Veszprémi Független Hirlap, 1887 (7. évfolyam, 1-60. szám)
1887-04-09 / 17. szám
Veszprém, 1887. Hetedik évfolyam. 17. sz. Szombat, ápril 9. Előfizetési árak: Egész évre..............................0 frt — kr. Félévre ...................................3 frt — kr. Ne gyedévre..............................1 frt 50 kr. Egyes példányok ára 15 kr., s kaphatók Ney Mór, Herczeg Lajos üzletében s a kiadóhivatalban. ILvdleg'jelen, no-in-den. szombaton. = Előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, VESZPRÉM, Horgos-utcza, 105. szám a. küldendők. = HCIIRDE'X’ÉSESX ÉS InTTILTTEEEK: a kiadóhivatalban fogadtatnak el. — Egyliasábos petitsor (tere) 6 kr; nyilttér petitsora 20 kr s a bélyeg. A szerkesztővel értekezhetni, vasárnap kivételével, naponta d. e. 8—12, d. u. 2 7 óra között. o_ Szerkesztőség: Veszprém, Babóchay-tér, Kovács-ház, a „Petőfi“-könyvnyomdában ; hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. A feltámadás ünnepén. Veszprém, ápril 9. A halhatatlanság nagy győzelmi ünnepét üli ma ismét az egész keresztény világ. Az Istenember, ki a világot megváltó ihlett eszmék s erények védelmében meghalt — halottaiból feltámadott. A szent sir sötét padmalából napfényre támadt az eltemetett Igazság s glória-fényben szállt az égbe, ahonnan eredett. Excelsior! Nagy ünnep van ma. Az örök remény gv’őzelmi ünnepe. Hogy ami Istentől való: azt nem döntheti meg földi vakhit. emberi erők hatalma, Üldözhető, de meg nem ölhető; elnyomható — de meg nem törhető ! Áttör a sír sötétén s az örök élet Glóriájához száll. A halhatatlanság legszentebb dogmája ma ébredett való tudatomra. ... Az Istenember feltámadott! * Fáradalmas gondteli életünk rögös ntain, évenkint egyszer pihen meg az ingatag, csüggedő emberi lélek — a mai fenséges ünnep szentaíija mellett. És a fásult, hidegülő szivekbe uj véráram szőkéilik ; a lélek gyengeségét egy földfeletti magasztos erő váltja fel: a bizalom szent hite az Igazság örökkévalóságában. Hogy ami jó van bennünk; ami nemes érzelem van sziveinkben, az erények isteni adományai nem eszményi javaink csupán, melyekkel a teremtés véletlene ajándékozott meg s kába remény éltet, hanem örök adományai a mindeuséget uraló véghetlen Istenségnek, melyeket bevált a jó ember földi boldogságában s a halálon túl — a lélek örök életében is. Sziveinkben egymást váltják föl a remény s a csüggedés vívódásai, a mint az élet küzdelmében győzünk, vagy legyőzetünk. Örökké mozgó perpetuum mobile ez a lelki harcz, mely önmagában bírja inditóerejét — s önmagát nyugtatja meg. Ma győzelmet ül a lélek a testi gyengeség fölött s a kétkedés perpetuum mobile-jét megakasztja? a sejtésből lett tudalom: hogy az erény harcza a rósz ellen el nem bukha- tik s az Igazságnak győzelemre kell jutnia, mert Istentől eredett és Isten védi ami szivünk ereje által. * Feltámadáskor« „Száj), ünneplő ruhába’, mond, Hová megy e tömeg ? Öröm ül minden liomlolcon S a szemben kong remeg. Oh, mond atyám, hogy mit jelent S hová megy e tömeg ? Miért a leöny s a nagy öröm, Ma mindenek felett ?! „ Tudd meg tehát a nagy okot lön édes gyermekem: Krisztus urunk nagy szelleme Ma ismét megjelen. Feltámadott! Alleluja! Dicsértessék neve! Hozsannát megy ma zengeni, Kinek még van szive.11 „Oh, vigy magáddal jó atyám, Hadd zengjek én is ott: Rövid lesz bár az énekem, De szívből áradott!