Veszprémi Független Hirlap, 1885 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1885-04-11 / 15. szám

Veszprém, 1885.

Szombat, április 11.

Ötödik évfolyam. 15. sz.

MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP.

Előfizetési árak:

Egész évre

.......................6 frt — kr.

Fé

lévre........................3 frt — kr.

Ne

gyedévre . . . • 1 frt 50 kr.

Egyes példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó- hivatalban.

Meg jelen minden szombaton.

Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, Palotai-utcza, Weisz-ház emelete, küldendők.------- HIRDETÉSEK és NYILTTEREK =

a kiadó-hivatalban fogadtatnak el. — Egy hasábos petitsor (tere) 6 kr,; nyilttér petitsora 20 kr., s a bélyeg.

A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között.

Szerkesztőség:

Veszprém, Palotai-utcza, Weisz-ház emelete, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők.

Kéziratok vissza nem adatnak.

Az élet olcsó 1

Tempora mutantur.

Más idők, más emberek, más szokások, más erkölcsök.

Hajdan becsülték, szerették egymást az emberek s szerették — becsülték az életet is. Változott a világ.

Ma irigy, önzővé lett az ember; sem felebarátját, se a társadalmat, se önmagát nem becsüli ; terhére váll az élet s a legkisebb okból elveti, mint a kifacsart czitromot.

Közönséges dolog manapság a szerencsétlenségek krónikája. Évekig beszéltek hajdan egy-egy gyilkosságról. Ma az újságok ilyen híreit már nem is olvassák. Már közönséges. Már nem pikáns. Most már csak a kivégzések leírásai kapósak. Romlott erkölcs, romlott Ízlés...........

ím

e csak 8 nap krónikája Veszprémből. E héten ismét két örült embert küldtek innen Budapestre; Sólyban egy jómódú birtokost saját barátai verik agyon mint az ebet, Kajáron egy családos ember végzi ki magát, Almádiban pedig a községi biró, vagyonos, nagy családu iparos, úgyszólván semmiért agyonlövi magát. Egy óráig beszól róla a nép s még el sem temetik, már elfelejtik. A milyen olcsó az élet, olyan olcsó, semmis a részvét s a kegyelet.

Rósz alapon indul a nevelés ; rósz gyümölcsöket terem. Az odvas fa gyümölcse hitvány, férges.

A gyermek vajmi kevés lóleknemesitést nyer a családban. Üres, nyomorult hivalkodás az, amit szüleitől tanul; emberrontás, irigység, önzés, amit naponta lát; szolidság helyett szédelgés; tisztesség helyett látszat veszi körül s mire felnő: a szive, lelke, erkölcse talmi; félszeg, erkölcsi nyomorékká lesz.

Az ilyen félember aztán nem is bir megküzdeni a mind nagyobb gonddal járó élettel. Azért olyan sok ma az őrült, öngyilkos és gyilkos ember. Amint akadályt, vagy gondot dob elébe a sors, pedig az önző, irigy felebarátok ugyancsak teszik azt, hát egyet gondol s vagy embertársai, megrontói, — vagy önmaga ellen emel fegyvert, vagy agyidegei nem bírják el a gond nyomását — s megőrül.

Ilyen a mai félszeg ember, a fólszeg társadalomban. Ezért hitvány a mai élet. Ezért olyan olcsó.

T Á R C Z~X

Kossuth Lajos első festett arczképe.

Turin, ápril 1.

P a r 1 a g h i Vilma, a külföldön is nagyhírű fiatal magyar festőnőnek sikerült Kossuth Lajost, ki még festőnek soha sem ült, rábírnia, hogy általa magát lefestetni engedje, mely örvendetes eseményről következő érdekes levelet Írja:

Még kis gyermek voltam, midőn regéket hallottam mesélni arról a férfiúról, aki hazánk egyik legdicsőbb korszakában vezérszerepet játszva, intézte a haza sorsát, aki, mint igazi nagy ember, mindent, vagyont, jólétet, boldogságot tudott feláldozni a hazáért, csak a hazát nem. Még picziny gyermek voltam, amidőn a dajka danájában is ott hallottam a félisten nevét, aki, midőn elbukni látta az eszméket, melyekért rajongva küzdött, száműzte magát a hazából, melynek még porát is megcsókolta búcsújában.

