Veszprémi Független Hirlap, 1885 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1885-02-07 / 6. szám
Ma nem akarjuk a választmányt vádolni. Azok a dolgok, amik e választmány „nembánomságából“ a városnak eddig kárt okoztak, nélkülünk Í9 felszínre kerülnek majdan s a választmányon lesz a sor, azokért megfelelni. Ma a képviselet figyelmét csak arra akarjuk figyelmeztetni, hogy az újonnan rendszeresítendő „városgazdái állásra“ oly férfiút jelöljön s válasszon, akinek nemcsak nagy szája, meg nagy pipája van, hanem olyant, kiben lelkiismeretesség, szakismeret s mi fő, kellő erkölcsi garantia s az állásához kötött tekintély is megvan. . , A városgazda kötelességei s teendőit megállapító szabályrendelet most készül. Mig az nincs kihirdetve — a komoly jelölésről természetesen szó sem lehet. De egyet tudunk. Azt tudjuk ugyanis, hogy a városgazda azutan rendszeres városi tisztviselő lesz, ki a város összes javait kezelni fogja s felügyeletét s illetve főnöki tisztet fog gyakorolni a város minden, a gazdasági ügyeit intéző cselédei fölött. Ezt tudjuk. Hát mikor ez az uj tisztviselő oly fontos állást tölt be, mely által nemcsak a gazdasági választmány végrehajtó közege, de„,a városi javak kezelése által magának a városnak is felelős a ténykedéséért .' akkor erre az állásra, mely a város vagyonáról leven szó, sok bizalmat feltételez: oly férfit kell majd választani, aki állásánál, szakismeret s múltjánál fogva erre érdemes Í9. És mit tapasztalunk ? . Azt tapasztaljuk, hogy a városgazda teendőit s kötelességeit tárgyazó szabályrendelet se kész még, s igy senki ez állás iránt nem is tájékoztathatja magát, és még Isten tudja mikor lesz meg a választás s már vannak emberek, kik házról-házra járnak, sőt nyílt korcsmákban is házalnak aláírási ivekkel, s kolledál- ják a vótumot 1 Nem arról van most szó, hogy egy hivatalra éhes, munkakerülő emberrel több éljen a város pénzén, hanem arról, hogy olyan emberben összpontossitassék a város javai fölötti összes ellenőrzés s felügyelet,! ki a várost, ez ügyei körül annyiszor tapasztalt kalami- ásaitól végre megmentse. Erre akartuk felhívni a képviselet figyelmét. Hogy ilyennek tekintse ezt a rendszeresített uj tisztséget. Néhány szó a magyarosodási mozgalomról. Nem lehet eléggé erélyesen hangoztatni azt, hogy ha a magyarság élni akar, nemcsak igazi nemzeti művelődésére kell szert tennie hanem erőben, számban, hatalmi nagyságban és tekintélyben is gyarapodnia. A mely nemzet nem hat oda, hogy meglevő műveltségével a szomszéd népelemeket meghódítsa, hanem mintegyj passiv és ignoráló magatartással csak saját magát dédelgeti; az igen könnyen letünhetik a történelem színpadáról anélkül, hogy a későbbi kor által valaha még móltányoltatnék. A magyar nép hajdani fénykorában szintén nem gondolt arra, hogy hatalmát és műveltségét a többi néppel szemben érvényesítse, s hogy azokat hegemóniája alatt egységes nemzetté assimilálja. Pedig mi mai napság már nagy erővel imponáló nemzet lennénk, ha chinai falakkal nem izoláltuk volna el magunkat a régi jó előidőkben. A múlt mulasztásait a jelenkor csak a nemzetiessóg eszméjének terjesztésével teheti jóvá. Különböző eszközök állnak rendelkezésünkre, hogy a hazánkban grassáló szláv és német elemek meg- magyarositását lehetővé tegyük. Első sorban a népiskolák tekinthetők azon művelődési faktorok gyanánt, a melyek e tekintetben kiváló figyelmet érdemelnek. A népiskolák a nemzeti nyelv legtermészetesb terjesztői, melyeknek működési eredményei néha eclatansan meglepők. Népeknek egész sora veszti el néha 10—20 óv év alatt nemzeti jellegét, a népiskoláknak moralizálva olvasztó