Veszprémi Független Hirlap, 1887 (7. évfolyam, 1-60. szám)

1887-02-26 / 11. szám

már elutazik, vidéken fogja többi szükségleteit is fedezni, mert azt hiszi, hogy másféle iparczikket olcsóbb árért szerezhet be, ami által fedezheti utazási költségeit.

Ezt, úgy hisszük, gyakran tapasztalhatták iparosaink és kereskedőink. Néhány ilyen eset és a helyi ipar pang, aminek következtében feljajdul az iparos is.

És a panasz jogosult úgy a fogyasztó közönség, mint az iparosság részéről. Ezen jogos panaszokat akarja orvosolni a földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter a napokban a t, ház elé terjesztett azon törvényja- vaslatávai, m elv ben az ipartörvény 50. §-a utolsó bekezdésének módosítását kéri, ami abból áll, hogy a helyi iparosok a hetivásárok alkalmával ne csak hazai iparczikkeket, hanem másnemű iparkészitményeket is bocsáthassanak áruba. Erre azonban csakis helyben lakó iparos legyen feljogosítva.

Hogy a nem helyben lakó iparosok menynyiben legyenek jogosítva iparczikkeiket a hetivásárok alkalmával eladni, arra nézve a miniszter a törvényjavaslatban azt mondja, hogy a törvényhatóságok kérdezzék meg az illető vásártartó községek képviseletét és csak azután állapítsák azt meg a megyék törvény- hatóságai szabályrendeletileg.

Az ipartörvénv e bekezdésének módosítása tehát, mint látjuk, segíteni akar az eddigi viszás helyzeten és a felmerült jogos panaszok latbavetésével úgy akar segíteni a helyzeten, hogy a helyi ipar érdekein csorbát ne ejtsen, amiért is ezen ügyet a vármegyék törvényhatóságának kezeibe teszi le elintézés végett.

A megyék törvényhatóságai tehát uj hatáskörrel lesznek felruházva.

Veszprémmegye törvényhatósága ennélfogva sok üdvös intézkedést tehet városunk pangó ipara felvirágoztatása érdekében.

De ezt csak úgy érheti el, ha ügyesen mérlegeli úgy a nagy fogyasztó közönség, valamint az iparosság érdekeit és igényeit.

Ezt ismét csak úgy érheti el, ha ezen hatáskörében a törvényhatóság a legnagyobb szigort fejti ki és részrehajl^tlanul nem részesíti egyik félt sem kedvezményben.

Tehát vármegyénk törvényhatóságától függ, hogy városunk és megyénk ipara felvirágozzék és mind az iparosok, mind pedig a fogyasztóközönség érdekei teljes kielégítést nyerjenek.

Nem szabad felednünk, hogy amely város ipara virágzik, annak társadalmi élete pangó nem lehet, Füredy Károly.

Egy univerzális házi szer.*)

Csodálatos tünemény az, hogy az orvosi tudomány emelkedésével nemcsak szaporodnak, de mind jobban hódítanak is az úgynevezett „házi szerek“, melyeknek pedig tudvalevőleg mi orvosok esküdt ellenségei vagyunk. Pedig, hogy mennyit ér egy ilyen jó „házi szer“, azt csak az emberiségnek az a szenvedő része tudná megmondani, mely a valóban jó házi szereket használni szokta. Hogy melyik házi szer valóban jó? Tudós buda*) E czikk tisztelt Írója, mint ismert fővárosi orvos, az úgynevezett „házi szerek“ tanulmányozását tette feladatává, és ígéretét bírjuk, bogy tapasztalatait lapunkban a közönség érdekében közzé fogja tenni.

pesti és valószínűleg vidéki kollegáim is azt mondják: egy sem. De egy ilyen szernek mégis megadják a felmentvényt és elismerik, hogy az valóban hasznos. E szer a sósbor- szesz.