E férfiúról bizonyos félisteni alakot alkotott képzeletem, és már akkor i s, midőn a külföld mestereit kezdtem másolgatni, méla merengésemben hányszor jutott eszembe: „ha én azt a félistent le tudnám festeni.“

Ellenállhatlan vágyat éreztem, a haza e nagy szülöttjét látni; mindig az a gondolat foglalkoztatott hogy ez a szerencse uj erőt adna buzgalmamnak, hogy az a fenkölt arcz művésziesebb színeket tudna kicsalni ecsetemből. S a midőn őszszel Münchenből hazaérkezA családi kötelékek lazák; az örökké együtt- tartozandáság érzete nem köti a családtagokat sem egymásiránti hűségre, sem szeretetre. A barátságot pénzért árulják; aki több hasznot hoz, az lesz a jó barát. Az önzéstelen jóság, az utógondolat nélküli szeretet már ismeretlen fogalmak. Bolond papok találták ki. Talán nem is igaz.

S a vallás, a Hit; a mely az életnek becset ad; Ínségben, bajban enyhít és vigasztal, reményt ad az életben és megnyugtat a halálban — már nem talpköve az erkölcsi életnek. lm itt a vallási fanatizmus, mely a tolerautia fáját, mint ölő szú örli, Krisztus szelíd türelmi szavait a gyűlölet átkával dörgi túl s a helyett, hogy egymásban ápolnák az emberek a szeretet melegét: kölcsönös gyűlölettel üldözik egymás Hitét, mig a Hit kivész s hittelenül, mezetlenül, nyomorultul áll itt a mai ember. Se erkölcse, se hite, se szive.

Ezért hitvány a mai élet. Azért olyan olcsó.

A papok prédikálnak; de nincs aki hallgassa őket. Egy csomó vónasszony jár oda szokásból, hanem akiknek valóban elkelne az isteni intelem, az nem ér rá az önzóstül, hivalkodástól, pénz so vártul, kenyórhajszátul, szédelgestül. Azt tartja, hogy a templom és a szószék is csak — swindli.

Hát félszeg a társadalom. Kiveszett alóla az erkölcs márváuyalapja s most vizbefulókónt a szalma- szálon — meg a revolveren kapkod.

Nagy erruptiónak kell majd lennie, mely ezt a férgesült, fekélyesült világot egy jobb, nemesb ge- nerátióval váltsa föl.

Ennek a mai kornak történelmét Klió borza- dálylyal jegyzendi föl az utókornak — szomorú tanulságul.

Kompolthy Tivadar.

Ráth Károly Veszprémben.

Veszprém, ápril. 7.

Ráth Károly ur, az országos iparos kongresszus elnöke, husvét vasárnap tartotta meg nagyszámú hallgató közönség előtt magyarázó és útbaigazító beszédét „Az ipartörvény és testületi szervezkedéséről“, amelyre őt a veszprémi iparoskor felkérte.

Ráth Károly ur ezen beszéde által fényesen beigazolta hallgatói előtt azt, hogy ő az iparügyekről oly bő és széles ismerettel bir, hogy vele e tekintetben senki nem mérkőzhetik.

A mély értelemmel és szónoki hévvel tartott másfélórai beszéd még azokat is meglepte, akik őtet közelebbről ismerik.

tem — noha oly édes volt az itthon — valami ösztön- szerüleg vonzott Itália tiszta ege alá s én engedtem e vonzalomnak. Bármennyire is érdeklődtem Velencze, Firenze és Milánó műkincsei iránt, bármennyire elragadtak az olasz mesterek, Tizian, Paulo Veronese, Rafael és Alesandro Bassanó remek alkotásai, mégis egy titkos erő csak Turin felé vonzott. Siettem és alig bírtam a perczet kivárni, midőn Turinba érkezünk. Lázas nyugtalanság fogott el a városbau. Az a tudat, hogy ifjúkori álmaim alakja e városban él, szinte türelmetlenné tett és ón siettem régi vágyamat megvalósítani, Kossuthot meglátogatni.