hatása alatt; indifferens (közönyös) vagy ellenséges indulatu népek fiai éppen a nyelvcsere következtében igen gyakran a közös nemzeti czélokért lelkesedő hazafiakká válnak. Dicséretére legyen mondva a magas kormánynak azon törekvése, mely a népiskolák felállításában mindig a nemzetiség eszméjét tűzi ki czélul; bölcsen — Lehet benne egy kis túlzás, de egyátalán nem hihetetlen. Megismerkedtünk az igazgatónéval, ki most már harmadik éve van Moszkvában. Ez meg épen nem győzött dicsekedni, hogy ő mennyit keres. — Én ugyan pazarul költekezem, de azért a daltársulatommal annyit kerestem, hogy jövő nyárra már fel hagyok az üzlettel. Megélhetek a pénzemből úri módon. A kamatja kitesz évenkint majd harmad- félezer forintot. Lehetetlen 1 — Hjah 1 Iszonyúan tudnak költeni ezek a muszkák. Úgy dobálóznak a százasokkal, mint a pesti urak a forintokkal. A gyémántokat, melyeket rajtam lát és melyek 5—6000 rubelt érnek, ajándékba kaptam az uraktól, a kiknek roppant tetszik az én csárdás táncom, meg a leányok magyar nótája. Nagyon megszerettek és a legelőkelőbb asszonyok is szívesen fogadnak, ha hozzájuk jövök. — Az asszonyok ? Hát azok is szeretik a szép magyar nótát ? — Hogy ne! Járnak ám ide hölgyek is. Igen tiszteséges mulató hely ez, csakhogy a souper meg a nóta nagyon drága és a pezsgőt nem mérik olyan olcsón, mint párisba. Egy palackért elkérnek húsz rubelt is. Nézze meg, hogy milyen ez a helyiség. Ilyet nem lát egy hamar. Kimentem a téli kertbe. Pálma liget ez, melynek hatalmas pálma sudarai igen jelentékeny értéket képviselnek. Van olyan pálmafa, mely ötezer rubelbe került. A liget közepén gyönyörű medencze van, melyből eleven halakat fognak ki a friss halat kedvelő vendégek részére. Egy elegáns szouper után, mely alatt az énekkar cselekszik akkor: a midőn a mostoha viszonyok közt élő hazafias érzelmű tótok és a duzzogó oláhok iskoláit anyagilag segíti, mert ezen segély czimén a magyarnyelvnek utat nyithat oda is, a honnan az eddig kizárva volt. Az állami és államilag segélyzett iskoláknak nagyobb számban való felállításával ma már oda jutottunk, hogy a tannyelv a legtöbb hazai iskolánkban magyar. Magyar lévén a tannyelv, igen természetesnek találjuk azt, hogy most már örvendetes haladás mutatkozik a magyarosodás terén, nemcsak a főváros németek lakta városrészeiben, hanem a vidéken is. Buda, mely hajdan a németségnek név. metropo* lusa volt, nehány év óta egészen megváltozott képet nyújt etnográfiái tekintetben. Ha a régi idők nyárs polgárai esetleg feltámadnának, úgy hiszem: bámulatukban nem tudnának hová lenni, az említettem változás következtében. Bizonynyal hallaniok kellene az iskolákból hazatérő gyermekek vidám csevegését, mely magyar beszéd alakjában kedvesebben csengne fülökbe, mint a monoton kiejtésű német szó, mely korántsem vetélkedhetik a magyar beszéd szépségével. Tapasztaltok kellene továbbá azt, hogy minő büszke önérzettel emlegetik dédunokáik szülői, hogy gyermekeik e méltán madárnyelvnek nevezett magyar- nyelvet, mely annyi zeneiséget és zengzetességet hord magán már, magukévá tették. Sok szülő már igazán gyermeke kedvéért töri nyelvünket, s ha eddig csak neutrális érzelmű lakója volt e szép hazának, most annál buzgóbb apostola a nemzeti ügynek. Mindezekből levonható az, hogy az iskola csodákat képes művelni a nyelv geniusának és a közös haza érdékében; s ecla- tánsan bebizonyítja azt, hogy „nyelvében él a nemzet,“ A magyar nyelv és szellem terjesztése még társadalmi utón is eszközölhető, főleg az által, ha a magyar honpolgárok felkarolják a magyarosodás Ügyét szivüknek egész melegségével, s lelkűknek minden hevével; azaz: ha minden e téren történő mozgalmat magukévá tesznek. Ha ezt teszik, a magyar haza számára erős oszlopokat emelnek s lehetővé teszik azt, hogy a közel jövőben a Kárpátoknak vadregényes tájékától az enyhén lejtősödő szávamenti hegyekig nem lesz többé talaja a nemzetiségi izgalmak üszkének. Helyén lesz itt még azon magyarokról is megemlékeznünk, kik még folyton nagyra vannak családfáiknak schyta-eredetü voltával s hamisítatlan vérüknek ázsiai tisztaságával. E hazafiak a haza üdvét és jövő boldogságát nem az idegen ajkuakkal szellemben és érzelemben való egyesülésben találják, hanem a tökéletes elzárkozottságban. ük többnyire megvetéssel ignorálják a nem magyarajku lakosokat, s igen gyakran éreztetik ezekkol nemzetiségi fölényüket; minek természetes következménye igen gyakran a magyarok iránti elkeseredés, mely főleg a tüntetésekben szokott nyilvánulni. A hazafiak egy jó része pedig egyenesen az erőszakot szokta felírni zászlójára a magyarosodás mozgalmában, mi ismét csak politikai és nemzetiségi villongásokra szolgáltat alkalmat. Az úgynevezett „hospiték“ ilyen villongások alkalmával jajgatásban törnek ki, mely ki szokott hatni a külföldi anyaországba is, hol az résztvévő szivekre talál. Ilyenkor aztán felzudul az ellenséges indulatoknak zajgó árja a szélrózsa minden iányában a „barbar“ magyarok ellen; s felujul egyszersmind a szomszét államok népeiben azon régi gyűlölet is, mely véghetet- en keserűséggel vádolja a magyarok állítólagos szük- keblüségót és hatalmi vágyát. Hogy ezen a nemzeti egységre káros hatású viszályoknak elejét vehessük, rontsuk le a netán köztünk fennálló nemzetiségi válaszfalakat s emeljük az idegen ajkunkat is testvéreinkké; osztozkodjunk örömeikben és bánatukban s értsünk egyet a haza iránti szeretetben. Hassa át továbbá ehon minden fiának szivét-lelkét a nemzeti önérzet, s ba netán egykor vészterhes setétség borul a magyar nemzet egére: a hazaszeretet legyen előttünk azon forrás, amelyből lelkesedést és erélyt meríthetünk; s ez legyen Hogy lettem az ezred dobosává. (Hat napos dutyi-álvezetek.) Épp most olvasom a „Budapesti Hírlap“ február 1-sei száma vezérczikkét, melyben a czikkiró, oly élethűen festi némely osztrák tiszt, brutális bánásmódját a magyar ifjakkal szemben, legyen szabad nekem is itt csak egy mozzanatot elmesélnem boldogult bakakoromból, s melyből tájékozhatja magát a nyájas olvasó egy némely osztrák tiszt eljárását illetőleg. Szükségesnek tartom, habár röviden is, tisztjeimet bemutatni. A kapitányunk egy cseh báró volt, kinek dicséretére legyen mondva, hogy cseh létére is nagyon szerette a magyart; szóval igen humánus ember volt, s emberies bánásmódjáért mi is nagyon szerettük. Követtük is volna akár a pokol fenekére is, s nem volt eset rá, a midőn ő vezényelt, hogy szégyent vallott volna velünk. Jól emlékszem még, midőn felébresztője azon önbizalomnak is, mely a történelem fényes bizonysága szerint sokszor valóban csodákat müveit. — A. Gyula. Hát ez mi? Derék s miuden párt és osztály által egyként szeretett jó főispánunk tudvalevőleg hetek óta válságos betegséggel vívódik s e betegsége oly súlyos, hogy a közügyek dolgairól s a világról egyátalán hirt sem vesz. Szerető családja, orvosai gondos szeretettel veszik körül s ápolják e súlyos bajában. S midőn az egész megye közönsége lázas izgalommal reményű a beteg főur állapota jobbrafordul- tát: addig könnyelmű, kegyeletien emberek már osztozkodnak a szegény beteg köntösén. A „Pesti Napló“ múlt szombati esti lapjában egy czikk jelent meg, mely azt Írja, hogy főispánunk ez állásáról lemondott; lemondása elfogadtatott s helyébe ki más? — gróf