Veszprémi Független Hirlap, 1887 (7. évfolyam, 1-60. szám)
1887-01-29 / 6. szám
Veszprém, 1887. Hetedik évfolyam. 6. sz. Szombat, január 29. MEGYEI- S HELYI EHDEKÜ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre Félévre Negyedévre 6 frt — kr. 3 frt — kr. 1 frt 50 kr. Egyes példányok ára 15 kr., s kaphatók Ney Mór, Herczeg Lajos üzletében s a kiadóhivatalban. HvÉeg'jolen. minden szomloaton. — Előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, VESZPRÉM, Horgos-utcza, 105. szám a. küldendők. ^3 HIEDETÉSEK ÉS NTILiTTEESK a kiadóhivatalban fogadtatnak el. — Egyliasábos petitsor (tere) fi kr; nyilttér petitsora 20 kr s a bélyeg. A szerkesztővel értekezhetni, vasárnap kivételével, naponta d. e. 8—12, d. u. 2—7 óra között. Szerkesztőség: Veszprém, Babóchay-tér, Kovács-ház, a »Petőfi“-könyvnyomdában ; hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. Magyar Starcsevicsek. Veszprém, jan. 20. (K. T.) Starcsevics, Tuskan és Derencsin urak Zagrebu-ban elcsudálkoznak a világ bolond forgásán. Eddig abban a kellemes hitben ringaták magukat, hogy a parliament! gorombáskodás kizárólag az ó szabadalmazott patent-jük, hát most íájdalommal veszik észre, hogy a budapesti országgyűlés e téren is leíozi őket s a scandalózitásban túl vannak Hezitálva. A múlt keddi magyar országgyűlés valóban nyomorúságos képet tárt a világ elé. Az a tónus, ami a derék honatyák ékesszóllását jellemezte, a hortobágyi kanászok arczát is megpirítható. Az egyik antiszemita honatya nyíltan hirdeti, „ki törődjék a XIX. században a hittel ?!“, a másik sans géné elbeszéli, hogy bizonyos kerületben 5 frt volt a voksok ára, a harmadik (egy kormánypárti) állatokhoz hasonlítja honatya-kollegáit, a negyedik belekiált a miniszterelnök beszédébe: „Ön akkor fog csak menni — ha majd kilökik“ stb. stb. S ily kedélyes szemtelenségek közt folyt le utolsó vitája az ország legsarkalatosb intézkedésének, az országos költségvetés megállapításának. Valóban az ilyen testületért, mely nem képes az ország tisztességét a külföld előtt megóvni, az ilyen honatyákért, kik nem restellik piaczra vinni saját erkölcsi nyomorúságukat. . . . nem érdemes többé küzdeni. Mert nemes intentiók, a hon jobbjövőjének magasztos ideálja vezeti a választókat a pártharezok küzdelmébe. Közöttük itt marad a gyűlölködés s a pártviszályok égő sebhelye — a megválasztottak pedig fölmennek a pavliamentbe s ott kevésbé vívódnak a haza bajaival, mint egymás kompromittálásával, a nemzeti önérzetnek erkölcsi blamage-ba, posványba hurczolásával. Akkor pedig, mikor épen a költségvetés vitája tünteti föl az ország rettentő közgazdasági válságát, mikor minden egyes magyar embernek, kiben a hazafiságnak csak paránjú szikrája is ég még, azon kellene lennie, hogy vállvetett közös erővel a válságot meggyőzzük : mikor az anyagi pusztulás közepette inkább, mint valaha volna szükségünk a nemzet erkölcsi erejére, morális factoraira, akkor első sorban a nemzet atyái azok, kik egymás tisztességén, becsületén rágódnak ... Valóban szomorú látvány! Nem a nemzet anyagi pusztulása, nem a fenyegető háború élethalálharczi veszedelme dühíti föl pedig bennünk az indulat vérét — hanem kirí belőlük az ötéves mandátum éhe, a politikai liczitáczió a választókerületek kapui előtt, mint a hogy az árverési hyenák köpködik le egymást a liczitácziók dobszava mellett. Az ilyen honfiúi erények nem mentik meg nemzetünket. Sem a gazdasági tönktől, sem a muszkák prédaéhes csordáitól. Szomorúan kezd leáldozni fölöttünk az ezi-edév alkonyi napja. S vajh’ lesz-e még koránya ? . . . A b.-füredi szeretetliáz ügye. Budapest, jan. 27. A vall.- és közokt.-ügyi minisztérium köréből, örömmel vesszük s közöljük az alábbi sorokat: „A balaton-füredi szeretetházról a „Veszprémi Független Hírlap“ egyik közelebbi számában hozott közleményre vonatkozólag tisztelettel jelenthetjük Trefort miniszter ur ő exllja abbeli intézkedését, hogy folyó évi január 15-én 474U2/188(5. szám alatt kelt leiratában kijelentette, hogy a b.