Kemény, katonás modorú embernek képzeltem, kit az évtizedek keserűségei edzetté, a remények meghiúsulta komorrá, a balszerencse és a megpróbáltatások rideggé tettek s ime az az ősz nagy ember, kinek magas homloka, fenkölt pillantása és élénk szemei már elárulják a lángészt — mosolyogva fogadott. S még vendégszeretetében is magyar. Boldog, ha honfitárs lépi át szerény hajléka küszöbét és én boldog voltam, hogy szerencsés lehettem nagy hazánkfia rokonszenvét kinyerni. Már első látogatásunk alkalmával is nyájas fesztelen, barátságos volt, meghitt magához és én persze siettem is meghívását igénybe venni.

Ellátogattam hozzá néhányszor, és mód felett megszerettem a jó öreg urat. Csakhamar otthonosan éreztem magamat nála; néha el-el sétálgattunk Turin sétányain. És bizony — fájó szívvel kell bevallani — a hosszú évek ezernyi csapásai, a küzdelmek és csalódások, a remények és harczok, a keserűségek és szenveA beszéd maga a rethorikának egyik díszévé vállhatna a hazai ipar ügyek fejtegetésének keretében, de csak azt kell sajnálnunk, hogy ezen szép rögtönzött beszéd teljes tartalmát ezúttal gyorsíró hiánya miatt az ország összes iparosaival nem közölhetjük, amelyből ők is mindenesetre igen hasznos tanúságokat meríthetnének.

Ráth Károly ur beszédjében különösen kiemelte azon ellentétes nézeteket, amelyeket a tudomány emberei az iparszabadság mellett és az ellen egymás közt vitattak mind addig, mig azon megegyezés jött köztük létre, amelynek a jelen ipartörvény lett az eredménye, mely, ha Matlekovich államtitkár terve szerint marad meg, sokkal jobban kielégítette volna a kézmüiparosokat, mert az mindenkit kötelezett volna testületbe lépni és nem osztotta volna két részre az iparososztályt ami a jelen törvény egyik legnagyobb hibáját képezi, de neki reménye van mégis ezen és a többi bajokon is egy „III. országos iparos kongresszus“ által segíteni, amelyre a jelen országos kiállítás a legalkalmatosabb idő, hol egy pót-törvényjavaslat dolgoztatnék ki és addig is, még ez létrejöhet, az iparosokat türelemre hívja fel különösen a fonó és szövő iparral foglakozókat. Ami pedig a fazekasokat illeti erre nézve megjegyzi, hogy ő azon nézetben vau, hogy minden fazekas képes kályhát is készíteni s mint ilyenek ki nem zárhatók a testületi életből és a képesített iparosok sorából, valamint a csutorások sem, hogyha azok magokat csutora esztergálosoknak vétetik fel.

A molnárokat is azzal nyugtatta meg, hogy várják be nyugodtan a „III. országos iparos congressus“ összejövetelét, ahol ezen iparág is, mint egyik fontos hazai ipar ügy fog tárgyaltaim. Továbbá felemlíti, hogy a jelen törvény minden hibája mellett is sokkal jobb az élőbbemnél, mert ez az önkormányzati jogot oly törvényes hatalommal adja az iparosok kezébe, amelyet mindenkinek respektálni kell, még ellenben a volt ipartársulatok ily tekintélylyel soha nem ruház- tattak fel.

Elismeréssel nyilatkozik továbbá Veszprém városa iparosairól s ezek közt különösen a csizmadiákról, akik sok helyen nem akarnak a társulati életről lemondani, hogy ők sem késtek soká eaíen uj rendszer előnyeit felhasználni és a testületi szervezkedést hozzá járulá- sukkal megkönnyíteni, ami ezáltal már az alapszabály megerősítéséig elé van készítve.

