Veszprémi Független Hirlap, 1890 (10. évfolyam, 1-54. szám)
1890-12-13 / 51. szám
Veszprém, 1890. XI. évfolyam. 51. szám. Szombat, decz. 13. ram ímetleii mRUF Megjelen minden szombaton. A lap ára : egész évre 6 fit ; negyedévre 1 frt 50 kr.; egyes szám ára 15 kr. — Hirdetések petitsora 6 kr ; nyilttér petit-tere 20 kr.. 30 kr., kincstár illeték.—A hírlap irodája : „Petőfi“-intézet Veszprém (városház-tér. Városi dolgainkról. Decz. 12. A város képviseleti közgyűlése a múlt kedden tartott ülésében megválasztotta Rosenthal Nándor városi tanácsost a regáliák s a városi helypénz s közvágóhíd dijjainak házi kezelőjévé, városi pénzügyi tanácsosi jelleggel. Valóban a legszerencsésebb választás, amelyet a képviselet tehetett, ha már belovalta magát, a mindenáron való bázikezelésbe. Szakembert nyert a város Rosenthalban, ki érti ezeket a dolgokat s anyagilag elég sitouált arra, hogy a garantia iránt nyugodtak lehessünk. Nem helyeseljük ugyan azt, hogy a csekély fizetést (mert ilyen circum- spektus hivatal nem 1200 frtot érdemel,) megczukrozzák holmi reménybeli százalék-dotátióval; de ha a város úgy határozott s a pénzügyi tanácsos elfogadta, hát non erat demonstrandum. Tisztesebb fizetéssel ezt a szenzál- perczent-politikát ugyan elkerülhetők volna — mely semmi esetre sem quadrál egy város méltóságához. Ám mellékes dolog az már most, csak az a fő, hogy a kezelés szabályzata készüljön el correct. Hogy viszont a pénzügyi tanácsos correct hajtassa végre ezt a fránya munkát s rendbe igazitsa el ezt a darázstészket. Mert mi nem ezer forint profitokat, de egy rakás erkölcsi és anyagi kárt látunk ebből a városra háramlani, ha- hogy nem simán s okosan fogna folyni ez a „házi kezelés.“ Ezzel egyetemben megoldásra vár — s Stinkatóresz, a közvágóhíd ügye. Tudvalevőleg, a közvágóhíd oly ipari intézmény, melynek rendszeresítése engedélyét meg kell előzni a helyszíni, szakértői érdekeltségi szemlének. Azonban megcsinálták ezt hatósági engedély s helyszíni szemle nélkül (Veszprémben ez mind mehet, kérem szívesen!) s most utólag, mikor a vágóhíd már áll : sebtében összehívják e hó 16-ára a szakértői-érdekeltségi szemlét a helyszínére s majd határoznak a fölött, a mi már megtörtént. A szomszédos érdekeltség részéről a legérdekesebb kifogást a „méhész- egyesület“ fogja tenni, (képviselőjük Fodor Gyula egyleti tag) s konstatálni fogja, hogy a közvetlen szomszédságukban felállított közvágóhíd az ő telepüket s mulató parkjukat tönkretette, mert a vágóhíd levegője nemcsak megfertőzteti ott a légáramot, de a rohadó vér- és husdarabokról oda átcsapó légyraj okvetlen a hullamérgezés veszélyének teszi ki az egyleti tagokat, amint hogy csak pár hó előtt ugyancsak hullamérges légy- csipés folytán halt el a veszprémi egyik vágóhid-fel ügyelő. Azt fogják proponálni, hogv miután ez a két telep egymás mellett el nem férhet: sajátítsa ki a méhésztelep fundusát a város. Ők akkor tovább állnak. Ez a kisajátítás pedig csak 2800 írtba fog kerülni. A többi érdekeltség szintén kifogásolni fogja a közvágóhidat: hát azután jól gombolkozzék be most a vágóhídi bizottság, hogy ebből az attakból ép bőrrel meneküljön. Törekedjék békés egyezség utján a sok ellentétet kiegyenlíteni, mert erőszakkal nem lehet a felelősség alól kiszabadulni. Kívánatos is a békés kiegyenlítés, mind a bizottságra, mind a városra egyaránt. Az áldatlan porokból elég volt. A polgárok pótadó-izzadása nem bumfordi perek költségére való. I Hát szívleljék meg azt, akiknek i illik. Jobb mindenesetre a korai megbánás, mint