Meg vagyok róla győződve, hogy ha gyűjtést indítanánk dr. Lee Vilmosnak a sós- borszesz feltalálójának szobrára azok közt, kiknek szenvedéseit e szer enyhítette, úgy egy bét alatt együtt volna a szoborhoz szükségelt költség. Kevés embernek köszönhet oly sokat az emberiség, mint — annak az angolnak. E szernek nem szabadna hiányzani egyetlen háztartásból sem. Az ily univerzális gyógyszer haszna beláthatatlan. Jó ez fül-, szem-és torokbaj ellen; megszünteti a fogfájást, a foglmsgenyt, szaggatást, fejfájást, migraint, hajhullást, náthát, eltávolítja a küteget, a perzsenést; májfoltokat, szeplőt, és kitűnő szer gyomorbántalmak ellen. Nekünk magyaroknak pedig különös ke- g3Telettel kell adóznunk a sósborszesznek, mert e szer mentette meg tudvalevőleg Kossuth Lajos nagy hazánkfiának szemevilágát lS77-ben.

Azt hiszem, szolgálatot teszek a közönségnek, ha e szer használatával és sokoldalúságával megismertetem. Én mint orvos Budapesten négyféleképen szoktam használni: Be- dörzsölésre, borogatásokra, belsőleg és az úgynevezett „massage“ kenőgyuró gyógymódra. Fülzugásnál, szaggatásnál kis vattadarabot mártunk a sósborszeszbe, és ezt naponta

2-szer 3-szor ismételve — a fülbe dugjuk, mig a fültövet és halántékot külsőleg a szerrel bedörzsöljük. Szemgyengeségnél a szeszbe mártott ujjúnkat a szempillákon többször végig huzzuk és a bekenés után a szemet kissé felnyitjuk, hogy a szeszpára kissé beszivároghasson. Ez a szemet némileg csipi ugyan, de rendkívül erősiti a szemidegeket; bedörzsölendő még a fültő és a nyakcsigolya is. — Fogfájás- és fogliusgenvedést úgy lehet e szerrrel g3'ógyitani, ha az első esetben a fogba sósborszeszes vattadarabkát teszünk, a másik esetben pedig szánkat naponkint legalább háromszor félig vízzel kevert szeszszel öblögetjük. Zuzódásokat e szerrel gyakran kell bedörzsölni. — Fejfájás és migraine ellen a fejtetőt, homlokot, halántékokat és a nyakszirtet bőségesen kell bedörzsölni, , mig a hajhullást úgy szünteti meg, ha félig vízzel vegyitett sósborszeszszel megmossuk. — Csuzos bántalmaknál kitűnő hatása ( van e szesznek, ha azt a kenőgyuró gyógy- j módnál használjuk és a fájó testrészt napon- | kint simán, de nem gyengén, jól bekenjük. ! — Náthánál a fej bedörzsölendő és a fülbe szeszes vatta teendő. — K ü t e g vagy pör- zsenés a szenvedő helynek csupán bedörzsö- lése által elmúlik, ugyan ilyen a hatása a májfoltoknál, — szeplőknél is, — melyek kitartó használat után teljesen elmúlnak. — Gyomor bántalmaknál szintén nagyon jó szolgálatot tesz a sósborszesz, melyből ily esetben eg3r evőkanálnyi sósborszesz két evőkanálnyi meleg vizben veendő be mindig egy órával az étkezés előtt.

Mint látjuk, e szesz valóban univerzális. De sajnos, hogy a kapzsi pénzvágy előtt semmi sem szent, még az ember egészsége sem. Mióta Brázay Kálmán sósborszesze Magyar- országon oly rendkívüli mérvben elterjedt,

azóta a hamisítók száma egész légióvá növekedett, kik spirituszos vízzel gyötrik a közönséget. Azt a jóakaratu tanácsot adom tehát mindenkinek, hogy csak azt a sósborszeszt vegye meg, melynek vignettájába a kis üvegeknél a 319 szám, a nagyobbaknál a 320 szám van benyomatva, miután a valódi, hamisítatlan sósborszesz védjegyének ez a száma.

Legközelebb lesz még alkalmam egyéb jó házi szereket megismertetni és a közönséget néhány ártalmas szerre figyelmeztetni.

Dr. Pápay Ernő.

VIDÉK.

Lepsény, február 22.

(A „Veszprémi Független Hírlap“ tek. szerkesztőjéhez.)

