellett kerülni ; egy nagygyűlésében azon határozatot hozta, hogy ezentúl egyikét sem bántja és a további kamatok számítását is beszünteti. Ezen időtől fogva tehát a töke, mely eddig is már lényegesen a választmány takarékoskodása által emelkedett, uj bevételi forrásitól mogfosztatott; ma, daczára annak, hogy az egylet, amit később kimutatunk, rendeltetésének mindenkor elég szép mérvben eleget tett s megfelelt, tőkéje mégis a 19,OCX) forintot fölözi, a mint azt a minden évben, úgy a múlt évben is a megyebató- sághoz beterjesztett és egyúttal a megyei lapokban közzétett számadásunk bizonyítja. Ezen időre eshetett tehát, a czikkiró találkozása Paál Dénes úrral Veszprémben, ki mint az egylet pánztárnoka, egy kimutatást közlött vele, mely szerint még akkor mintegy 18,000 frt meg volt, és hogy Paál Dénes ur, mint czikkében mondja, utána azonnal lemondott. Honnan vette czikkiró ezekután azt, hogy mégis 30,000 frton felül maradt és hogy ezenkívül Paál Dénes ur utána azonnal lemondott, az előttem rejtély. Hiszen Paál Dénes ur, kinek dicséretére legyen mondva, egyletünk tőkéjének szerzése, nehéz időkbeoi conserválása és a pínztár pontos és lelkiismeretes kezelése által az egylet sokat köszönhet, 1861-től egész 1883. év végéig, összesen tehát 23 évig pénztárosa volt és akkor is csak azért mondott le, mert teendői, mint akkori m. kir. k -rületi és megyei főmérnöknek annyira halmozódtak, hogy ennek kellően megfelelni absolut képtelen volt. Ezen állításai tehát értesültségé- nek értékét, elég fényesen illustrálják, ha bar elseje tán már, bizonyos tekintetben, megbocsáj thatatlan bűnnek is — qualifi- kalható. Azt mondja továbbá a t. czikkiró, hogy Pápa vidékén, tudtával, egy féllábu honvéden kívül, ki a Haynan-alapból is segélyt kapott, mást nem segélyeztek, utána azonban mégis megemlité, hogy hozzá, mint volt tisztjükhöz, még ketten közbenjárásért folyamodva, egyletünktől 7—7 frtnyi segélyt kaptak, mely segély azonban, tekintve, hogy Karácsony a czirkuszban. — Egy kóbor lovarmüvész naplójából. — Az 1882. év deczeruber hó második felében Türingiának Lebstädt nevű városkájában vörös, zöld, sárga óriásu nagyságú s következő szövegű falragaszok pompáztak : „Lebstädt város magas és legmagasabb köreinek szives tudomásul! Bellini Antónió világhírű lovardatulajdanos Oroszországból Parisba menve, átutaztában ezen város mélyen tisztelt közönségének mulattatására néhány előadást szándékozik rendezni. Előadatnak : itt még soha nem látott múlovag- lások, tornászások, erőművészetek, szemfényvesztések és trapéz ugrások. A társaság negyven első rangú művészből és harmincz telivér kitanult lóból van szervezve. Részletekkel a napi hirdetések fognak a nagyérdemű közönséggel szolgálni. Magát és elsőrangú társaságát a nagyérdemű közönség kegyébe ajánlja s számos látogatásért esd, tiszteletteljesen az Igazgató.* Bellini Antonió vagyis tulajdonképen Bel- lermann Antal — igen tisztelt igazgatóm hirdetésében egy kissé túlzott — mert a társulat nem negyven, hanem csak tizenkét tagból állt; lóállománya meg az én tulajdonomat képező Koheylan nevű telivér arabs szürkét bele számítva, tizennégy tűrhető jó lóból állt; de a kelepelés és nagyot mondás a mesterséghez elkerülhetetlenül szükséges s kivált egy lovartársulat igazgatójának a karácsonyt megelőző hetekben igen megbocsáj tható. Hisz ezen időszak a kóbor művészekre nézve a legkritikusebb, kivált egy olyan kis városban, mely nem igen messze esik egy nagyobb várostól, de még leginkább az évnek ezen .szakában, hol mindenkinek czir- kusz nélkül is szükséges és szükségtelen kiadása elég akad. Mint emlitém, társulatunk tizennégy tagból állt, — hanem ezen társaság leginkább is egy luezat gyermekben gyönyörködött s uramfia, ezen kis népség mind jó étvágynak örvendett. Miután már a világon voltak, enni is akartak az istenadták!! ' De mennyi gondot adott az élelem előteremtése, midőn a napi bevétel, a lovarda helyiség bérletére és a falragaszokra is alig futotta. A társulat bemutatását mindjárt az egykor