Veszprémi Független Hirlap, 1888 (8. évfolyam, 1-54. szám)
1888-03-24 / 13. szám
Veszprém, 1888. Nyolczadik évfolyam, 13. sz. Szombat, márczius 24. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, YEGYES TARTALMÚ HETILAP Előfizetési árak: Egész évre ..............................ß frfc — kr. Fé lévre....................................3 frt — ki. Negyedévre..............................1 frt 50 kr. Eg yes példányok ára 15 kr., s kaphatók Herczeg Lajos üzletében s a kiadóhivatalban. ZLvÉegfjelen. minden szomloaton. — Előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, VESZPRÉM, Horgos -utcz a, 105. szám a. küldendők. = HIEDETÉSEK ÉS tfcT'Z’UjTTErEaiEIC a kiadóhivatalban fogadtatnak el. — Egyhasábos petitsor (tere) 6 kr; nyilttér petitsora 20 kr s a bélyeg. A szerkesztővel értekezhetni, vasárnap kivételével, naponta d. e. 8—12, d. u. 2—7 óra között. ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS a „Veszprémi Független Hírlap“ 1888. (nyolczadik) érfolyama ápril-juniusi évnegyedére. Szives olvasóinkat tisztelettel kérjük, hogy a közeledő uj évnegyed alkalmából előfizetéseiket megujjitva, beküldeni szíveskedjenek; akik pedig hátralékban vannak az előfizetéssel, arra kérjük, hogy számláikat (lehetőleg ápril 1 — 7-ike közt) kiegyenlíteni kegyeskedjenek. Utalunk arra, hogy hírlapunk talán az egyetlen, a magyar vidéki hetilapok közt, mely a szellemi munkától eltekintve — a gyors és rögtöni értesítésekre annyi távirati költséget áldoz s minden nevezetes!) alkalommal rendkívüli hírlapok kiadása állal, a csak másnap érkező budapesti, napilapokat is megelőzi. Ezzel azt kívánjuk jelezni, hogy amit szellemi munkánkkal, fáradásunkkal s pénzbeli tetemes áldozattal, az olvasóközönségnek egy elsőrangú hetilaphoz kötött igényei kielégítésére tehetünk: azt mi megtesszük mindig, minden alkalommal. Joggal kérjük és várjuk eszerint, különösen vidéki olvasóközönségünk viszonos méltánylatát. Hisszük, hogy mint eddig, ezután is jóindulatú támogatásában fog részesíteni s ezzel megnyitjuk az uj évnegyed folyamát. Veszprém, 1885. márcz. 24. A „Veszprémi Független Hírlap“ szerkesztősége. ELŐFIZETÉSI ÁRAINK: Ápril-jun. évnegyedre 1 frt 50 kr. Ápril-deczemher végéig 4 frt 50 kr. A kiadóhivatal. A vasmegyei botrány. Veszprém, márczius 24. Mi történt Vasmegyében ? Az történt, hogy a megyei árvaszéki elnök, mint a Rumy-hagyaték végrehajtója egy, 1 a nemzeti múzeumnak hagyott drága ezüst- bilikomot, melyet MátyAs király c z i in e r ü 1 adományozott volt r Rmny-aknak, a hagyatékból ellopott s azt a bécsi Rothschild Náthánnak eladta ötvenkétezer írtért. A följelentést e bűnügyben az „Egyetértés“ tegnapi lapjában, nyíltan intézi a közoktatás- ügyi miniszterhez, Szt.-Györgyi Horváth Zsigmondcs. kir. kamarás. Én Istenem, mi eshetik még itt, ebben a szép hazában! ? Csak egv pár hónap krónikája is milyen élénk, változatos! A szepesi tanfelügyelő váltót hamisít s a börtönben elvágja a nyakát. Győrváros polgármestere, ügyésze, pénztárosa s még vagy tiz városi tisztviselő, részben elmozdittatik hivatalától, részben a börtönben passog, részben kivégezték magukat, mert ellopták az árvák- s a város közpénzeit. A nemzeti múzeum két segéd-emberét pár nap előtt küldte ; fegyházba a törvény, mert ellopták a nemzet közkincseit, most meg Vasvármegye nagyságos árvaszéki elnöke kerül a gonosztevők vádlottak padjára J Annyi nyomorúság, annyi Ínség és balsors üldözi amúgy is ezt a szegény nemzetet. Itt egész városok borulnak lángba, amott százezernyi hold vetés és 39 község merül el az árvizek hullámaiban. A felvidék nyomorgó népe ezrével