Ezzel Ráth Károly ur hosszantartó éljenzés között beszédét bevégezte, melyután az egybegyült iparosok Benkő István indítványára egyhangúlag kimondották, hogy az „Országos Congressusi központi bizottság“ kéressék fel arra, hogy mivel egy III. Congressus összehívása vállt szükséggé, tehát erre nézve a bizottság a szükséges intézkedéseket minélelébb megtegye s ezzel az összegyűlt iparosság a „Korona“ vendéglő nagyterméből Ráth Karoly urat az „Iparoskörbe“ kísérte el, hol sokáig folyt a barátságos társalgás és eszmecsere a hazai iparügyek felett.

Másnap Ráth Károly ur az iparos tanulók iskoláját látogatta meg, hol igen jól sikerült színi előadás és szavalat tartatott az iparos növendékek részéről.

dések, mind-mind oda Írták már arczára nevüket. Hiszen erőteljes, ép ember ő most is, hanem az a nagy, szellemtől sugárzó arcz elkeskenyedett, barázdákkal telt, homloka kopasz lett, szakálla is ritkul, alakja is görnyedt. De lelke még fiatal; élénk, szinte pajzán még ma is modorában, mintha ifjú volna, és szemeiből ma is az az égi tűz sugárzik, az a régi.

S hogy szeret honáról beszélgetni 1 Oh ő nem tudta magát egészen száműzni Magyarországból; lelke mindig ott repül a Duna felett, képzelete sólyomszárnya oda viszi őt a szőke Duna ifjú ikervárosába, melynek felvirágzásáról és emelkedéséről oly örömmel hallja a híreket.

S én, mint magyar festőnő természetesen sokat beszélgettem vele a magyar művészetről és a magyar nőkről. A jó öregnek rendkívüli öröme telik benne, hogy a magyar művészet az utolsó évtizedben oly rohamosan emelkedett, mert, úgymond, ez mértéke minden állam kulturális haladásának. Meleg érdeklődéssel viseltetik a hazai művészeti viszonyok iránt, figyelemmel kiséri a mozgalmakat e téren és főleg Munkácsy diadalait mily örömmel emlegette, hogy a magyar névnek oly dicsőséget tudott szerezni.

A magyar nők iránt is nagy előszeretettel viseltetik. Nagyrabecsüli hazafias érzelmüket és azt az élénk lelkesedést, melyet minden közhasznú, hazafias mozgalom irányában tanúsítanak. És mégis oly hosszú évek során át oly kevés magyar nő látogatta meg a nagy magyart; az irók és művészek kirándulásán részt- vetteken kívül alig nebányan.

Megyei tisztviselők nyugdíjügye.*)

A megyei tisztviselők nyugdíjaztatásának kérdése foglalkoztatja ez idő szerint a megyei törvényhatóságok bizottságait. Nehány megye már döntő határozatot is hozott, megteremtvén a nyugdij-alapot, s megállapítván a nyugdíjazás feltételeit; sok helyt az elvi megállapodásokon túl eddig még nem jutottak ; a legtöbb megye pedig csak egyszerűen napirendre tért, e nagyfontos- ságu kérdés felett.

De a belügyminiszter, ki mintegy másfél évvel ezelőtt hívta már fel a megyék figyelmét e kérdésre, ismételve határozathozatalra utasította azokat a megyéket, melyek e kérdést agyonhallgatni a legkényelmesebbnek tartották, — s igy többé ez alól kitérni ezeknek sem lehet, — jobbra vagy balra, — de dönteniük kell mindenesetre.

Nem követhetnének el a megyék nagyobb hibát, mint ha pártszempontból bírálnák meg a belügyminiszter intenczióját. — Azt hiszszük, nem csalódunk, ha ama meggyőződésünknek adunk kifejezést, hogy a belügyminiszter czélja nem csupán a tisztviselői kar anyagi érdekeinek istápolása, hanem ez által egyszersmind az adminisztráczió javítása is Ezt elérni pedig mindenkinek közös érdeke. Egész állami életünk függ a közigazgatástól. Ez nyújtja a vagyoni s személyi biztosságot, ez szolgáltatja szellemi s anyagi előhaladásunk feltételeit. Ezért a legkedvesebb, a mit korunkban a polgár az államtól követelhet: a jó közigazgatás.