Mindazok, a kik a falusi társadalmi viszonyokat közelebbről ismerik, tudják minő nehézségekbe ütközik faluhelyen tánczestélyt rendezni, nehéz különösen Lepsényben, nincs összetartás, mert itt a kereskedő és iparos osztály egész kasztszerüen elkülönítve él. Mindezek daczára a lepsényi ifjúság a nehézségeket leküzdeni akarta s kitűzte czélul e válaszfal ledöntését, amit azáltal hitt elérhetőnek, ha egy tánczvigalmat rendez, melyben Lepsény közönségét de kiválóan a kereskedőket és iparosokat egyesítse. A tánczvigalom f. hó 19-én lön megtartva és várakozáson felül sikerült.

A kereskedelmi osztály ugyan csak kis részben volt képviselve, de annál inkább voltak az iparosok, kik megmutatták, hogy az igazi magyar barátság és összetartás nincs kihaló félben. Ott is voltak ők mindnyájan, a jó kedv sem hiányzott, és a jó zene mellett a táncz reggelig tartott; jól érezte magát miudenki. Ott voltak: Kirisits Irén, Kirisits Ilka Enying, Szilágyi nővérek, Czvikli Mariska, Ungár Mariska, (Gamásza.), Somogyi nővérek, Langer Nina, Pergel Julcsa, stb. A kedélyes és fesztelen tánczvigalmat különösen fokozta a vendéglős kitűnő bora, és ételei. Tisztelettel.

G. B.

Mankót a megcsonkítottnak :

A lány őrület szavát meghallotta polgárságunk. A szegény Nagy Imre javára egymásután folynak he az adományok. Alig hogy a „ Veszprémi Független Hírlap*-ban erre a felhívás megjelent, egy-két óra múlva már több jólelkü polgárunk küldte be hozzánk e ceélra való adományát. 1 ogadják mély, igaz köszö- nctünket.

A „ Veszprémi Független Hírlap“ gyűjtése e héten: A szerkesztőség 1 frt, íláth Iván ur 5 frt, Fekete Anna úrnő 5 frt, Weísz Elek 1 frt, ftdő Lakatos Lajos 1 frt, Kováts Imre ur 1 frt, egy usztaltársa- ság 36 kr. Összesen 14 frt 36 kr.

Az összeget átteendjük Androvics Imre úrhoz.

*

Esterházy Móricz gróf, megyénk főispánja is beküldő Androvics úrhoz az irgalom adományát az alábbi jószivre valló sorok kíséretében:

Kedves Androvics ur!

A „ Veszprém“ mai számában olvasom azon felhívást, melyet Nagy Imre veszprémi napszámos érdekében intéz a közönséghez. E szegény ember bajának némi enyhítése czéljából, mellékelve küldök huszonöt forintot, önre bízván, hogy mikép lehessen azt a leg- czélszerübben felhasználni. Egyszersmind köszönetét mondok önnek, amiért bár közvetve alkalmat nyújtott nekem egy valóban szerencsétlen embertársunk nyomorán legalább némileg segíthetni.

Maradok hazafiul üdvözlettel tisztelője

Esterházy Móricz.

‘Ifi

E levélen kívül az Androvics úrhoz máig beküldött adományok a következők: dr. B ezeredj Viktor 2 frt, Stoll Miklós 1 frt, Hásztl Józsefné 1 frt, Brenner Lőrincz 1 frt, Krausz Ármin 1 frt, Eszterliay Ferenc? 50 kr., Bognár János 30 kr. Egy magát megnevezni nem akaró főpap 10 frt, Esterházy Móricz gróf 25 frtot.

Androvics úrhoz összesen beküldetett 41 frt 80 kr.

ÚJDONSÁGOK.

Veszprém, febr. 27.

