Veszprémi Független Hirlap, 1888 (8. évfolyam, 1-54. szám)
1888-06-02 / 23. szám
Veszprém, 1888. Nyolezadik évfolyam, 23. sz. Szombat, junius 2,-----------------------------------1___•_ ME GYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre.........................6 frt — kr. Fé lévre.............................3 frt — kr. Ne gyedévre.........................1 frt 50 kr. Eg yes példányok ára 15 kr., s kaphatók Herczeg Lajos üzletében s a kiadóhivatalban. ^Eeg'jelerx incLincLen. szcG^a/ba/ton. ~ Előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, VESZPRÉM, Horgos-utcza, 105. szám a. küldendők. — HEDETÉSEK É3 LTTEKEIK a kiadóhivatalban fogadtatnak el. — Egyhasábos petitsor (tere) 6 kr; nyilttér petitsora 20 kr s a bélyeg. Szerkesztőség: Veszprém, Babóchay-tér, Kovács-ház, a „PetőfH-könyvnyomdában; hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. A szerkesztővel értekezhetni, vasárnap kivételével, naponta d. e. 8 12, d. u. 2 7 óra között. Kéziratok vissza nem adatnak. Állítsunk óvodákat! Veszprém, junius 1. Veszprémvármegyében a kisdednevelés ügyét egészen fölösleges dolognak tartják. A megyében alig van gyermekkert, a székvárosban pedig csak egy van, az is magánjellegű, s minden anyagi támogatás nélkül — tengődik. Az országos lapok közleményeket hoznak s fejtegetik a községi ovódák szükséges voltát, kiváltképen szükségesnek tartják az óvodákat magyar óvókkal az idegen nyelvű községekben. A kis gyermek ajkára adott szó csodákat müvei, megmagyarosodik attól az öreg ember is. És nehány év: — egész község, vidék népe lesz szivén, lelkén kívül — nyelvében is magyarrá! Veszprémmegyének is vannak idegen ajkú községei. Egyik helyen Szvatopluk nyelvén száll az ima az egek királyához, máshol németül. Milyen csodákat művelhetne ezekben a községekben néhány év alatt egy-egy képzett magyar gyermekkertész ? A kis gyermek lelke olyan, mint a virágos kert tavaszszal, az oda ültetett mag gyorsan fogamzik meg s gyorsan hajt levelet, virágot . . . A gyermekkedély lágy, mint a viasz, alakítható jóra, rosszra egyaránt. Sok embernek zsenge ifjú korában, az első látottak és hallottak tudomásul vétele után eldőlt már életboldogsága — boldogtalansága! Miért ne ültetnénk be mi ezt a kertet a hazaszeretet legszebb rózsáival, miért nem alakítjuk mi át e gyönge kedélyt a szeretetnek, a becsületes jónak tárházává, — miért nem teremtjük meg kis gyermekeink jövő életboldogságát, miért nem létesítünk óvodákat ? A felsőmagyarországi, az erdélyi közművelődési egyesület kezébe vette már ez ügyet s egymásután létesítik tót, oláh, rácz és szász községekben a gyermekkerteket. Miért nem követi ezt a magasztos példát Veszprém vármegye közönsége ? Mert itt nincs közművelődési egyesület! Közművelődési egyesület, minek ? Müveit itt minden ember? Tiszta magyar ajkú ennek a vármegyének minden községe ?! ............... Mi ért nem létesítünk óvodákat? Azért, mert ebben a megyében csak egy nagy ur van s az uralkodik s azt a nagy urat közönynek hívják. Már pedig mig ez uralkodik, addig nem is lesznek ovodáiuk ! Példa rá Veszprémvái'osa. Itt ez a közöny oly magas fokra hágott, hogy az egyetlen fentálló óvodának még a tüzelőfa segélyt is megtagadta maga a városi tauács ! Hát ezen változtatni kell s közöny urat le kell szállítani trónusából! Veszprém város és a vármegye lelkes hölgyközönsége, a kir. tanfelügyelő ur, a lel- készkedö papság vegye komoly figyelembe ezt az ügyet! Kezdjük meg a munkát Veszprémben, meglévő óvodánkat alakítsuk át minta Fröbel- gyerm e k k e r tt é, azonkívül állítsunk a szegény néposztálynak városrészenkint gyertnek- menhelyet, ahol az a napszámos is, aki feleségével együtt keresi keserves kenyerét, — elhelyezheti ingyen gyermekét. Hogy ne kelljen a kis gyermekeket be- zárniok a szobába, hol megtalálják a gyufát s ismét lángba borulhat egy egész városrész, mint a múlt évben a Temetőhegy ! Itt van a veszprémi jótékony nőegylet, mely soha magasztosabbat nem cselekedhetik, mintha megteremti a