a késői — kár. László 20.000 frtot hoztak javaslatba. Gr. Laszberg Rezső hosszasabban fejtegette a pusztai járás mostoha helyzetét, szemben a másik két járással s ez okból is ajánlotta az áll. választmány javaslatát, mert a vasút által ezen járás nyer legtöbbet. Miután a bizottság először az állandó választmány javaslatát fogadta el, a többi javaslatokra szavazni nem kellett s igy Gyórmegye e helyi érdekű vasút létesítéséhez 70.000 írttal járul hozzá. A Balaton múltja és jövője. Irta: Bolgár Mihály. (III. czikk.) A gönyö gjór zircz-veszprémi vasút ügye. Veszprém, decz. 12. Gyórmegye törvényhatósága e hó 10-én, szerdán, közgyűlést tartott. Ezúttal hosszabb érdekes vitára és diskurzusra adott alkalmat a kiküldött választmány előterjesztésének tárgyalása, a g ö n y ő-g y ő r-z i r c z-v e s z- prém helyiérdekű vasút segélyezése iránt. Az áll. vál. 70.000 frt segély megszavazását ajánlotta. A felszólaló bizottsági tagok közül többen a megye anyagi helyzetére hivatkozva, ezen összeg leszállítását indítványozták, igy B a r c z a Géza 50.000, T o r k o s Mór 30.000, M i 1- kovics Imre 25.000, Matkovics A Sió zsilip kezelése. A zsilip kezelése a déli vaspályára bízatott, az időközönkint leeresztendő vízmennyiség meghatározását azonban a társulatok pro forma, önmaguk tartották fönn. E percztől kezdve tehát a Balaton sorsa teljesen a kezelő mérnök értelmi fokától, önkényé- I töl és lélkiismer ététől függött. Hogy pedig értelmi foka kicsiny, önkénye nagy s lelkiismeretessége sok tekintetben tág lehetett, mutatják a minden oldalról fölmerült panaszok hosszú lajstroma. 1. Először is a sióberkiek emeltek panaszt a zsilip önkényes kezelése miatt. A vizet ugyanis oly rohamosan böcsájták le a vasútiak, hogy a különben is rosszul ásott csatorna falait áthágva, a sióberkiek lapályos területei mind viz alá merültek. Ezen visz- szaélésen az 1861-ik évi május 18-án tartott kir. biztosság! gyűlés akként vélt segíthetni, hogy a zsilip kezelését elvette a déli vasúti társaságtól. Úgy a kezelés ellenőrzését, mint az időnkint lebocsájtható vízmennyiség meghatározását pedig, az alsó vidék érdekeinek figyelembe vételével, a vasúit-, sióberki és sárvizi társulatok mérnökeire ruházta. 2. Ezen időtől fogva figyelembe vették ugyan az alsó vidék érdekeit, de nem a Balaton mellett lakókéit. Már 1864- ben a tó tükrét 99.75 méter, 1865- ben 99.58 mtr. — sőt 1866-ban 99.18 méterre szállították le. Tehát az 1862-iki egyezmény azon határozatát is, miszerint a tó felszíne 99.61 ! mtrnél semmi esetre sem szállítható lejebb; 43 cméterrel lépték túl. A dolog kellő megértbetése szempontjából szükségesnek látom itt a következőket megjegyezni: Kedd József a „Kisfaludy“-gőzös volt derék kapitánya 1884. október 16-án, Siófoktól B.-Füredig méréseket eszközölt. Nevezetesen pedig az 1 órai menetidőt beosztotta 6 egyenlő részre, vagyis minden. 10 percznyi távolságban uieg- állőtt és szondirozott. „A mondott időben a vizraércze szerint a siófoki kikötőben 99.83 mtren állott a vízmagasság. Ettől 10 percznyi távolságban 3.88 méter, a 2-ik tiz percznyire 3.92 mtr, 3-ik tizperczuyire 3.80 mtr, 4-ik tizpercznyire 3.53 mtr, 5-i'k tizpercznyire 3.05 mtr, 6-ik tizpercznyire (a bfüredi akkori hideg fürdőnél 1.05 méter volt a viz magasság.