jobb napokat látott igazgatóval kezdem, kinek meghajlott alakja eléggé tanúsítja, hogy neki is kijutott a része az élet küzdelmeiből; egykor kitűnő erő- és trapezművész vala, de most már az ily nemű előadásokat testének gömbölydedsége gátolta. Kedves élete párja a czirkuszmamák valódi jellegével birt, három leánya, Amila, Elisa és Emeline tizenhét, egészn huszonkét évesig terjedő korúak voltak. Ok voltak a társaság primadonnái, ők lovagolták a magas oskolát, Panncant-par-forcet, tánczoltak dróton, röpültek levegőben s kivált Emeline — a legfiatalabb trapeze előadásai közbámulatot gerjesztettek. Amila szelíd arczkifejezésü, kékszemii, aranyszőke szépség, Elisa egészen anyjának képmása, barna hajjal s csendes, elzárt természettel birt. Hanem aztán Emeline, az valóban a szó legszorosabb értelmében „Sátány leánya* volt, bátor, merész, élezés, találékony! Tüzes fekete szemei csak úgy égtek, karcsú, hajlékony, feszes alakján holló szárnyához hasonló dús hajfonatok csüngtek le csaknem bokájáig. 0 valóban a vásártérek vad szépsége, észtbontó leánya volt, a kóbor művésztársulatnak. Hogy magamról is szóljak pár szót, elmondom, hogy még fiatal mülovar vagyok s Bellimhez mint első lovas voltam szerződtetve. Gátokat ugró lovamat már emlitém. A társaságnak tagja volt még egy Tardel nevezetű mozgékony, ideges kis franczia, ki Clown, erő- és egyensuíymüvész egy és ugyanazon személyben volt, neje, hat gyermeke, és egy fekete bőrű czigányasszony napa is volt. Martel ur tornaművészetét bámultatta, néki is volt neje, és meglehetős számú családja. Végre Signor Gallamot, egy universalis génit is meg kell neveznem, minden szakmában kitűnő, mert ép oly alkalmatos volt a magas iskola lovaglásra, mint a ezédula kihordásra. Már szerencsém volt említeni, hogy a mi szakmánkba vágó művészetek legrosszabb idénye a karácsony előtti hetek. Lebstädt sem tartozott a kivételek közé, meit a lövölde helyiségében, melyben lövöldénket felállítottuk, alig jelentkezett esténként húsz, huszonöt egyén, s ezek is csak azért jöttek, mert nem tudták, hol töltsék el estéjüket, nem nagyon lelkesültek a lovarmiivé- szetért, hanem inkább a hölgyekre kacsingattak s ezek szegények, a szőke Amiliá- tó 1 kezve a Tardel család számos bakfischeig nem is takarékoskodtak a tüzes pillantásokkal, a mennyire az üres gyomrok korrogása ezek tüzet el nem hamvasztotta. Läbstedt városkában volt ugyan jómódú ember elég, de a nagy város közelléte és a beköszönő karácsonyi ünnepek elrontották a mi keresetünket. Bellini igazgató fáradhatatlan kitartással hirdette a „Rendkívüli-,“ „Disz-“ és „Ünne- pélyes“-előadásokat. Hirdette óriási felragaszokon a hires és közkedveltségnek örvendő Bellini Amila kisasszony jutalomjátékát; de a nagyérdemű közönség nem akart rólunk tudomást venni, s minden reklám, lárma elhangzott a pusztában! A napi bevétel oly kevés volt, hogy az igazgató, leányai és a szerződött tagok a falat kenyeret elvonták szájuktól, csakhogy a lovak számára vehessenek élelmet. De ezt. még mind nem fájlalták volna oly nagyon, mert melyik lovar nem fekszik le igen sokszor vacsora nélkül, csakhogy szeretett állatja ne szenvedjen hiányt, de elkedvetlenítő, csaknem lesújtó volt a kedélyekre az üres padok előtt a metsző deczemberi szélben jókedvet színlelve játszani. Hideg volt a czirkuszban, de nem lehetett róla tenni, mert nem hogy a helyiséget, de még az öltözőkamrákat sem bírtuk füttetni. Egyetlenegy jó látogatott előadás kirántott volna bennünket a hínárból. így minden erőnk megfeszítésével csak tűrtünk s várva-vártuk a karácsony előtti vasárnapot. Minden ékszerünk, bundáink, apróságok már elvándoroltak ”a zálogházba. Tndom Istenemre, hogy nem egyhamar örvendett ezen intézmény ily számos látogatottságnak. — Végre Bellini utolsó értéktárgya is búcsút vett tőlünk — annyira jutottunk, hogy már csak a Mindenható rendkívüli kegye segíthetett még rajtunk, — ha e segítség nincs, akkor a BGlini lovarda menthetetlenül tönkre jut! A várva várt vasárnap beköszöntött — de a nagyérdemű