gyermek menlielyeket! A községekben pedig a lelkész urak karolják föl ez eszmét. Higyjék meg nem nagy áldozatba kerül! Királyi tanfelügyelőnk majd megteszi a maga kötelességét, csak a közönség is tegye meg a magáét! Ébredjen fel közönyének mélységes álmából ! A hazaszereretet és gyermekei jövője, egészsége s biztonsága nem kéri, — - de követeli ezt tőle! A pápavárosi tanács a „Leány-egylet“ ellen. (A „Veszprémi Független Hírlap“ szerkesztőjéhez). Pápa, 1888. május 30. Minden országban, minden csak fe’lig-nieddig művelt városban arról tanácskozik az ország és város feje, mikép lehetne a nőnevelésnek a jelen állapotánál üdvösebb lendületet, adni? A legtöbb fővárosi lapszerkesztője is, hivatása érzetében örömmel ragad meg minden alkalmat, ha e tekintetben egy üdvös eszmével, csak egy jobb gondolattal gazdagíthatja olvasó és gondolkozó közönzége szellemi tárházát. Minden szerkesztő csupa szem, fül a helyben történt közügyek iránt és szerkesztői kötelességének tartja, miuden dolgot megbeszélni, róla alapos véleményt venni és adui, csak — és sajnos, hogy ez ily szomorú igazság — csak a mi szegény „Pápai Lapunk“ szerkesztője*) nem érdeklődik az iránt, a mi Papán történik; vagy nem tartja magát competeusnek, vagy nem mert vagy nem akart véleményt venni és adni egy 140 tagból álló önképző leány-egyletről, mely a mint tudjuk Magyarországon az első és a mely már is, alig 4 hónap alatt hihetetlen üdvös eredményt mutatott fel. És ime a „Pápai Lapok“ szerkesztője közönyének köszönhetjük, hogy a városi tanács nem ismerve, vagy félreismerve a leányegylet czélját és működését — megtagadta a városi óvoda helyiségét, mint gyülekezeti helyet a leányegyletnek. Mi eddig tartózkodtunk a leányegylet ügyét a nyilvánosság elé hozni, mert azon szándék vezérelt bennünket, hogy beszéljen a tett! Bízva és remélve, miszerint igaz, önzetlen iparkodásunk által felmutatott eredmény után, ha az egylet évi jelentését ki- bocsátjuk, munkálkodásunk országszerte utánzásra fog találni. Most azonban, a városi tanács részéről kapott váratlan és kimagyarázhatlan csapás után kénytelenek vagyunk a sajtó utján a tek. szerkesztők és a n. é. olvasóközönség igazságérzetéhez folyamodni és igaz Ítéletét kikérni. Ezt pedig már azért is szükséges tennünk, mert a pápavárosi tanácsában és városi képviselő testületben igen nagy az oly müveit emberek száma, kik csak csatlakozni mernek valamely véleményhez, de öumaguktól nem mernék valamire ráfogni, hogy az a jó vagy rossz. Halljuk tehát az elfogulatlan és igaz Ítéletet! Ha akad józan gondolkozásu és felvilágosult ember, aki a leányegylet káros mivoltát, be tudja bizonyítani, vagy helyeselni fogja a mi városi tanácsunk és képviselő testületünk eljárását — úgy mi készek leszünk a leányegylet eszméjéről lemondani. 1888. január 23-án alakítottunk „Leány-egylet“ név alatt egy felekezet nélküli önképző leány-egyesületet, melynek czélja: a serdülő leányok életmódjában, nevelésében mutatkozó hiányokat pótolni. Hogy városunk leányait az üdvös öntevékenységre szoktassuk, az egyletben hetiösszejöveteleket rendeztünk, oly formán, hogy az egylet rendes tagjai minden szombaton délután 5 órakor összejönnek, hol a tagok válagatott kitünii magyar versek szavalásában és kiváló hasznos könyvekből való felolvasásban gyakorolják magukat, E heti ülésekről a tagok rendes naplót vezetnek a mi kitűnő gyakorlatul szolgál a jó irály elsajátítására. Ezeken felül az énekhez hajlammal biró ______ * *) Nem a laptulajdonos szerkesztőt értjük. tag ingyen részesülhet az énektanításban. És mindezt csekély havi 10 kr. befizetésért könnyű szerrel eszközölheti a leányegylet, mivel nincsenek fizetett tisztviselői, nincs egyéb kiadása, mint a könyvtár gyarapítása és mivel reméltük, hogy a városi tanács nem csak a lakbértől fogja megkímélni az egyletet, hanem bárminemű anyagi és szellemi támogatásban szívesen fogja azt részesíteni. — Hogy a szülők és pártoló tagok az erkölcsi haladásról meggyőződhessenek, minden hónapban egy vasárnapon