Eszterházy Móricz fog kineveztetni. Ez a hir mindenkit meglepett s még jobban az Eszterházy Móritz jelölése. De hát miért épen Eszterházy ?! A kinek sem politikai készültségéről, sem tudományos ismereteiről, sem semminemű kvalifikácziójáról senkinek tudomása nincs s egyébbről, mint a nagyfejéről, ebben a megyében nem ismeretes! Hát miért épen Eszterházy ?! Elmondjuk a nyitját. Eszterházynak a totum- fac-ja Fenyvesi Ferencz. Fenyvesi Ferencz a ,,Pesti Napló“ tudósitója. Eszterházy nem bánná,ha főispán lehetne, Fenyvesi pedig nem bánja, ha a grófja a „Pesti Naplóival együtt pár napig a bolondját járja. íme ily egyszerű módon oldódik meg a nagy titok, mely annyi fejtörésre adott okot. A megyei közigazgatási bizottság egyébként múlt hétfői ülésében már kifejezte megbotránkozását e jelle- mezhetlen hírlapi kacsa fölött s megküldötte e nyilatkozatát a budapesti lapoknak is közlés végett. Most a „Pesti Napló“-n a sor tisztálkodni, mert annyit mondhatunk, hogy ebben a vármegyében e botrány által czifra hírre tett szert. Ennyit el kellett mondanuuk nemcsak az igazság, de a tisztesség érdekében is ! A polgári házasság. Számtalanszor volt már olvasható e fölirás több évtized óta jobbnál jobb czikkek élén s mégis arról győződünk meg, hogy még müveit emberek sincsenek tisztában most sem e szó jelentőségével. Ez indított arra, hogy most a „házasságkötések évadjában“ megírjuk az ezeregyedik czikket a modern társadalom e bölcs s legkevésbbé sem erkölcs és vallásellenes intéz- I iné nyerői, ezen, a tiszta demokrácia zászlóját lobogtató lap hasábjain, kívánva, hogy minél előbb mint törvény által szentesített intézményt üdvözölhessük a polgári házasságot hazánkban is. Ismételjük, nálunk, Magyarországon, még a műveltebb osztályok köreiben is szörnyű elfogultság uralkodik a polgári házasságot illetőleg. Teszi ezt a meggyökerezett ferde nézet, téves felfogás, sajnálatos fogalomzavar. így igen sokan szentül megvannak győződve, hogy a polgári házasság nem egyéb, mint férfinak és nőnek bizonyos előre kiszabott határidőig való együttélésre kötött szerződése. Ezek aztán úgy képzelik a dolgot, hogy a férfi elvesz egy leányt két vagy három esztendőre, s ha megunta, a szerződéses idő leteltével útnak ereszti, s mást vesz el. Ezeknek persze fogalmuk sincs róla, hogy Fran- cziaországban, hol a kötelező polgári házasság rég be van hozva, a házasság felbonthatósága csak most legújabban lett kimondva és pedig csak igen szigorú feltételek között, s hogy Ausztriában, hol a szükségbeli polgári házasság intézménye áll fenn, keresztény és nem keresztény (pl. zsidó) közt házasság addig nem is jöhet létre, mig a felek az állam által elismert fele1871-ben Bruckban táborozásunk alatt egyszer a király előtt defilliroztunk ez igen jól sikerült! „Igen jó“ kiáltott a király s ami jó kapitányunk ezen elismerő nyilatkozatra, lázas örömében a kardját ketté törte. Természetessen a századnak kijárt a bor és a szivar quantum satis, amint különben, ha jó kedve volt gyakorta meg szokott lenni. Az eltörött kardból pedig a század részére szakácskéseket csináltatott. Ilyen ember volt a kapitányunk. A főhadnagyunk egy bécsi német volt, ritkán jött ki a gyakorló térre, honn pedig vegytani kísérletekkel foglalkozott. Nem tudom sikerült e már neki valamely poloskairtó szert feltalálni? különben jó ember volt s szerettük mindannyian. A hadnagyunk egy brünni morva. Nagy magyarfaló volt. Aki német vagy akinek csak német hangzású neve volt, annak'még türhetőbb volt a sorsa, hanem a kik tiszta magyarnevüek voltak, azoknak nem volt előtte becsületük. Gyűlölte őket s természetes, hogy mi sem szerethettük. A rendes imegszólitása volt gyakorlat alkabnával „Vidjasz te nyanyoka (banya).