— Szinügyiink. Komlósy József .színigazgatónak megengedte a rendőrkapitányi hivatal, hogy Veszprémbe jöhessen társulatával. Komlósy azonban Székes-Fejérvárott az igazgatásról lemondott s a társulat konzor- tiumára alakult s igy Komlósy jogát igénybe nem vehette. Az engedély január és február hónapokra szólott. A napokban munkatársunk Székes-Fehérvárott, volt, amidőn Polgár Sándor, a konzorczium ötös bizottságának egyik tagja megkérte, hogy járjon el a rendőrkapitányságnál aziránt, hog3r a sz.-fejérvári színtársulat jogát bosszantsák meg. Polgár ugyanis jólszervezendő

társulattal városunkba akart jőni. Midőn munkatársunk a kérésnek eleget akart tenni, a legnagyobb sajnálattal értesült, hogy Fejes Antal rendőrkapitány az engedélyt márczius elsejétől már kiadta Balogh Árpádnak. A kapitány átiratot intézett a székes-fejérvári rendőrkap i f ány hoz, hogy Komlósy átjön-e társulatával. Onnan tagadó választ kapván, az engedélyt kiadta Balogh Árpádnak, kinek az engedély már meg is lett küldve s igy előadásait a napokban meg is kezdi. A társulat 36 tagból áll s igen kitünően szervezett.- A becsületes adós. Aki úgy akar boszut állani a muszkán, hogy elmegy Szabó vendéglőjébe a héring-torra „muszkát“ enni, az korántsem tesz még eleget hazafias kötelességének. De aki oly egészséges gondolkodással véli megboszulhatni a muszkákat, mint Fejes Dániel becsületesés köztiszteletben álló herendi polgár, az már valami. Fejes Dániel, ki mint mondók, egyike Herend tekintélyesebb polgárainak, ki nemcsak a herendi németek masiroztatásán fáradozik nagyban, hanem a közügyeknek is tevékeny munkása, s választások alkalmával a kerületi függetlenségi párt derék vezérférfia, aki ezenkívül irodalommal is foglalkozik: a hét folyamán egy levelet intézett lapunk szerkesztőjéhez, melyben kéri magát a polgármesteri hivatalnál népfelkelő-önkéntesnek bejelenteni: Az. egészséges észjárással irt levélben a következőkép indokolja szándékát. íme a levél egész terjedelmében: Tekintetes szerkesztő ur! Minden becsületes ember, kinek adóssága van, mikor a terminus jön, adósságát kifizeti, ha csak lehet. Ha jól tudom, minden becsületes magyar ember adósa maradt 49-ben a muszkának; igaz, hogy a német sógornak hitelezett, de a váltót nekünk kellett aláírni, a váltó elévült, de adóslevél alakjában az adósság mai napig is fennáll. A terminus közelget, tehát miden becsüles magyar embernek kötelessége azt a kutya-uzsorás hitelezőt valahára kielégíteni, mert addig békével úgy sem lehetünk; igaz, hogy az én vállom is elévült, mert ötvenkét éves vagyok, de azért én a muszkának adósa vag3;ok; két huszanhat éves muszka esik a tőkéből reám.

szerencséjükre a válságos perezben egy jó lelkű szom- szédné ajánlkozott a kedves gyermekeket egy szelet kuglhupftál is szép tündérmesékkel elmulattatni. így aztán a köriilövcdzett szülőpár megszabadult és a ház kandi lakói által képezett sortul közt a kocsiig lépdelt.

A kék torony helyisége valóságos Eldorádónak mutatkozott. A fiatal tisztviselő a boldogságtól su- garzott és csakis Lcontine kisasszonynyal tánczolt,

A „dalia-egylet“ tagjai szeretetreméltóságukbau egymást múlták felül és miután két óra múlva az elbá- I jolt Mansbergert is az egylet tagjai közé sorolták, ezen ünnepély tiszteletére az uj tag egy egész battéria pezsgős palaczkot hordatott fel, hogy a sok kiváló tagtárssal a Bruderschaftot megihassa.

De mi több, hogy öröme tökéletesebb legyen, azon szerencsében részesült, hogy Tihamér daliától egy mellékszohába hivatott és ott húsz frtuyi kölcsönadásra szólittatott fel, de csakis hogy a „dalia“ az otthon felejtett tárezája elhozatalától megkiméltessen.

Ezen bál is, mint e földön minden szép és jó, véget ért.

Az előcsarnokban a Mansberger család is elbúcsúzott újonnan szerzett kedves barátaitól, de ezen alkalommal Leoutine egy halk sikolyt hallatott és az olvadozó tisztviselőnek valamit fülébe súgott, mire ez rögtön a terembe visszasietett. De még vissza- jötte előtt kocsiba kelle szállania. Haza térve, a család rögtön nyugalomra tért — csak Leontine zokogott halkan ágyacskájában és többször nyakához kapott, mintha ott fájdalmat érezne.