-füredi Szeretetbáz anyagi ügyeit rendbe hozni kívánja s felkérte az igazgatótanács tagjait, mikép jövőre is megtartva ezen minőségüket, a Szeretetbáz ügyeinek vezetésében ügyszeretettel és buzgalommal vegyenek részt. A folyó évi állami költségvetésben már 8000 frt javadalmazással van előirányozva a Szeretetház!“ A megnyugtató közleményhez nincs mit hozzátennünk. A miniszter ur áldásos intézkedése valóban idején jött s minden jó ember háláját involválja! A szolgalelküek. A múlt bét egyik napján Pápa városában egy reményteljes ifjú, ki a pápai papnövelde másodéves növendéke volt, egy óngolyóval véget vetett életének. És az ifjú, kinek pályájához úgy szülei, mint ismerősei a legvérmesebb reményeket fűzték, ma már ott fekszik a pápai sirkertbeu, ahova ily ifjan a meggondolatlanság, társadalmunknak egy ragadós betegsége : az öngyilkossága vagy párbaj mánia vitte. Valóban nem csoda, ha borzalom fogja el a nemesebb érzésüek lelkét, midőn egy ifjú életet látnak ily módon a sírba szállani. * A szerencsétlen, mint a körülmények inu- tatják, a párbaj-mániának halottja. 0 is miként igen sokan azon tévtannak estek áldozatává, miszerint a becsületen ejtett sérelmeit csak a halál mossa le. Az öngyilkosság bűn úgy Isten, mint ember előtt, de némely körülmény között indokolható s talán menthető is. Hisz nem lehet csodálni azt a szegényt, kinek napról- napra nyomorral kell megküzdenie, ki száraz kenyéren tengi életét, ha egy nyomorúságos pillanatban félönkivületi állapotban önmagának gyilkosa lesz. A nyomor elől menekült a halálba s az ok érthető, habár a tett lelki gyávaságra mutat, mert kinek lelke elég erős küzdeni az élet göröngyös pályá- jáíi a lót nehézségeivel, ki hisz Istenben s nem csügged remélni soha, az nem fog a nyomor elől sem gyáván a halálban keresni menedéket. De a párbaj-mánia nem menthető, nem indokolható. „Hogy a társadalmi életünkben vannak subtilis kérdések, melyet paragrafus nem lévén : vassal, ólommal lehet csak megoldani, vérrell lemosni s gyilkos halállal rehabilitálni -- az tévtau, mint sok más“ — mondja Czigánv Károly. És csakugyan igaza van, mert az erkölcs e betegségének, a társadalom e felszeg kinövésének nincs semmi ratiója. A párbajnak czélja volna lakoltatni a hibást, megbüntetni azt az egyént, ki mocskot ejtett valaki becsületén. I)e ki meri azt állítani hogy a párbaj czéljának megfelel ?! Lehet, hogy a reményteljes ifjú, kit csak közelmúltban kisértek Pápán örök nyugalomra, — teljesen ártatlan volt s neki jutott a feketegolyó. De tekintsük a párbajnak ama nemét, midőn fegyverrel állnak egymással szemközt az ellenfelek. Ki mondja, hogy ilyenkor épen a hibásnak kell lakóinia ? Itt azt tapasztaljuk, hogy legtöbbször az ártalan lesz az áldozat, sorshúzás utján éppen a pisztoly lesz eszközük s a pisztoly az ártatlannak egészen újság, mig a sértő fél tán éppen akkor jött haza a vadászatról ! Kiállnak, a fegyverek eldördülnek s az ártatlan találva rogy össze. Látjuk tehát, hogy azon czélt a párbajjal elérni épen nem lehet. De hát mire való akkor a páros-viaskodás, ha nem érhető vele czél ? A párbaj Isten ítélet, szeretik igen sokan hangsúlyozni. Az Isten sokkal is bölcsebb, mint a functióját a gyenge emberre bízná, Mások azt mondják, hogy a párbaj jó lehet a térről mindkét fél sértetlenül vonul vissza, visszaállítja a becsületet. Nevetséges! Aki a párbaj előtt jellemtelen volt, az marad párbaj után is. Rendesen azt tapasztaljuk, hogy akik minden csekélységért életüket koczkára merik tenni, a legjellemtelenebb emberek; mig a kihívott, ki talán egészen akaratlanul sértette (?) meg ellenfelét, jellemes polgár, a hazának számottevő fia. Ki nem mer párbajt vivni: az gyáva! szokták mondani a társadalomban. De vájjon igaz-e ? Nem bátrabb-e az, ki e ferde társadalmi