“ Ha pedig már a gyakorlat megkezdődött s valami nem tetszett neki, ami pedig naponként megmegtörtént, akkor elkezdte: Te betyár, te ybakonyi zsivány, te kutya magyar! Kutyák, titeket nem is anya szült, hanem kutya. Kutyák kölykei vagytok, stb,. Ilyen titulusokat osztogatott, s ritka nap volt, kogy nem keleti ilyet hallgatnunk. Ily bánásmód utáD nem csodál- cozhatik azon senki, hogyha háború esetén aránylag oly sok osztrák tiszt nem elölről — hanem hátulról kapja a lövést. Ez a hadnagy gyűlölt engem is a többi magyar fiukkal együtt. 1871-beu történt, midőn Ó-Szőny mellett a csillag erődben volt a századunk hogy a dobosunkat betegsége miatt „hosszú szabadságra“ bocsájtották, s helyette kezeteken kívül állóknak nem nyilvánítják masukat. Szóval vastag tévedésökben hajlandók a polgári házasság intézményét kevésbbé tökéletesnek, kevésbbé erkölcsösnek, mintegy dohonestálónak tekinteni az egyházi házasság mellett. Pedig aki nem engedi magát tendencziózus egyének vagy tanok által félrevezettetni, tudni fogja, hogy a polgári házasság nem egyéb, mint a házasság polgári s az egyházra kevésbbé vagy semmikép sem tartozó cselekményének polgári hatóság előtt, polgári törvények szerint való megkötése. Van pedig a polgári házasságnak három neme. Ezek: kötelező, tetszésszerinti vagy megengedett, szükségbeli. A k ö t e 1 e z ő (obligativ) polgári házasság kétségtelenül legtökéletesebb módja a nem egyházi, nem szakramentális házasságnak, a mint ez pl. Franczia- országban behozva van, hol t. i. másképen, mint polgári hatóság előtt, jogérvényes egyezséget, házasságot kötni egyáltalán nem lehet; s ha valaki más államban egy- házilag kötött házasságát Francziaországban is elismertetni kívánja, köteles az illetékes polgári hatóságnál jelentkezni s házasságát ez által megerősittetni, különben az ott érvénytelennek, gyermekei törvényteleneknek tekintetnének. Ily módon, a polgári házasság kötelezővé tételével, eleje vétetik minden sajnálatos félreértésnek, előítéletnek s tiszta jogviszony létesül. A végleg ki nem kerülhető pereket legalább a felekezetek eltérő törvényei nem teszik még bonyolultabbakká. S aztán senkinek vallásos érzelmei sem szenvednek sérelmet, mert a kötelező polgári házazság sem zárja ki az egyház áldását, amint, hogy a franczia házaspárok legtöbb esetben el is mennek a polgármestertől a paphozí A tetszésszerinti vagy megengedjtt (facultativ) polgári házasság az, melynél a házasulandó felek szabad elhatázozására, tetszésére bizatik, hogy polgári vagy egyházi törvények szerint keljenek össze. Mig a szükségbeli polgári házasság, amint ez Ausztriában behozva van (Nothcivilehe,) oly viszonyt fejez ki, melynél csak az esetben engedtetik meg a feleknek polgári hatóság utján való összeadása, ha másképen egyházi akadályok miatt egybe épen nem kelhetnének. Könnyű belátni, hogy a polgári házasság két utóbbi módja igen tökéletlen. A facultativ házasság nem ronthatja le, sőt ébreszti és szaporítja a polgárok egy részének előítéleteit s izgatásra szolgáltat alkalmat. A szükségbeli pedig, melynél csak az illetékes lelkész által már elutasított felek mehetnek a világi hatóság elé, a szabadelvüsóg legprimitívebb követelményeit sem elégíti ki. És nálunk mégis tavaly a kormány nem kötelező polgári házasságról nyújtott be törvényjavaslatot, hanem csak a zsidó és keresztyén közti polgári házasságról^ Holott, a kötelező polgári házasságban ez is benne van s ezzel fel sem lettek volna keverve a szenvedélyek — egészen hiába. Félő, hogy nemsokára ismét csak a keresztények és