“ Ezen adatokból kitűnik, hogy a Balatonnak középmélysége a 0 ponttól számítva 2.45 méter a felső-, és még ennél jóval kisebb az alsó részen. A tihanyi révnél van ugyan egy 13 méter mélységű medre a Balatonnak, de ez is oly keskeny, hogy a hajósoknak jól kell vigyázniuk, hogy ezen „folyást“ eltalálják, különben könnyen zátonyra juthatnak az alacsonyabb vízállások alkalmával. A Balatonnak tehát, úgy a tudományos könyvekben, mint egyes folyóiratokban hirdetett ] 3 méteres közép s 35 méteres legnagyobb mélysége a mesék országába tartozik. Tény pedig az, hogy 1866-ban a Balaton középmélysége B.-Füred és Siófok között 2.02 méter volt. Ezen mélység pedig már nem képes a hínárok elhatalmasodását megakadályozni, de meg a hullámok mechanikai hatásának sem képes a futóbomok-talaj ellenszegülni. Mi lett ennek a következménye? Nagy területekről lehuzódott a viz, s a szelek szabad játékának kitett futóhomok, elboritá a termékeny földeket, el a vaspálya vonalait is; fogyott a nádalás s pusztult a halállomány. Mindezek a bajok feljajditák a Balaton melléklakóit, mert amitől ez ileig csak féltek, most tényleg be is következett. Ezen fölfordult viszonyok megszüntetése — s az éles viszályok lecsillapítása végett a m. k. helytartótanács 1866. évi julius hó 24-ről keltezett, 58260 sz. a. kelt intézvényével akként rendelkezett; hogy a szabályozási tervezetben felvett 99.61 méter vízállást, többé túllépni nem szabad, s ennek megtartására kötelezte az érdekelteket. 3. Ezen rendelet értelmében tartatott 1866. szept. 3-án. azon kir. biztossági gyűlés, amelyen elhatározták: hogy ezentúl a Sió-csatorna begazosodásá- nak szempontjából, részben pedig a gazdasági czélokra szükséges viz megnyerése tekintetéből, a megállapított 99.61 méter normális magasságon felül még- 0.316 méter viztartalék gyüjtessék novembertől május 1-ig. A somogyberkiek, ezen az eredeti szerződésben megállapított, a kormánytól elrendelt s az érdekeltek többsége áltál elfogadott határozat éllen is tiltakoztak és semmibe sem vették. Ellenben követelték, hogy az alapegyezségben megállapított 91.61 méter magasság oly vízállásnak tekintessék, amely nem képezendi a tovább apadhatás határát. A tartalék viz pedig april elsején felére, azaz 0.158 méterre apasztassék, s ebből födöztessék a Sió táplálására s az elpárolgásra szükséges vízmennyiség. 4. Ettől az időtől kezdve oly önkényesen jártak el a zsilip kezelése körül, s oly viszás állapotokat teremtettek, hogy a szabályozás czéljainak meghiúsulása s az eredeti szerződés megsemmisülése nélkül tovább nem volt tűrhető. Nem pedig a következő okok miatt: a) Már a csatorna építésénél nem oldották meg a sióberkiek az eléjük tűzött feladatot. Az előirányzott 40.000 forintot ugyan elköltötték, de az ozorai malom esetét nem hozták föl Juthig, hanem már az ozorai határban kijutottak vele. Azt vélték ugyanis, hogy a csatornafenék melységét úgy sem fogja látni a felülviszgáló-bizott- ság, ha majd egyszer már viz fogja borítani; s valóban ezt csak a jóval később megejtett szondirozások után lehetett észrevenni. De káros következményei már korán mutatkoztak, mert mig e nagy esés a vizet gyors szökésre késztetve megnehezité e helyt a hajózást, a csatorna felsőbb részeinek elnyelő képességét is kisebbítve, TAECZA. Bizonyos vagyok benne. Ez az elbeszélés — ez — a mi szerelmünk története! Oh — vagyis inkább sírja! Egy ifjú nő naplójából. — Töredék. — Lengyelből: Eröss -Antónia. (Vége.) Következő nap. Miért lesz Zsigmond egyre szórakozottabb ? Nem értem. A szerelem nem nyújtana neki többé annyi boldogságot, hogy általa min- ' den másért kárpótolva érezze magát? Nem érez többé úgy, miként én? Mily hűvös áradat érint e lapokból! Tehát ő látta, hogy elhalaványodtam és lezártam szempillámat, midőn csókja homlokomat érinté? Tehát