zongora, ének, szavalat és felolvasással egybekötött nyilvánosan előadó ülést tart a leányegyíet. És a közönség részéről a részvét már oly nagy volt, miszerint még a városi ovoda helyisége is alig felelt meg a nagyszámú közönségnek; és az előadás után nem találkozott ember, ki a leányegylet eszméjét nem találta volna üdvösnek és közhasznúnak. Minden felszólitás és kérés nélkül sorakoztak a rendes és pártoló tagok a leányegylet zászlaja alá és több oldalról ajándékoztak könyveket és egyéb a nyilvános üléseknél szükséges tárgyakat, csakhogy az egyletet a költségektől megkíméljék, mi bizonyára arra mutat, hogy a n. é. közönség értelmes része mily hamar belátta az egylet üdvös mivoltát és hasznosságát. Csak azon körülmény, hogy miuden héten egy pár leánynak a szavalásra és felolvasásra választott dolgot többször át kell olvasni, jól átérteni, hogy szépen és értelmesen fel tudja olvasni — elég haszon volna egyelőre; de mi már is sokkal többet eredményeztünk. Nem csak, hogy a tagok élvezettel hallgatják I az előadásokat és versenyeznek a jobbnál jobb felolvasásban, hanem a felolvasás után a könyv kézről- kézre jár és általános az óhaj, hogy e kitűnő dolgot még egyszer olvassák fel, sőt a vagyonilag tehetősb tagok nagyobb része a könyvet ii megveszi sajátjának. Ezek után tehát arra kérem a n. é. közönséget, hasonlítsák össze a leányok eddigi társas életüket a mostanival és mondják meg őszintén mi czélszerübb, ha a leányok a szombat és vasárnapi szabad idejükben az úgynevezett karfákban és ligetben sétálgatva pletykaznak (mert miféle anyag van más a kisvárosi, íőkép leánytársalgásban! ?) vagy a fentem- litett foglalkozás és az általa nyújtott eszmecsere? Mi tudtuk és tudjuk, hogy nagy eszmék és újítások nem létesíthetők nagy küzdelmek nélkül — de nem is álmodhattuk volna, hogy épen ott ütközünk az első és legborzasztóbb akadályra, a honnan a legnagyobb és legmelegebb támogatást vártuk és reméltük! Nem képzelhettük, hogy ott, hol a legegyszerűbb ember is oly tisztán lát, épen a városi tanács szeme lesz oly homályos és a hol mindenki magán ember segíteni iparkodik a közjó, a közrni- velődé* és nőnevelés érdekében, épen a városi tanács fogja megtagadni egy oly nyilvános épületnek he- tenkint egyszeri 1—2 óráig tartó használatát, a melyet évek hosszú során át, évenkiut többször isszivesen átengedett a legkülönfélébb magánczélokra, kiállítások, Egy éve már! Egy éve már! Az Isten Meghalld esküdet, Midőn az oltárfőnél Ott térdelek veled ! Kezed volt kezemben. Szivedben a szivem : „Szeretni fogjuk egymást Túl, át az életen . . .“ Az eskü rég elhangzott Egy hosszú éve már — Ke te szeretsz még mindig Szeretsz még ugy-e bár ? Szerelni fogjuk egymást Túl át az életen — Én a tiéd, enyém te Én édes kedvesem! Te hallgatsz! Ajkad néma És hideg a szived — — Nem jó szegénynek lenni S nyomorgni. . . . Értelek! Eredj, eredj! Kisérjen Az ég bocsánata! Ah. van az égnek több is Ily bukott angyala! Kompoltliy Tivadar. Árván, elhagyottan . . . Árván, elhagyottan Temető ölében. Szomorú fűz hajlik Méla éj csendjében . . . Lombját elcsókolja Csendes éj szellője — S áldva hull a harmat Holtak éjjelére. Temető ölében Árván, elhagyottan. Ki az, aki nyugszik Jeltelen halomban ? , .. Kinek sírját sohsem Öntözik a könnyek, Kinek hantján még a Fűz ágak sem zöldek ? Ott a csendhazában Árva e sir, árva, Nincs, aki zokogva Leboruina rája! .. . Csak sóhaj száll oda Messze — messze tájon S megpihen a síron, Egy tépett virágon ! S árva sirhalomnak Szomorú regéje . . . Szomorú fűz gályán Megrezdül az éjbe . . . Messze, mesze tájon Ha'lom bús regédet, Aki nekem adtál Egykor ifjú életet! S megsajdul a lelkem Kínzó fájdalomtul: Nekem is jobb volna Veled a síron túl! . .. I^Ca,g'37-a,r CS-yvxla. A czimbaiomról. Irta idősb Ábrányi Kornél. A czimbalom napjainkban már egészen más jelentőséggel bir, mint az ősidőben, vagy még csak a keresztény időszámítás korábbi századaiban is. Művészeti s társadalmi állása lényegesen megváltozott , s mig hajdan az irányadó körök alig méltatták figyelemre : ma már elmondhatjuk felőle, hogy udvai;szaIon- éshangversenyképes. S mi által vívta ki e szembeszökő emelkedését? Az által, hogy mig a régibb időkben eredeti hazája, Ázsia, állami s társadalmi viszonyához- mérten, csak a hangszer-pária szerepére volt kárho- tatva: újabb időben egy nemzet zenéje szellemének lett kifejezője; mert a czimbalom és a magyar zene, I ma már két oly fogalom, melyről el lehet mondani: „két szív egy lélek.