“ Minden év, minden nap meghozza a maga terhét, baját s az ember csak egy szivvel bir, annak az elviselésére. Gondot ad a kenyérkereset és gondot a család fentartása, a gyermekek nevelése. Es amint fejük a család és nőnek a gyermekek: nő velük a családfentartó gondja is. Pedig karjának ereje, munkabírása nem nő, de fogy immár — s csak a szive szeretete pótolhatja a kimerült testerőt. S az idők is meghozzák a megélhetés válságait. A gazda földe kevesebb hasznot hoz, az iparos kézmunkája kevesebb kenyeret keres, a kereskedő kisebb százalékot nyer, a hivatalnok mimkájaszaporodtával nem tart lépést a fizetési szaporulat — és a korral szaporodnak az igények, több a kiadás, es több a gond — és mindnehezebbé válik és válságosabbá a lótérti nagy küzdelem. Ha a lélek ereje nem birja pótolni a testi gyengeséget s kihull a kézből a kenyérkereső szerszám : a csüggedés őrült kétségbeesése fegyvert ad az erkölcsileg elbukott ember kezébe s megöli embertársát — v a g y önma g á t. A nyomorral fogy a lelki erő s nő a bűnök száma. Mi az, mi végtelen hatalommal tartja tehát egyensúlyban a világrendet? Alkot nemzeteket, fentartja a világegyetem nagy társadalmát ? . . . A lélek ereje. A szív ereje. A biztos bizalom a nemes erények diadalában ! Az örök Igazságnak, Jóságnak föltét- len győzelmében! Ennek az erőnek, ez isteni erényeknek a neve : Hit, Remény, Szeretet! Melynek ma győzelmi ünnepét üljük. Hosanna! S mint az egyes küzdő embernek — a nemzeteknek ép úgy van szükségük az erkölcsi erőre. Hiszen igaz a költő szózata, hogy Minden nemzetek támasza, talpköve A tiszta erkölcs, mely ha elvesz : Róma ledől s rabigába görbéd! Róma pusztulása örök mementójául van feljegyezve az elzüllött, elpusztult világnem- zetek szomorú krónikájában. A mily rettentő hatalmat, bámulatos kultúrát fejtett ki — a A nagyságos tanfelügyelő ur. — Epizód Tarányi Ferencz életéből. — A napokban jobblétre szenderiilt Tarányi Ferencz vigkedélyil volt teljes életében. Szerette is mindenki. Jószivüségéről ismeretes volt országszerte; akárki jött hozzá látogatóba, vagy valami egyéb ügyben, a jó öreg ur addig el nem bocsátotta, inig nem ivott az illető egyet jó somlai borából a — hazáért. Jókedve sohasem hagyta el s ha társaság volt nála, az élezelés adomázásból soha sem fogyott ki. Tarokkozás közt csak ngy sziporkázott leikéből a szebbnél-szebb és ügyesebbnél-ilgyesebb élez. Szóval : Tarányi Ferencz még a „jobb idők“ embere volt. Jóságáért szerették és becsülték, szolgái és alantasai tisztelték, de ö viszont szerette azokat. Egy Ízben valamelyik kocsisa rósz fát tett a tűzre. A derék főpap maga lement az istállóhoz és előhívta a kocsisát és jól megdorgálta. A kocsis elfelejtkezett magáról és olyas valamit válaszolt, ami felmérgesitette. — Ejnye haszontalan kenyérfogyasztó, te mé«f igy mersz válaszolni, nemhogy megköszönnéd a lecí- kéztetést?! Majd adok én neked! — igy kiáltott a feleselő szolgára, ki épen villával kezében már az istállóba indult. — Add ide csak azt a vasvillát, hadd lapítsak a hátad közepére, haszontalanja . . . szólt tovább, de ekkor már mosoly ült az arczán. A cseléd látva, hogy nem haragszik a nagyságos ur, oda vitte a vasvillát, várva a megérdemelt ütle- get. Tarányi átvette a vasvellát, aztán megütögette a bűnbánó kocsist — tenyerével a vállain. Derék legény vagy János és szófogadó. Látod, ezt szeretem. Aztán máskor becsüld meg magadat. Elfed.