érezte, hogy reszkettem és egész súlyommal vállára nehezedtem, midőn átfogott karjaival ? Es én — én akkor elvesztettem eszméletemet, nem tudtam mi történik velem, körülem . . . Egy nappal később. Ma távozás közben megígérte Zsigmond, hogy felolvassa nekem elbeszélését, melyet nem tud befejezni. Mosolyogva jegyzé meg, miszerint tőlem reméli, hogy neki megadjam a folytatás lehetőségét, s hogy megfogom érteni, miért nem halad elbeszélése. Roppantul felkeltette kíváncsiságomat. Menynyire sajnálom, hogy e pompás ajánlat nem nekem jutott eszembe. Igazán nem értem, hogy történhetett az, hogy eddig sohasem jutott eszembe megkérni Zsigmondot, mutatná meg nekem, mit ir? Félek tőle, vájjon nem veszi rossz néven tőlem? Úgy látszik mindig nagy súlyt fektetett véleményemre valamely czikke vagy regénye felett, ígérem, hogy jövőre megjavítom magam e tekintetben. Az elbeszélés czime, melyet nekem felolvas : „Májusban.“ Milyen vonzó, sokat ígérő czim ! Következő nap. De hisz ő engem nem szeret! Éppenséggel egy cseppet sem szeret! Soha sem szeretett ! Tehát én is csak egy „typus“ voltam neki akkor. Én egy természeti tanulmány vagyok! Elhatároztam: Elutazom, többé soha nem látom viszont. Ha jön, nem fogadom el! De nem, ez ember nekem nem hazudhatott! Inkább önmagát ámította azzal, hogy szerelme az, amit érez. Soha sem szeretett, és az első rokonszenvet e szent tűznek vélte. S ha ámított volna is ? Nem tartozom-e hálával a pillanatnyi boldogságért, a leg- magasztosabbért, melyet ember valaha elérhet ?! Mereven hallgattam az elbeszélést; e Mari történetét, ki nem más, mint én, és e Vic- torét, ki senki más, mint ő. Nem értettem jól, mit akartak ez emberek. De annyit felfoghattam belőle, a mennyire szükségem volt. Megváltozottnak nézhettem ki, mert néhányszor azt kérdezé, mi bajom? Végűi nem bírtam tovább hallgatni ez ocsmányságokat. Azt mondtam, roszúl érzem magam. Égy csókot nyomott hajamra, mint rendesen és eltávozott. Megvagyok győződve, hogy daczára kitűnő „megfigyelő tehetségének“, nem vette" észre, mi történik bennem. Amint eltávozott könnyekre fakadtam ; de ezek már nem voltak azon könnyek, melyeket még oly rövid ideje hullattam! Sírtam sokat és hosszasan, de könnyeimmel együtt nem hullott le keblemről a teher, mely úgy nyomta a szivemet. Nos aztán ? — Én — még mindig szeretem. Nehány nap múlva. Zsigmond végre lerázta a nyűgöt, mely lelkét fogva tartotta és ma bevégezte elbeszélésének egész első részét. Felakarta olvasni, de kértem, halasztaná akkora, ha egészen lesz befejezve; azzal okadatoltam, hogy sajnálom csonkítani az összbenyomást. Kibékültem sorsommal. Mit tehettem volna mást? Szemrehányásokat tegyek neki? Meggyőzzem arról, hogy szavai, csókjai hazugok ? Ha elhiuné, mi előttem borzasztóan világos ! S aztán többé nem jönne ide soha? — Oh hát üzlet a szerelem, hogy mindenik fél annyit nyújt, a mennyit a másiktól nyer?n Zsigmond nem őszinte. 0 mindkettőnket ámit. Végre is hiszek jóindulatában és ro- konszenvében, és — ezzel mára már be kell érnem — ha másként nem lehet. E perezben eszembe jutott ama mondat, melyet nem rég kinevettem. Csak most latom, mennyi igaz rejlik benne. Nehány nappal később. Ma elmémet újabb zsákmánynyal gazdagítottam az „irodalom“ terén. Zsigmond ma keveset irt és egész estéje szabad volt. Beszélgetésünk a múltra is kiterjedt. Elbeszéltem neki szegény atyám történetét. Párbajban esett el, meggyilkolva egy nyomorult által, ki egy odavetett szavával merészkedett anyám becsületét ócsárolni. Még ma, oly hosszú évek