kinövitek, az erkölcs e betegségének ellen bir áriwK Úgy hiszem, igen. A vaskanczellár Bismanck egy Ízben gróf Arnim által párbajra hivatván ki, ezt felelte : „épen bátorságomat mutatom meg azzal, hogy nem fogadom el a kihívást, mert reagálni merek a közvélemény azou nagyrészének, mely a mai divatos vélemények szerint innét szokta mérni a bátorságot„. Valóban ideje volna a középkor e ferde szokását mar-már sutba dobni, s jó volna Igazgyöngyök. i. Emléklapodra, mond, Mit írjak, szép leány ? Tanácsra nem szorulsz Az élet színpadán! De egyet mondok én, Figyelj, mert fontos ez : Higyj folyton és remélj, De nézd meg, kit szeretsz! ii. Valóban boldog az, Kit női szív szeret, Mert annak élete Szomorú nem lehet, De kit a női szív Örökre elfeled: Az élet tenyerén Már boldog nem lehet! . . HULLÁM, A mi Klikink. (Hamburg V. után M. Barcza Josefa.) Még vidám legényéletemet éltem, midőn már igen Meghittek voltunk egymással. Akkor egy bizonyos Margit létezéséről, — ki jelenleg kedves életem- ParJ„a — még fogalmam sem volt! Oi — de mindenekelőtt engedd meg nyájas olvasom, hogy bemutathassam neked azt az ő-t. Klikinek hívták. A borz-ebek fajtájából való kutya volt. Fejecskéje fénylő fekete volt, barna szőrű első lábacskái szabályszerű görbeségnek örvendettek, hű pillantásai kutyaszemei fölött, — melyekkel oly kifejezésteljesen tudott pislogatni, — oly pár kokett fényes foltocskák tűntek elő, dereka karcsú vala, hosszú, szintén szabályszerű farok és irigységet gerjesztő fülekkel birt az én Klikim. Valóságos díszpéldánya volt a borz-ebeknek! Ép karácsony estén vettem a kis ficzkót, — megvallom sok pénzért, egy erdésztől. Hogy magam előtt ezen pazarlást kimentsem, elhitettem magammal, hogy csak azért tettem, hogy ezen szent estét élő lény társaságában tölthessem. Fájdalom! se szülőkkel, se testvérekkel nem bírtam, és azon meggyőződésre jutottam, hogy az év egy estéjén sem volt a korcsma oly rideg és hideg, mint éppen karácsony estéjén. Ezen magamnak tett ajándékon oly boldog voltam, mint egy gyermek; czirógattam, etettem, de a kis ficzkó eleinte a tartózkodást negélyezte, de idővel a legmeghittebb barátságban éltünk egymással. Reggelinél Kliki mellettem ült a pamlagon, és hűen segített elköltésénél; számba tartott minden falatot, melyet számhoz vittem, és ha az ő szerény véleménye szerint ő reá a sor nem igen sokszor I került, egy barátságos oldallökéssel hozta fontos személyiségét emlékezetembe, és katonás állásba helyezvén magát, várta a reá eső falatot. Ha szolgálatba kelletett mennem, kullogó lépésekkel kisért az ajtóig, — de ha visszajöttem és jöttömnek csak legkisebb neszét vette, vonításának hangjai a lépcső aljáig hatottak. Ha szolgám oly elővigyázatlan volt, az ajtót előbb kinyitni, Klikim a lépcsőn inkább úgy bukfenczezett, mint szaladt elibém, és oly neszes ugatással fejezte ki örömét, hogy az emelet lakói már-már panaszt emeltek bájos hangjai ellen. Tudta, hogy most a séta következik. Párszor a város főutezáin mutattuk magunkat, betekintettünk a térre, hol a katona-zene hallatta harsány hangjait, megbámultuk az ott sétálgató fiatal hölgyecskéket, és ha merészeltem hol az egyik, hol a másikhoz csatlakozni, Kliki mindjárt mint harmadik jelent meg a társaságban, és oly figyelemmel kisérte a társalgást, mintha minden szót értett volna. Olykorolykor ö is elfutott és saját szakállára kötött isme- i vétségeket; mert ugylátszik, hogy a kutyasereg is a 1 déli órákat választá összejövetelre. Ha ekkor igyt séta közben egy pohár sörre betértem, Kliki már előre bejelentett, mert a sörház csinos pinczérnéjével igen gyengéd viszonyt kötött, de volt is a kis tündérnek készletben mindig valami jó falatja Klikim számára, és ezen megkülönböztetésért ő meg-meghagyta magát általa simogatni, a mit legényem kivételével senkinek sem tanácsoltam volna. Ebédjét Fülöpöm társaságában, egy közeli kiföző- nőnél