“ Most pedig gyere fel és igyál egy pohár bort -— a hazáért! * mily szédítő magasan szárnyalta túl a világ összes nemzeteit: oly iszonyú volt a bukása. .... A magyar népet is sújtja minden válság és megrendült immár minden izében az ezeréves íonséges alkotmány. De hite van még és lelkiereje nagy. A válságok megtörték — de nem ölhették meg. Es lelke teljével bízik az Urban s ihlett szemmel tekint a jövőbe. Hogy szembe néz a vészszel s meggyőzi a bajt — mert vele lesz az Isten s az -- örök Igazság! Zengjen Hosanna Árpád földén ! A nemzet reménye teljesülni fog s fiaink boldogok lesznek. Hosanna! Hosanna! Kompolthy Tivadar. Könyvet a népnek ! A panasz, hogy Magyarországnak nincsen még elegendő nagyságú olvasó-közönsége, nem minden alapnélküli. Leginkább panaszkodnak a könyvkereskedők, kik legjobban érzik az olvasó-közönség hiányát, de érzik ezt a magyar irók is, mindazonáltal eme körülmény legnagyobb visszahatással van Magyarország nemzeti közművelődésére, mert elvitázhatat- lau igazság az, hogy minden nemzet műveltségét irodalmának magaslata mutatja meg. Midőn tehát a magyar könyvkiadók és irók a kétségbeesés hangján adnak kifejezést panaszaiknak. és könyvvásárlási kedvre serkentik a magyar közönséget, nem üzleti nyereség- viszketegségből teszik ezt, hanem mivel szivükön hordják a nemzet jólétét. Nem lehet mondanunk, hogy irodalmunk paug, de azon közöny, mely az utóbbi időben az olvasó-közönség részéről tapasztalható, könnyen pangását idézheti elő az irodalomnak és ezen körülmény erős akadályokat gördítene szellemi téren való haladásunk elé. Hisz épen irodalmunk volt az, mely a külfölddel az utóbbi időben egy sorban haladt, épen gyorsan fejlődő irodalmunknak köszönhetjük, hogy az irigykedő nyugat kénytelen volt bennünket is bevenni a műveltebb nemzedék sorába. És most, midőn irodalmi tekintetben lehet mondani a külfölddel egy magaslaton állunk, most kell tapasztalnunk a közönyt a nagy közönség részéről. Nem szabad elhagyni magunkat! A köztiszteletet, melvet a külföld Maervarorszáff irodalma irányában tanúsít, okvetlenül fenn kell tartanunk továbbra is. Ezt pedig csak a nagy közönség segítségével lehet tenni. Ha a közönség nagyobb érdeklődést tanúsít az irodalom iránt, segitve lesz a bajon. De ilyen állapotok közepette ez lehetetlen, annál is inkább, mert hogy egyik pub- liczistánk Száváival éljek: „ez ideális lelkesedésre bekövetkezett már a kijózanodás kellemetlen és lehangoló nézete“, vagj’is a könyvkiadókat tovább a kiadásra nem készti a lelkesedés, mert sorsuk arra kényszoriti őket, bogy a könyvkiadásból éljenek. Az iró pedig nem mer könyvet Írni, mert erős meggyőződése, hogy bármily jeles munkát teremtsen is, nagy nehézségekbe fog ütközni munkájára kiadót találhatni és ha már akad is kiadó, ez bizonyára habozni fog a müvet saját rizikójára kibocsátani a könyvpiacára, mert az meg arról van meggjmződve, hogy Magyarországnak nincsen kellő számú olvasó-közönsége. És mi ennek az oka? A válasz egyszerű. Hogy Magyarországnak nincsen elég nagy olvasó-közönsége, annak kell betudni, hogy hiányoznak a legprimitívebb alaptényezők, melyek által a közönséggel a könyvvásárlást megkedveltetni lehetne. Könyvvásárló közönséget teremteni csak úgy lehet, ha először teremtünk olvasni szerető közönséget. A falusi nép télnek idején igen szereti az unalmas estéket olvasással tölteni, de a városba csak ritkán látogat be körevet vásárolni, be kell érnie azokkal a ponyva-füzetekkel, melyeket búcsú alkalmával helyébe visznek Bu- csánszky ügynökei. De ha volna minden községnek, vagy legalább a nagyobbaknak nyilvános könyvtára, a honnan 1 — 2 krért a nép nagyobb szabású és erkölclnemesitő könyveket válthatna, akkor lassan-lassan megkedvelnék a nagyobb szabású müvek olvasását, minek következtében a jobb módúak maguk is iparkodnának házi könyvtárt szerezni, a mi által mindjárt lendületet nyerne a könyvpiacz. „Elvesz a nép, mely tudomány nélkül való!