múltán — sem tudok könnyek nélkül arra a pillanatra gondolni, mikor atyámat hozták bérkocsiban — halva! íme ma megtudtam, hogy mi volt az! Ez egy — „gyönyörű helyzet“ volt! Nem szeret! Másnap. Ma sokat beszéltünk a tegnapi tárgyról. Zsigmondot igaztalanul vádoltam szivhiányról. Jobban megértette a leánynak atyja elvesztése fölötti bánatát, jobban átérzette fájdalmát, mint először Ítéltem. S nem az ö hibájából származott azon Ígéret, melyet beszélgetésünk végén tett ; hogy elbeszélést ir a párbajok ellen. Felháborodott a vak istenítéletre, hol az ügyes fegyverkezelés dönt az igaz ügyben. Mily szép volt e pillanatban! Minden szava rokonszenves viszhangra talált lelkemben. Oh igen. Hadd Írjon egy ilyen elbeszélést! Az szükséges. Zsigmond munkái élvezhetők és kitudja, hány szerencsétlenséget gátolhat meg egy ily könyvecske! Egy hét múlva. Zsigmond kitűnő hangulatban van. Valamely itészszel irói polémiába keveredett. Jó kedvű, mert bízik önmagában. Felolvasta replikáját. Nem hittem volna, hogy ennyi gonoszág rejlik benne. A rendkívüli bátorság, melylyel neki esik ellenfelének! S a mellett az egész dolog nagyon szellemesen van Írva, s kellemes olvasmányul szolgálhat. Másnap. Az ellenfél válaszolt. Kevésbé ügyes és szellemes, de a meggyőződés őszinteségét érezni benne. Hozzá sokkal nyugodtabb Zsigmondnál. Cseppet sem indul fel. Jóval idősebb lehet nála. De e nyugalom felizgatja Zsigmondot és harezra ingerli. A közönség érdeklődni kezd e tollharcz iránt, melyhez mindig több egyén látszik tartozni. Némelyek Zsigmondnak fogják pártját, mások ismét ellenfelének. Zsigmond megírta válaszát, melyen egész reggel dolgozott. Szerintem túlzottan lázas, szenvedélyes s végül személyeskedő. Több a szó benne az ellenfélről, mint a vita tárgyáról magáról. De Zsigmond kitűnőnek találja, s egy ellen-szócskát sem szándékszik belőle kitörülni. Nekem tetszik ez a bátorság. Ez erőteljes tollfordulatok azt a benyomást teszik az emberre, mint megaanyi kard-suhintások. Midőn a nyomdába indult, homlokon csókoltam ezen szavakkal: — Oh te ! Én hősöm ! Ezzel a kipirult arczczal, e tűzzel szemében, a heves elszántság, melylyel összeszori- totta ökleit, oly szép volt! Így, igy néznek ki a hősök! Kővetkező nap. Ma a rendesnél valamivel korábban jött Zsigmond. Zavart, ideges, boszus volt, és oly rossz kedvű, minőnek még soha sem láttam. Mindjárt belépténél elbeszélte e szokatlan állapot okát. író elleufele ma reggel segédeket küldött hozzá; párbajra hívta. Azt állítja, becsméreltetett. Zsigmond úgy ült a székre, mintha a fáradságtól hullott volna reá. Vájjon ugyazon ember-e ez, ki két hónap óta minden nap ide jár? — Akit én szerettem? — Nem, ez lehetetlen! Ez talán valaki más? Minduntalan felfortyanó méreggel kiabálta ki folyton nézeteit a „vak istenítéletek“- ről, az engyenlőség vesztéről, az „ügyesség*- ről a fegyver kezelésben! Mind ugyanazon dolgok, miket nehány nap előtt előttem hangoztatott. De velem valami csodás dolog történt. E nézetek, melyek nem rég lángra gyújtottak, ma oly . . . unalmasoknak találtam őket! . . . Pár perez múlva lecsendesült, és elégikus hangulatba csapott át. — Holnap ilyenkor — szólt — talán nem is leszek már. Le nem vettem róla szememet. Oh ha olyan lenne, mint tegnap! . . . Ha oly bátorsággal indulna a küzdtérre, mint tegnap ! a — nyomdába! — — Oh akkor nem lenne a párbajból semmi. Nem engedném megtörténni! Magam kérlelném meg ellenfelét . . . Ha ellenkezne, talán még lábaihoz is borulnék ! ... De ime! A hős reszket a halál gondolatánál . . .