közönség csak nem akart gyülekezni. Egész nap olvadt s Läbstedt lakói inkább honn maradtak, minthogy egy lovardái előadás kedvéért lábaikat rnegned- vesitsék. A hat főből álló városi zenekar már legalább is féltuczat keringenek bájos dallamaival csalogatta a közönséget — de a jeladó csengetyü hivó hangját hiába várta a vékony trikót szövetbe átöltözött művész- csapat. Pedig ugyancsak fáztunk, mert a szél csak úgy sivitott fejünk felett. A leányok ócska köpönyegeket vetettek magukra s az ütött-kopott abrakos ládákon dideregtek. A Tardel és Martel családok ifjú sar- jadékai a lovak közt húzták meg magukat, hogy az állatok meleg párája őket a do- czemberi lég nedves hidegjétől megóvja. Az előadást nekem kellett megkezdeni; igy egészen felszerelten a Koheylánomra támaszkodva, a terem ajtajánál vártam a jeladást.. Itt, a többiektől elkülönitve, áttekintettem a szemeim előtt elterülő képet. Láttam magam előtt a téli hidegtől elcsigázott és kiéhezett kóborművészek gyermekeit, a tündöklő öltönyökbe öltözött fiatal szépségeket, kik alig voltak képesek a szemeikből előtóduló könnyeket elnyomni s kik mégis készek voltak a mesterségükhöz tartozó mosolyt ajkaikra kényszeríteni — ekkor derült fel előttem a szegény vándor komédiás végtelen és kimondhatatlan nyomora, kinek egész élets csak folytonos küzdés, ki a mindennapi falat kenyérért életét,, egészségét dobja koczkára! Ma, az igazgató ezekkel rendelkezik, holnap már alig bírja a lovaknak szükséges élelmet előteremteni. S a lovarinttvésznó fiatal éveiben mennyi tapsot, mennyi diadalt arat, de egy esés, melyet a lónak végzetes ballépése oly könnyen előidéz, hosszas betegséget, nyomort — halált vonhat maga után ! Gondolataim szomorú fonalát az igazgató megjelenése szakasztottá meg. Már bohócz öltönyébe volt bujtatva s eddig az előcsarnokba vezető résznél állt s aggodalmas tekintetekkel szemlélte a pénztárnál ülő neje működését. De egyszerre csak felém fordult, rsr^vr*1—vL„r7$ ■ karjai lehullottak s ingadozó léptekkel egy fehérre festett toruaszékre dűlt. A rikító piros festék alatt is feltűnt arczának halaványsága, mig a szemeiből sürüu lepatakzó könuyek mély barázdákat hagytak maguk után. Midőn a három leány atyjukat ily kétségbeejtő állapotban látta, az abrakos ládákról egy ugrással mellette termettek. Száz meg száz hízelgő és vigasztaló szó pergett le ajkaikról, minden módon igyekeztek az öreg művész csüggedését eloszlatni, de minden igyekezet hajótörést szenvedett; közömbösen és tökéletesen le->ujtva ült ott. — Végünk van, végünk! — rebegte a sajnálatraméltó igazgató, — a pokolnak minden gono.-z szelleme össze esküdött ellenem! Még vasárnap sincs annyi jövedelem, hogy a zenét kifizethessem! Mihez fogjunk? Mi lesz most belőlünk ? — S a szegény kóborkomédiás fejét bezeibe ejté s keserves zokogásba tört ki. A leányok saját könnyeiket elfojtva, vi- ’ gasztaló szavakat tördeltek, Tardel és Mar- 1 tel családjaikkal együtt szintén könnyet I árasztottak — mit is tehettek volna egye- j bet. A kilépett Bellininé asszony ezen szo- | moru jelenetet maga előtt látva, s ijedtében az úgy is oly könnyű pénztárt kezeiből kiejtette. Minden bátorító szavam elhangzott. A Bellini család tökéletesen elvesztette önuralmát. De még sem, a család egyik tagja, Emeline még nem sújtotta le magát oly hamar. Könnyei közt mosolyogva felkiáltott. — Csak nem kell mindjárt, kétségbeesni! Bátorság apuskám, bátorság! Atéhezzíik még az ünnepeket is s azután majd csak jobbra fordulnak ügyeink. Itt van még egy kis arany brochom s Signor Salterininek is van még egy gyémánt melltűje! Ugy-e pajtikám oda adod te ezt nekem? A tűket holnap zálogba tesszük, a pénzen szénát és zabot veszünk. Mi meg csak megélünk valahogy. Vannak még könyörületes lelkek ebben a városkában is. De most félre a könnyekkel s a fejekkel fel! A télnek zord leheletére a tavasznak zephirje következik s akkor szerencse fel, a koplalásnak vége ! A melltű t még boldogult anyámtól kaptam emlékül s eddig még sohasem váltam meg tőle ; de