Másnap reggel a három bálozó az ebédlőben ült a reggeliző asztal körül fáradtan, kimerülve és éppen nem rózsás kedvben.

— Ferencz, nekem ugylátszott mintha te egy uj frakkot csináltattál volna magadnak?

— Természetesen hogy csináltattam, 75 frtba került — mormogott a kérdezett — máskép ugyan szépen néztem volna ki a te uj selyem ruhád mellett.

— Kelletett újat vennem, mert a másikba semmikép sem fértem belé. Nem tehettem máskép.

Tehát 175 írt. Ehhez a 175 írthoz járul 100 frt Leontine öltözéke, barmincz forint a vacsora, tiz a kocsi, huszonöt a mellékes kiadás — summa summámra Manzberger ur félelmetes sebességgel számitott — háromszáznegyven forint. Ennyire rúg

a te ötven forintod — és ezen a tenger sok pénzért ez a leány oly keserves képet vág, mint a feldőlt fazekas.

Ezen szavakra Leontine kisasszony hevesen zokogni kezdett.

—- Atyáin kedves atyám, ha tudná — — —

— Mit ha tudnék ?! —

— Hogy tegnap a bálban szivemet elvesztettem —

— Úgy csak tegnap?!

— De nem azt — hanem a gyémántokkal kirakottat.

— Úgy tehát 400 írtra rúg körülbelül a költség.

Ezen perezben a szomszédban lakó fiatal tisztviselő lépett be a család egézsége után tudakozandó.

A társalgás alatt Mansberger ur azon szomorú hirt vette, hogy Tihamér dáliáuak az a megrovandó szokása van, hogy minden tagtársátul kölcsönöket vesz és valószintileg gyenge emlékezőtehetsége folytán a kölcsön vett összeget soha meg nem fizeti.

— Négyszázhusz forint — mormogott Mansberger ur fogai között.

Mint egy jól rendezett operetténél ezen pillanatban jelent meg egyik felül a barátságos szomszédim, a másikon pedig a leány a Mansberger család két reményteljes férfi sarjával.

A két fiú minden látszólagos ok nélkül hangos sírásra gyújtott, mig kísérőjük zavartan rebegte.

— Kérem ulássan én nem tehetek róla.

Mansbergerné asszony anyai szive mindjárt rosszat sejtett.

— Az istenért mondjátok csak, mi történt?

Jelentették, hogy a két urfi heves értekezés

folyamában az asztalterítőt a rajta levő edényt az égő petróleumlámpával lerántotta — az edény és a lámpa természetesen összezúzott.

— Húsz forint — tehát kétszáznegyven — számitott Mansberger ur.

— Az asztalterítő pecsétes lett, a szomszéd asszony ruhája tüzet fogott — folytatá a lány. — Harmincz forint — tehát úgy százhetven forint — adta össze a házi ur és a lánynak hallgatást parancsolva, az eltörött edényért és az elégett ruháért tökéletes kártérítést Ígért. És fiai megmentéséért a szomszéd asszonynak hálás köszönetét szavazott.

Vendégei elpárolgása után Mansberger ur nejéhez fordult.

— Nos Mariskám, csak négyszáznegyven forint! Lelkemre mondom, hogy olcsó bálban voltunk!

A nő zavartan tekintgetett a földre mintha valamit elvesztett volna.

— És ha nem csalódom a nagyobb kiadások még csak ezután következnek. Nemde lányom?

— Ah atyám — a tisztviselő ur —

— Úgy — és te? — a piruló lány arczát Mansberger ur kebelére rejté.

— No ha úgy van, a kiadásokat nem sajnálom mert boldogságodért szívesen hozok áldozatot.

Legalább az életben nem kell többé bálba mennem. — végzé a jó Mansberger ur, leányát karjaiba zárva.

C. Just ntán: M. Barcza Josefa.

Hölgyek! Urak!

(Farsangi filozófia.)