zsidók közti házasságról terjesztetik be tvjavaslat s az antiszemitizmus révén ismét elüttetünk e magában véve szintén kívánatos és szükséges reformtól. Vajha a nemzet nem engedné meg ismétlését a lefolyt komédiának, hanem követelné a kötelező polg. házasságot, mely nemcsak a zsidó és keresztény össze- házasodásodását teszi lehetővé, de elejét veszi a házasság körül előfordulható összes bajoknak, súrlódásoknak is. S. J. Vidék. természetesen mást kellett dobosnak tanítani. Délután 4 órakor a hadnagy adta ki a parancsolatot s egyúttal megkérdezte a század legénységét, hogy melyiknek volna kedve dobosnak lenni. Néma hallgatás volt rá a felelet „nosenkinek sincs kedve?“ Ismétlősismét rideg csend volt a válasz, a harmadik felszólításra detto. Nem tudom miért, de tény, hogy a dobolás nemes mesterségre nehezen akad válalkozó. Pedig az én nézetem s meggyőződésem szerint sokkal könyebb sora van a dobosnak a századnál, mint egy közembernek. Szent ég! Mi ez ? A hadnagy egyenesen felém tart. Talán csak engem. De igen ; megismertem a nézéséből a szándékát. Jó gondolám magamban, ha csakugyan a dobosság miatt jössz, elfogadom, jöjjön aminek jönni kell. É3 nem csalatkoztam. Ö azért jött hozzám. „Van-e kedve dobosnak lenni szólt hozzám ? Igen, van! felelem daczosan. „Jó, feleli, holnap megkezdheti a tanulást,“ Erre oda szalutál hozzá az öreg dobos s jelenti, hogy én nem kellek neki, mert — mint monda — úgy sem lesz ebből a diákból sohase dobos. Hallgas- son, rivalt rá a hadnagy ! S igy az én apám kénytelen kö lletlen fiává fogadott. Másnap a kapitányom kétkedve kérdi tőlem, hogy csakugyan van-e kedvem dobosnak lenni ? Nem feleltem, ő elfordult és nevetett. A század kivonult gyakorlatra én is nyakamba akasztottam az öreg dobot s apámmal együtt kimentem a sánczok mellé, ahol ő elkezdő előttem gyönyörűségesen a „tata-matát“ verni, s hozzája izzadás közt magyarázni. Megsajnáltam szegény izzadó apámat s igen tanulékony tanítványnak bizonyultam. — Harmadnapra már büszke volt reám, hanem a büszkeségének órái immáron meg voltak számlálva. Nem tudom hogyan, hogyan nem, de annyira fellelkesültem dobom bűvös-bájos hangjainál, hogy átszellemültsékülön szobában egy társaságnak magyar dalokat énekelt, elmentünk fekete kávéra a szomszéd „Jar“-ba. Ez is olyan helyiség, mint a Strelnabeli. Emebben a daltársulaton kívül czigánydalárda (a czigányok nem voltak a Strelnában, mert éppen „ünnepnap“ voll t. i. a trónörökös nevenapja), mig a Járban nagy zenekar játszik és a czigánykar helyett német dalárda működik. A német daltársulatnak egyébiránt vannak magyar tagjai is, igy többek közt Heim Róza k. a., a budapesti conservatoriumnak volt növendéke és a nemzeti színház egykori tagja. Az egyik énekesnő, aki sokáig volt Budapesten, Moszkvában egy óra alatt annyi pletykát beszélt el nekem a pesti társaságból, amennyit Budapesten tiz óv alatt sem hallottam. a Sasvári Armin. Péterd, február 5. (A „Veszprémi Független Hírlap* szerkesztőjéhez.) Apéterdi önkéntes tűzoltó egylet tisztikara január hó 29. egyleti pénztára javára tánczvigalmat rendezett, a táncz jó kedv mellett reggel 5 óráig tartott. Ez alkalomra megnem jelentek, de az egylet részére küldtek Br. Bésán János Giczről 5 frt, Enczmann Károly 1 frt 50 kr. Bognár Géza 1 frt 50 kr B.-Szombathelyről, Hafli József 2 frt 50 kr Kisbérről, Rácz Vendel 1 frt Szt.-Királyról. Felülfizettek Biró Vincze l frt Pál-tele- kiről, N. N. Péterdről 2 frt, N. N. Varsányból 2 frt. Kovács György Sikátorról 1 frt. Sándli Mihály Ecsrőb 1 frt Miért is a fent nevezetteknek s a jelen voltaknak is kedves köszönetét nyivánitja. Az egyleti elnökség.