“ — mondá halhatatlan költőnk, Arany János. Es ép ezért kell leginkább népünkkel megkedveltetni az olvasást. „Nyelvében nemzet élni s enyészni szokott!“ A nemzet nyelve pedig leginkább irodalmában él, irodalmunkat tehát a lehetségig művelni és fentartani köteIpsspctp minrlpn \cru7 Vin'znfiníiV De egészen eltérünk a cziintől. Egy érdekes epizódot mondok el a derék főpap életéből. 1850. evet Írták, midőn Tarányi Ferencz Peremar- tonban volt plébános, és mint ilyen, egyszersmind isknlaszéki elnök is. Őszre járt az idő, midőn a plébános urnák besúgják, hogy a nagyságos tanfelügyelő ur hivatalos látogatását holnap megfogja tenni Peremarton községében. A hir gondolatgyorsasággal terjedt el a faluban s úgy a hivatalos személyek, mint a nem hivatalosak érdeklődéssel várták a tanfelügyelőt, mert mellesleg legyen mondva, olyant, mióta iskolájuk volt, soha sem láttak. Tarányi Ferencz mindig lelkiismeretesen megfelelt hivatalának, de e hirt még sem fogadta a legszivé- lyesebben, mivel másnapra éppen hivatalos volt egyik földesurhoz hajtóvadászatra. A mester és a jegyző szintén a meghívottak között voltak. El is fogadták mindannyian a meghívást, de midőn értesültek a tanfelügyelő megérkezéséről, le kellett mon- daniok a vadászatról. Elérkezett a másnap reggel. Nyolcz órakor Tarányi vendéget kap. Egy f°gat áll meg a papiak előtt és abból egy ur száll ki. Deák Ferencz volt, Tarányi sógora. Kölcsönös ölelkezés után beszédbe ereszkedtek a sógorok. A családi ügyekről foly t a beszélgetés, majd "ezt Tarányi panaszkodása váltotta fel, hogy épen ma kell megérkezni a tanfelügyelőnek, midőn ő hivatalos egy hajtóvadászatra s még hozzá ilyen kedves vendége is van. Es azon óhajának adott kifejezést, vajha Deák Ferencz is vele tarthatna a vadászaton. A haza bölcse, Deák Ferencz elmosolyodott. — No ne busulj, hranczi, segitek a bajon, mond Deák, — te csak hallgass és kövess az iskolába. Úgy tettek. Elmentek az iskolába, ahol már az iskolaszéki tagok szép számmal várták a tanfelügyelőt. Midőn beléptek, Deák Ferencz bemutatja magát sorra a jelenvolt polgároknak. — Dénes Gábor vagyok, e kerület tanfelügyelője. Tarányi bámult. A mester ezután elénekeltette a gyerekekkel: „Isten hozott szép vendégünk“ cziuiü üdvözlő dalt, aminek bevégezte után oda fordult a nagyságos tanfelügyelő úrhoz, megkérdezve, vájjon miféle tantárgyból kezdje meg az examinálást. Deák Ferencz a tanfelügyelőhöz illő komolysággal válaszolt: — Hagyjuk ezt tanitó ur holnapra. Ma legyen a gyerekeknek vakácziójuk! Hadd örüljenek. Örültek is a nebulók, de még jobban a mester, a jegyző és a hajtóvadászatra meghívottak. Csak Tarányi nem örült, ö félt, hogy meg talál jönni az igazi tanfelügyelő. Midőn elhagyták az iskolát, oda súg Tarányi Deáknak: — Ugyan drnsza, mit műveltél ? — Tréfa az egész, tudd meg Fránczi, hogy a tan- felügyelőnek eszeágában sincs titeket meglátogatni. Nekem jutott az eszembe, hogy reátok ijesztek, be- sugattam a tanfelügyelő érkezését. Jer, üljünk kocsira s menjünk a vadászatra, — De előbb csak mogmondom a többieknek is — mond Tarányi jót nevetve a tréfán. A vadászat megtartatott. A mester is elment a vadászatra, az iskolásgyerekek pedig beálltak a hajtők közé. A mester megköszönte a „nagyságos tanfelügyelő“ Deák Ferencznek, hogy szives volt elengedni az előadást, mert máskép ő alig szabadulhatott volna az iskolából. Eddig az epizód, mely azóta bejárta az egész országot adoma módjára, de csak kevesen tudják, hogy 'Parányival történt és Deák Ferencz főzte ki e sikerült tréfát. HULLÁM.