költötte el; a délután saját rendelkezésére állt, mulathatott saját kénye-kedve szerint, de az est újra összehozott bennünket és egymás társaságát élvezhettük. Azon évadot kivéve, hol a hadnagynak is kell társaságokban megjelenni, estéimet odahaza töltöttem. Soha szenvedélyes korcsmalátogató nem voltam, szabad óráimat inkább mással, mint szolgálati dolgokkal töltöttem, és azt meg jól tudtam, hogy a söröspohár mellett a tiszttársak körében csakis a szolgálati események forognak szőnyegen; ezen magános estéken Klikim tehát valódi vigaszom volt. Ha olvasgattam, tudtam, hogy mellettem, orrát térdemre helyezve, egy élő lény van, mely valóságos rajongással csügg rajtam. Az okos állat pontosan ki tudta, hogy mikor van jó, és mikor van rossz kedvem, ha komolyan, gondolataimba mélyedve sétáltam fel és alá szobámban, akkor egész alázatosan, csendesen, farkát csóválva közeledett felém, izgett- mozgott, hogy csak figyelmemet magára, vonja, és ha minden igyekezet hasztalan volt: térdeimre ugrott, hű szemeit ream vetette, mintha csak kérdeni akarná: „Mi báut gazdácskám P oh bárcsak segíthetnék raj- 1 tud!“ Velem szomorkodott, velem örvendezett a hű pajtás! Midőn nekem is földerültek azon napok, melyek- beu epedtem, szenvedtem és midőn azon kinteljes betegség előjelei mutatkoztak, melybe egy táncz- vigalom alkalmakor egy fehérruhás rózsafüzéres bizonyos Margit kisasszony döntött, midőn kinaimban vergődtem és meg voltam győződve, hogy nála nélkül ezen élet elviselhetetlen, midőn magányt keresve otthon üldögéltem, azon töprenkedve, hogy mi módon csalogassam hozzám le ezen angyalkát, — akkor is ott ült Klikim lelóggó füleivel mellettem, és midőn keblem mélyéből felsóhajtottam: —r Oh azok az asszonyok! Klikim, azok az asszonyok! Akkor búskonioly tekintetét reám szegezte, mintha csak mondani akarná: — Tudok erről én is, uracskám! És valóban, ő is tudott róluk egy szomorú történetet, mert csak nemrégiben, egy csábitó szép mopszli kisasszony úrnőjétől egy jó adag ütleget hozott haza! — Oh Klikim, ugy-e mi ketten, mi tudónk a nők kegyetlenségéről beszélni! Midőn egy este későn, boldogságtól ittasan — oly boldogan, mint az ember ezen életben csak egyszer lehet, — tértem haza, ekkor hajnalig ültünk Klikim- mel a pamlag sarkában, csevegtem, nevettem, ujjongtam előtte, ö öröm-kitöréseimet bölcsen hallgatta és csak rövid blaff blaffok által adta tudtomra, hogy érzelmi kitöréseimet megérti és felfogja. Igv eljegyzésemhez az első szerencse kivánatokat Klikimtöl kaptam. Kutya-nyelvét én megértettem, ép úgy ugrándo- zásit és farkcsóválását. Ezentúl nem fogunk ily magánosán üldögélni öreg ficzkó, hanem rövid idő múlva elragadó kis menyecske fog az asztal végén vacsoránknál ülni. Te neked nem kell többé a kifőzőnéhez, nekem sem többé a kaszinóba járni étkezni, és ha én a kaszárnyában vagyok, te itthon nem leszesz magánosán, hanem kis nőm varróasztalkája mellett fogsz puha meleg szőnyegen feküdni, és ha a kis asszonyka a konyhában rendezkedik, akkor majd kapsz tőle jó kis csontocskákat., jó falatocskákat szép fehér kis kezecskéjéből! Kliki is elismerte ezt, és „jup jup“ -jaival jóvá- 1 hagyását fejezte ki! — Ismerem öt uracskám, ismerem azt a kis nőcskét, kivel a sétányon találkoztál és oly udvariasan köszöntöttél. Jónak, kedvesnek néz ki; oh te boldog gazdácskám és én legirigylen- dőbb a borz-ebek közt! Mindezeket fejezte ki az én okos kis kutyám ugrán- dozásai, ugatásai által! Egy szép nap a jövendőbeli úrnő jövendőbeli kutyácskájának egy szép nyakszalagot hímzett. Klikim ezen szép ajándékot, mint az ő fajtabéli kutyának, ugyan nem találta épen elkerülhetetlen szükségesnek, de mint jól nevelt állatocska, csak fel engedte a szép szalagcsokrot tenni, azután farkcsóválással akarta tudtunkra adni, hogy e szép disz inkább egy kis ölebecskét, vagy egy csinos mopszlit, illetne meg inkább, mint ötét, de midőn én szépen