vándorol ki, koldusbottal kezében, idegen világrészekbe; emitt a phil- loxera tesz földön-futóvá sok százezernyi népet. S nem elég az anyagi baj. Egyszer a felvidéken, egyszer az alföldön; majd itt majd amott harsan föl a botrány harsonája, hogy telekürtölje az egész világot, kár- 1 örvendő elleneink országait a magyar nemzet erkölcsi pusztulásával, morális halálával . . Én Istenem, mi eshetik még itt, ebben a szép hazáb an ! Es nincs remény, de semmi, hogy ezek : a szörnyű állapotok jobbra forduljanak ! A föld sehogy se izzad ki több kenyeret, az élet sehogyse akar könnyebb lenni, j Éhen pedig nem akar meghalni senki. Sok az államnak a baja ; ahoz sok doktor — sok hivatalnok kell. Sok az ellenség a határokon, oda is sok katona kell. — Nohát az a sok állami ember sok adópénzbe kerül; kieszi a polgárság kezéből az utolsó falat kenyeret is. Az a mi nyomorúságunk kátéja, Annak a szomorú káténak a filozófiájától bomlik meg manapság annyi ember józan esze. Attól nevelődik ki annyi -— öngyilkos. És aki nem lesz öngyilkossá . . . ? Az lop és rabol és gyilkol a kenyérért s megtelnek a magyar börtönök százezernyi gonosztevővel. Vagy sikkaszt és váltót hamisít s lesz belőle — nagyságos fegyencz, mint a szepesi, győri- s vasmegyei nagyságos tolvajok. Quid nunc ? Béna a törvényhozás, meg az egyház karja .... hogy nem tud, vagy késő már mütenie a nemzet e szörnyű fekélyeit? Napról-napra korhad belülről az ősi nemzet-törs. Botránynyal áldozik le a nap és arra virrad újra. En Istenem, mi eshetik még itt, ebben a szép hazában ?! Márcziusi ünnepségek után. A szabadság dicső hajnalának negyven éves évfordulóját ünnepelte a magyar nemzet. Kegyelete» ünnepség volt ez, a ha- misithatlan lelkesülés szülte ünnepség. Az egész országban megújult a 40 év előtti lelkesedés, ifjak éa öregek halottak j ismét harsogni a fenséges dalt: Talpra magyar! Áz öregek, kik részesei voltak a nagy : napnak, szívükben a megelégedés és örömmel, szemeikben könnyekkel emlékeztek visz- sza a szabadság márcziusi napjára. És az ifjak e köuyekből lelkesedést merítettek, bevésték a nagy nap emlékét sziveikbe, hogy soha el ne feledjék, hogy tovább adják száj- ról-szájra, fiaiknak, unokáiknak. És a nemes eszme, mely márczius 15-én eget kért magának, élni fog mindörökké a magyar szivekben, s nem lesz feledve azon nagy férfiak emléke sem, a kik előidézték a nagy napot. Nem a 4S-as függetlenségi párt, hanem í » Hozzád! Csordultig van keblem fájdalommal. Fájdalmimből lesznek a dalok; És a dalban és a fájdalomban Mindig, mindig reád gondolok. Oh, ha tudnád mily nagyon szeretlek! Oh, ha tudnád, mily kincs vagy nekem ! Mint a harmat a virágos ágon : ügy csüng rajtad egész életem. Csendes árnyék lelkemen a bánat, Melyhez mintegy halovány sugár, Az emléknek bágyadt holdvilága Néha-nélia látogatni jár. Könnyem harmat gyémánt-ragyogása Minden cseppje egy szép gondolat, Oh, hogy az ég vagy a sors hatalma A könnyeknek szavakat nem ad! Szép virág a fájdalom virága. Mely a múltnak romjain terem, Es a hűség szent árnyéka mellett Neveié a tiszta szerelem. Sokan vannak, kik máskép szeretnek, Kiknek a sors áldóbb része jut; Oh, én nekem boldogság még az is, É°By szivem ily mélyen fájni tud. Oh, mert nem az, oh nem az fáj nékem, Hogy tán más lasz boldog általad Hanem az fáj, hogy forrón szeretlek, És szeretnem téged nem szabad! . . . 1D. Gubás József esete. Keserves Tamás, a pinkóczi adóhivatalnak er emekben megőszült ellenőrje megérdemelt nyuga- omba helyezése után elhatározta magában, hoo-y j „ O ’ Óv í lemond mindenféle világi gondról és nem foglalkozik többé a statisztikával és azzal soha sem törődik, ha a félkrajezáros rubrika hiányosan lesz betöltve. 