A jó közigazgatás részben a szolgáló egyénektől függ. Ha ma még a megyei közigazgatás kielégítő, azt is leginkább a szolgálatban álló tisztviselőknek kell tulajdonítanunk. Ma még nem egy van a tisztviselők sorában, kit a régi reminiszcenciák fűznek erős kapocscsal a megyéhez, ki szolgál s szolgálatát még ma is nobile officiumnak tekintvén s aztán, híven és becsülettel bevégzett szolgálata után megy haza, ősi birtokán megpihenni. Ezek a régi táblabiró világ szellemi örökösei. Bármit mondjon is róluk a mai modern kor, tagadhatatlan, hogy ha nem mindig bírtak is szak- képzettséggel, bírtak, mint az előkelő, vagyonos nemesi családok majdnem minden tagja, kellő jogászi képzettséggel, vagyoni függetlenséggel, bírtak bölcs tapintattal hivatali kötelességeik teljesítésében, s a mi fő: meg volt bennük a nemesebb értelemben vett ambiczió, a szigorú köteleségérzet s ez tette őket valóban igen alkalmassá a hivatalok betöltésére.

Számuk azonban ma már mindinkább gyérül. És ha nem akarjuk, hogy őket kevéssé alkalmas elemekkel pótoljuk, két körülménynyel okvetlen számolnunk kell. Az egyik a középosztálynak vagy mint újabban nevezni szeretik, a gentrynek oly sokszor vagyoni pusztulása, a másik ama korunkat jellemző mindinkább terjedő különben teljesen jogosult felfogás, hogy minden munka megfelelő jutalmazást nyerjen. E két körülményt figyelembe véve, óhajtanunk kell, hogy a megyei szolgálat az állami szolgálatnál kedvezőtlenebb semmi tekintetben sem legyen, avval ugyanazon előnyök járjanak, mint a melyek ennek biztosítva vannak. Ha eziránt gondoskodás nem történik, tartunk tőle, hogy mindenki, aki magában tehetséget érez, mielőtt magát a bizonytalan megyei szolgálatra szánná, legalább is

*) E közérdekű czikket egy fiatal országos képviselő tollából közöljük.

S a midőn ezzel az ideális alakkal igy el-elbeszélgettem, — büszke vagyok reá, hogy ki bírtam vívni rokonszenvét — elképzeltem, hogy én jó istenem, mily varázserőt bűvölne ecsetembe az a tudat, hogy én most Kossuth Lajost festem le, a század egyik legnagyobb emberét, a történelem egyik legkimagaslóbb alakját. De csakhamar fájdalommal kellett róla meggyőződnöm, hogy ez vagy nehezen, vagy egyáltalán nem fog menni. Mert sajnálattal kellett értesülnöm, hogy Kossuth ellenszenvvel viseltetik minden lefestés iránt

És mi csakugyan az ő festett képét nem bírjuk még. Fényképei után készültek ugyan másolatok, de olajfestmények nem. Pedig menynyien kérték már őt! Még 1850-ben, amidőn bejárta Angliát és Amerikát, amidőn hirneve világitó szövétnek gyanánt vetett fényt a civilizált világra, a leghíresebb angol és amerikai festők akarták őt lefesteni, de sohasem engedte. Hiába kérték őt barátai, nővére, sőt fiai is, sohasem akart beléegyezni. Midőn a magyar irók és művészek Parisba rándultak és Kossuthnál is látogatást tettek, egy fi ital magyar festő készített ugyan róla vázlatot, de tényleg festőnek nem ült.

S már kezdtem én is csüggedni, hogy vérmes reményeim hajótörést szenvednek, hanem az iránta erezett tisztelet, karöltve a művészi ambícióval, csak tovább serkentettek, buzdítottak. Nagyon is jól tudom, hogy ily férfiúnak az arczképét a jövő részére megörökíteni, — egy Benczúr, egy Lenbach ecsetére méltó. És mégis vigasztalt az a tudat, hogy a kép, mely Kossuthot ábrázolja, értékes, drága kell, hogy legyen a