“ , A magyar nemzet szellemi fejlődésében a zene az, mely legkésőbben ébredt fel dermedtségéből s volt idő, — pedig még nem is olyan nagyon régen volt, — midőn az országutszélen hagyott magyar dal s zene hangjait, egyedül a czimbalom hangoztatta fel ábrándos rezgéseivel, mintegy emlékeztetve a nemzetet egyik legbecsesebb rejtet kincsére. ^Majd jött egy hazánkban is meghonosult barna faj, Ázsia messze pusztáiról, magával hozva afékezhet- len szabadságszeretet mellett az isten szabad ege alatt való ábrándozás ösztönét is, melynek csak a méla dallamok korlátlan hullámzása lehet igazi s egyedüli tápláléka. S az elhagyott ázsiai puszták fiai találkoztak aztán a magyar puszták szabadon száguldó fiaival; dalban találkozott lelkűk abánatés öröm kifejezésében s oly annyira megértették egymást, hogy minden további kétes diplomácziai alkudozások nélkül, fel- bonthatatlanul megkötötték azt a zene-szellemi frigyet, mely immár több század óta fen áll a magyar nép és a barna zenészek közt. S e frigy közvetítője ép a czimbalom volt, melyet a barna faj magával hozott még legprimitívebb szerkezeteben. A legelő nyájak méla kolompolásaiba bele vegyült az ábrándozó magyar juhász bánatos dala kedveséről, a virágos rétekről s a vándor madarakról. A da.ra tulfogékony barna zenész pedig elleste dalait a magyar alföld s a kanyargó Tisza folyó partján lakónak s ha elnémult az ajk, megzendiilt a czimbalom s aztán tovább éltek, tovább szálltak a magyar dalok nemzedékről nemzedékre. S midőn nálunk is a lassan fejlődő czivilizáczió végre a vonós hangszereket is kezébe adta a magyar czigánynak a czirn- balom, mint az esti csillag a sápadt holdnak, olyan elválaszthatlan bű kísérője maradt a megszaporodott magyar zenészeti hangszercsaládnak is. Sőt több : fűszere, lüktető szívverése és érdekességi központjává vált. Ha a czimbalom röviden jelzett múltjának e képét hazánkban, koronkénti fejlődési stádiumain keresztül, mai álláspontjával, de főleg a mai díszes estünnepélyen bemutatott és méltányolt alakjával, jelentőségével és kihatóságával hasonlítjuk össze, úgy érezhetjük vele szemközt magunkat, mintha kopár elhagyatott s ingoványos vidékről egyszerre tündéri kertbe lennénk áthelyezve. Az egykori rozoga deszkadarabokból összetákolt s hanyagul felhúrozott faalkotmány ünnepi köntösbe öntözött; az utszélről, a dilledező csárdák pitvaraiból s a vályog kunyhókból fényes palotákba költözött; barna, érdes kezek helyett, finom, patyolatos ujjak érintik egyenletesen zengő húrjait; egyik kapós és tekintélyes ágát képezi a hazai mű- iparnak s a művészet fölkentjei nemcsak a magyar hazában, hanen a külföld művelt köreiben is kiváló érdeklődéssel viseltetnek iránta. S mind ezt ismét mi, és — tegyük hozzá — ki idézte elő? Az első kérdésre megfelel az a már jelzett szoros és benső viszony, mely a czimbalom és a magyar dal s zene közt kifejlődött, s továbbá a hazánkban is immár meghonosult ama magasabb műipari értelem, mely czimbalommal is szembe érvényesült s mely felismerte benne az eddig csak elrejtett tulajdonságokat, melyek kifejlesztve, azt a hangszerek közt szintén világpolgári szinponalra emelhetik. Az ünnepély, melyen a megjelent díszes közönségnek ídkalma nyilt egy hazai hangszer-gyárból kikerült s immár a kétezredik számot viselő czimbalotn- mal megismerkedni s azt érdeme szerint méltányolni, megfelel ama második kérdésre is, hogy ki a hangszer j tökéletesitöje? E férfiú az ismert udvari hangszer-gyáros í Scbunda Venczel József. Hosszú évek során át foly-