0 élni fog önmagáért és a társadalomért. Hogy annál nagyobb legyen a parádé, felcsa- ; pott szabadkőművesnek, mivel a kibocsátott röpira- tok után értesült arról, hogy e szövetség az egyenlőség elvének kíván kifejezést is adni és ezért tagjait is „testvéreknek“ nevezi. És erre már ő évek óta vágyott. Még az adókönyvek árjegyzésekor feltűnt neki, hogy Gubás Józsefnek sok adót kell fizetni, miről arra követ- i keztetett, hogy sok ingó és ingatlan vagyonnal is kell ennek a kaput nélkül járó úri embernek bírnia. Nem lehet tehát csodálni, hogy Keserves Tamás mindenféleképen testvére akart lenni Gubás József uramnak, aki már régi idó óta hajlandóságot mutatott a szabadkő mi vesség iránt. Keserves uramnak nem sok fáradságába került és pinkóczon a szabadkőműveseknek előkelő páholya keletkezett. Tagjai valának Keserves Tamás, elnök és Gubás József alelnök. — Látja Gubás József uram, ezt már régen megcselekedhettük volna. Nekem nem kellett volna legalább rubrikázni, kelmédnek pedig egy krajózdiadét sem kellett volna fizetni, mert a szabadkőmi- vesek egy fabatkát sem fizetnek semmiért sem. — Ejnye, ha tudtam volna! — No, de sebaj, több is veszett Mohácsnál. Most sincs későn, még eleget megtakaríthatunk a gyermekeink számára. Gubás uram, aki különben fösvénységéről hét vármegyében hires volt, nagyot mosolygott' a markába, majd kis szünet után komoly hangon kérdé: — Hát igazán mindent pénz nélkül kapunk. — Hisz olvashatta kelmed nyomtatásban is. — Igaz is ám! De vasúton csak nem utazhatunk jngyen. — Dehogynem ! Oda megy a pénztár elé, a jobbkezének mutatóujját kétszer végighuzza a,z orra alatt s rögtön kiadják a biliétet, ahova csak akarja. — Akkor hát holnap elmegyünk Bndapestre. Ön is éljö, ugy-e Keserves testvér? — Igen szívesen. — Pénzt nem kell vinni ugy-e? Keserves Tamás zavarban volt, de mégis válaszolt. — Nem kell! ... az az mégis jó lesz. Mert tudja Gubás uram, sok ellensége van a szabadkőmi- veseknek. Aztán szükségünk lehet rá. Ha benczegni mer valaki velünk, majd kiszúrjuk a szemét egy-egy százassal. Gubás Józsefben megszólalt az önérzet. — Igaza van Keserves uramnak, elviszek valami ötezer pengőt, hogy ne mondják odafenn: „de koldus a pmkóczi páholy.“ Amint a tervet kifőzték, úgy is cselekedtek. Másnap a legközelebbi vonattal megindultak a fővárosba. Keserves uram előre megfizette Gubás ur jegyét és amidőn az az orra alatt elhuzogatta mutató ujját a pénztárnok felismerte Keserves ur elö- leges megbeszélése után és minden akadály nélkül kiszolgáltatták neki a vasúti jegyet. — No ez már szépen kezdődik — szólt megelégedve Gubás uram, homlokán az öröm kinyomatával. — Én amondó lennék — szólt Keserves ur, — hogy adná oda kegyelmed nekem a bugyellári- sát, nálam biztosabb helye lenne ; mert megtörténik, hogy beleugrik valahol ennek örömére a mutatásba s elosztogatja csupa borravalóként. Ha rázendíti Rácz Pali „Gyere be rózsám, gyere be!“ Gubás uram tudom még az ingét is odaadná. Pedig Rácz Pali is ingyen huzza ám a szabadkömiveseknek. De j nem beszélek sokat, hiszen ismeri kelmed a természetét. — Igaza van Keserves testvérem. És azzal elővette Gubás uram a keszkenőjébe pakkolt pirosbugyellárisát és átadta Keserves Tamásnak. Sok beszélgetés alatt észre sem vették, hogy múlt az idő. Egyszerre Budapesten voltak. Ezer és ezer ember sőrgött-forgott a „központi pályaház“ J érkező felén. Ezt az alkalmat Keserves ur fel is használta és ügyesen kereket oldott, hogy nevéhez hasonló nyugdíjas sorsát megédesítse a nála