Megvallom őszintén: e tárczácslrában első sorban P. asszonyról akarok néhány dicsérő szót mondani, e finom és diserét módszerrel biró tánc?oktatónőről, ki e hét folyamán három helyen is tartott ekzámen- tet tanítványaival s mindhárom helyen olyan szép és fényes sikert tudott felmutatni, hogy a díszes publikum, mely ez alkalmakra egybegyült, teljesen el volt ragadtatva.

Akármit morogjon néhány komoly filozófus, ki a Kant és a Schopenhauer tételeit bujkálja, a táncz bizony fölötte szép és kedves szórakozás. De több ennél: valóságos művészet. Az igazi tánezban, melynek főérdeke bizonyára nem a duhaj kodásban rejlik, hatalmas aesthetikai érzés nyilvánul, s a mozdulatok finom harmóniájában olyan sajátszerü, bájos költészet van, minőt a művészetek egyéb ágaiban lehetetlen föltalálni. De persze sohasem szabad megfeledkezni arról, hogy a táncz, hasonlóan a muzsák többi ajándokához, egyedül a szépnek kultuszát képezi s aki tánczol: az elvégre is nem gymnasz- t i k a i gyakorlatokat óhajt bemutatni. Persze manapság, mikor a souper csárdásra egy pontban go- molyódik össze az egész tánezoló sereg, mikor a czigány a fülébe huzza a tánezosoknak, mikor valóságos dervis-táuezot jár az ifjúság s torka szakadtából bizonygatja, hogy „sohasem halunk meg“, ez minden egyéb, csak művészi táncz nem. Az ilyen tánezosok (akiket Náday pompásan persifflál a „Bálki r á 1 y íi ő“ -ben) nem gondolják meg eléggé, hogy e duhajkodás megjárja, ha entrez-nous vau az ember, bor mellett, de nincs helyén akkor, ha müveit és előkelő növel tánczolunk. S hiába rázza a fejét a miniszterelnök ur, ez bizony nincs másképpen s valószínűleg nem is lesz másképpen, ha én még tiz árkust is összefirkálok ellene. S azért nem koptatom tovább ezt az obiigát themát, mely még a bolgárkérdésnél is obligátabb, hanem önöknek, hölgyeim, megsúgom, hogy az orvosság ott van a kezeikben. Csak ne tessék úgy a tetszésüket nyilvánítani, mikor ezek a bohó fiuk olyan hangosan jelzik, hogy jól érzik magukat s ránczolják össze a szemöldjeiket, mikor az első „tyuhaj“ megzendül. Csakhogy persze nagyon fessek ezek a ficzkók, mikor az ilyetén duhajkodás megkezdődik, s kinek volna szive, hogy e kedves arrogantiáért megharagudjék ?

Az igazi táncz, melyet már évezredek óta ismer az emberiség, s melyet már tógában, tunicában, tri- cotban, frakkban jártak a különböző évszázadok alatt, mindig, minden korban, a testtartás, a mozdulatok költészete volt. Tetőpontját e költészet a XIV. Lajos udvarának finom körében érte el, midőn a selyetn- kalpagu chevalierek kecsesen járták a menüettet, s bájos rococo hölgyek előtt bókoltak a sima frau- czia gavallérok. Ezen a galánt, hangulatos századon átszürődve: úgy kellene, hogy a táncz manapság már teljesen destillálódjék s ne a szilajabb érzelmeknek legyen a kitörése, hanem az elegancziának s a testtartás finom művészetének bemutatása. Hiszen — uram bocsáss — ma már külföldön odáig jutottak a viszonyok, hogy mikor valaki lehetetlennél lehetetlenebb rugdalásokat és kapálózásokat visz véghez : azt a német kedélyesség tschárdásch-nak kereszteli el. Persze a tscliárdásch is csak olyan csárdás, amilyen gulyás az alsó-ausztriai gollasch. De hát tessék elmenni a redutba, mikor ott nagy elite-bálokat tartanak: becsületemre mondom, már ott is tschárdásc h-okat tánczolnak.

Bocsánat e morfondirozásért, mely bizonyára nem tartozik ide, s mely átkozottul hasonlit ama jól ismert köpönyeghez, amit rendesen az eső után szoktak leakasztani a fogasról. Farsang után prédikálni