levő ötezer forinttal. Hiába kereste Gubás uram, nem találta sza- badkőmives testvérének még a nyomát se. Ott állott Szerkesztőség: Veszprém, Babócbay-tér, Kovács-ház, a „Petőfi“-könyvnyomdában ; hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. a nemzet ünnepe volt ez különösen. Mintha minden igazi magyar ember érzelme egy szivdobbanásban olvadt volna össze, úgy lelkesült minden hazafi, — sirt, örült és imádkozott nagyjaiért a fenséges napon. De sajnos, akadtak az országban ma is városok, melyeknek vezérférfiai a nagy nemzeti ünnepből pártkérdést csináltak. Pedig nem jól van ez igy! S különösen rosszul esik tudunk, hogy városunk is ezek közé tartozik. A vármegye nagyobb községeiből érkezett tudósítások szerint, sok helyütt lelkesen, minden előgondolat nélkül tartották meg a kegyeletes nemzeti ünnepet s örvendve konstatálhatjuk, hogy Ajka és Acsteszér veszprémmegyei községek lakosai ünnepélyesen megfogadták, hogy ezentúl hivatalosan fogják megtartani a márcziusi ünnepséget. Pedig e községek lakosai egészen német ajkúak, És midőn ezeket halljuk és látjuk, méltán váltja fel az öröm a mindennapi gondokat. De viszont rosszul esik hallanunk, hogy több vármegyei község egészen megfeledkezett a nagy napról. Nem ítéljük el ezért a jó népet, de igenis elsősorban neheztelés illeti a község elöljáróságát, illetve értelmiségét. Miért ne ünnepelnék meg nemzetiesen e nagy napot? Ha hazánk több nagy városa, mint például Kassa, Nagy-Várad, Arad, Debreczen, Kolozsvár, Szeged már évtizedek óta nemzeti ünnépként fogja fel márczius 15-ikének évfordulóját, miért ne ünnepeljük meg mi is hasolóan ? Vagy mi nem ugyanazon föld fiai va-< gyünk ? Ereinkben tán nem az a vér pezseg ? Fogjuk fel tehát a nagy nap fenségességét egész valójában, érezzük át ezt párt, és valláskülönbség nélkül úgy, amint azt az igazi magyarnak átérezuie kell! Az alispánnak csak egykét sornyi írásába kerül s a megye ünnepel úgy, amint más vármegyék. Mutassuk meg apáinknak, hogy fogott rajtunk a szép szó s tanítsuk gyermekeinket egy krajezár nélkül. Mit volt egyebet tennie? bement a városba. Alig haladt két ezer lépésnyire, fényes vendéglő ötlött a szemébe, melynek czirue „Vola-' pük“ volt. — Ez lesz bizonyosan a központi főpáboly, gondolta magában Gubás József ur és beállított. A kelnerek barátságos köszönése jól esett neki. — Jónapot adjon Isten! — Pá, Pepi papa! — feleltek Volapük-nyel- ven a pinezérek. — Ejnye de fene ándungjuk van ezeknek a pesti szabadkömiveseknek, még az én nevemet is tudják. — Pepi papa, pápi? — Hát persze, hogy pápi! Hiszen olyan éhes vagyok, mint a farkas. — Pipi pápi vagy pupupipi popo pápi?! — Nem bánom én ha pipi lesz is, vagy akár egy pulyka is. És a pinezér hozott pupupipi popót, vagyis a fogolynak szerves falatját. Gubás József jól magába temette a fogoly' pecsenyéjét és azzal távozni akart. A pinezér útját állotta. — Hó, Pepi papa! Pupupipi popo pápi! Zálen! Gubás uram végig húzta mutatóujját az orra alatt, hogy megmutassa szabadkőmivességi mivoltát. Nem értették meg, — En szabadkomi vés vagyok! — Nem bánjuk mi, mert mi meg Volopükök vagyunk. Az ur evett, hát fizessen. Ha pedig ezt tenni vonakodik, itt a konstabler, majd bekíséri. Hiába mentegetödzött, hogy nincs egy árva fillérje sem, mert ellopták, hiába húzogatta mutatóujját az orra alatt, nem hallgattak rá és bekísérték. Két uapig kellett hüseilne, azután pedig elto-. lonczolták Pinkóczra. így járta meg Gubás József és azóta halálos ellensége minden szabadkőművesnek, de legjobb szeretné Keserves Tamást megfojtani. Ez azonban pénzért se mutatja magát. Hullám.
