Veszprémi Független Hirlap, 1884 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1884-11-08 / 45. szám

Veszprém, 1884.

IV. évfolyam. 45-dik szám.

Szombat, november 8.

MEGYEI- S HELYI ERDEKÜ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egéaz évre........................................6 frt — kr.

Fél évre

.............................................3 frt — kr.

Ne

gyedévre........................................1 frt 50 kr.

Egyes példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó-hivatalban.

MEGJELEN MINDEN SZOMBATON.

Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 105. szám küldendők. Hirdetések és IbT^iltterek

a kiadó-hivatalban fogadtatnak el. Egy hasábos petitsor (tere) 6 kr.; nyilttér petitsora 20 kr., s a be'lyeg.

A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között.

SZERKESZTÖSEG:

Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők.

SSéziratóÍE vissza zieraa. s,c3.a.tzj.a,lz.

Adóügyi nyomorúságaink.

Veszprém, nov. 1.

r

Évtizedek óta, tehát még az 50-es éveket is ideértve, nem volt váltósunkban oly lehangoltság észlelhető, mint jelenleg.

Ha csak kissé tekintünk is körül, be fogjuk látni, hogy nem ok nélkül vau ez, mert városunk közönsége — a hivatalnokok és tisztviselők kivételével méltán el lehetnek keseredve.

Az elkeseredés azután lehangoltságot és levertséget szül.

Tény az, hogy ez a szegény város jobban ki van aknázva, mint a czingervölgyi kőszénbánya.

Evek óta érzi a város polgársága, — értve az iparos és kereskedő osztályt — hogy kül- és belforgalmunk tönkre silányult, hogy a szegény családapa keresethiányában föléli eddig szerzett kis tőkéjét egyaránt.

Hát állítsák meg — volt a jelszó — az adóemeléseket. Nincs irgalom!! Az adó folyton emeltetett, s a ki elég vakmerő volt fellebbezni, azt megbüntették azzal, hogy jóval megtoldták adóját, ez azután eldicsekedhetett vele, hogy mit nyert.

Hogy néznek ki iparosaink és kereskedőink anyagilag, azt mutatja a példa: a szerencsétlen H.-t erőnek erejével virilistának avangeroztatták, pedig nem birt annyi reális vagyonnal, mint egy szegóuysorsu napszámos. — No de ebben a szerencsétlen Veszprém városában ez is megy.

Tekintsünk be a közel szomszéd vármegyék egyikébe, nézzük meg Szombathely városát. Minő virágzó kereskedelme és ipara van annak, és évi államadója 40,000 frt, a

mi haldokló városunké pedig 120,000 frt, tehát hol itt az arány ?

Az adópréselők erre azt felelik: Veszprémnek több lakosa van, mint Szombathelynek. Talán igaz, de mi az, hogy Veszprémben ezerekre megy a szegények és koldusok száma?

Az a csekélység is, a mi még vagyonnak látszik, az is talmi. Megmutatják azt a pénzintézetek és a zálogházak könyvei.

Eddig a beküldött ezikk, mely aztán záradékul rámutat a mostani adórendszerre, mely pár év óta itt a „szabad rablás“-hoz hasonlittatik; úgy a phyloxera-vészre, mely szőlleinket, népünk nagy részének főjövedelmi forrását teszi tönkre, s utal végül a lethargiára, mely közönségünkben észlelhető, a Veszprémvárosát mind mellőző s kormá- nyilag legújabban engedélyezett veszprém- megyei vasutakra, melyek kiépülésével Vesz- prémváros 1 — 2 év alatt rohamosan elpusztul.

Hát kérdjük, hellett-e enynyire jutnunk. Más vármegyék, városok, melyek pedig nem pusztulnak oly szemmellátomást, mint a mi megyénk, városunk; megtudták óvni az ő népük érdekét a lelketlen adópréselők gazságai ellenében; Veszprémmegye s Veszprémváros tudott panaszolkodni, megyei és városi közgyűléseken siránkozni, de a helyett, hogy erélylyel kereste volna oltalmát törvényekben s az ország házában — hagyta folyni a hivatalos utón való rablóhadjáratot vagyon és jólét ellen a koldusbotig — úti figuráé docent.

Egyetlen egy eset volt arra, hogy komoly lépés történt ily irányban. A mikor

Hegedűs Károly, a somlyóvásárhely-kerü- leti volt orsz. képviselő interpellálta a pénzügyminisztert a veszprémmegyei kataszter hajmeresztő igazságtalanságai tárgyában. A miniszter vizsgálatot rendelt ez ügyben, némileg javult is az adóemelésnek ez a fajtája, s a megye azzal köszönt Hegedűsnek, hogy a legelső alkalommal elbuktatta. Ezt nevezik nálunk — hálának.

Igaz, hogy ama jóravaló képviselő csakis hazafias kötelességérzethűl szállt síkra a kormánynyal, s nem várt érte köszönetét, de hát aztán ne is panaszolkodjék az a nép, mely egyedüli oltalmazóinak, védőinek igy rójja le erkölcsi tartozását.

Magában Veszprém városában a vagyon s az adó közti arány még borzasztóbb s ez jellemzi leginkább Harabasevszky névre hallgató főadókomondornak itteni garázdálkodását.

Mikor ez az ember ezelőtt S évvel egy hosszú zsíros katufrékban, s egy még hosz- szabb pipával ide bevonult, elneveztette magát nagyobb auktoritás okáért „nagyságos“ urnák, s aztán hozzá látott az adóbeli zsebrákoláshoz.

Veszprém vái'osának akkor volt az adója 55 ezer frt, ma meg már, az itteni 8 évi uralkodása óta 120 ezer forint.

És ezzel az óriás számmal szemben, melyet az uj adótörvények sem igazolnak, mert azok is csak a fokozott adóképességre alapittattak s szavaztattak meg; mondjuk — ezzel az óriás számmal szemben a tőke, vagyon, kereset, jövedelem s egyáltalán az

adóképesség emelkedett-e Veszprém városában ?

Emelkedett a ménkűt!

A kézműipar pang, hanyatlik, s egykor jóllétbeu ólt iparosaink ma nyomoouságos, garaso3 sáfárai saját mesterségüknek, melynek piacza az eladósodott vidéki népesség miatt már nem is jöhet számításba. Az Isten a megmondhatója, mily szánandó sorsban omlik itt az iparosok háromnegyed része. A többi — az felemészti az eddig keresett kis vagyont.

Iljren fiz iparosok helyzete, melyen mézesmadzagul nem javít se ipartörvény- revizió, se ipariskola . . . mert mig ezeknek valaha üdvös áldásos hasznát venné ez a leginkább sújtott osztály — addigra.nem lesz iparos.

S a kereskedőink? Figyeljük meg kereskedőinket.

Bizony nem a kereskedés, hanem a mi- haszna ácsorgás azoknak a főfoglalkozásuk. Naphosszant alig vetődik üzletükbe egy-egy jó árus s azon is, mert „kevés a pénz“, alig bírják megvenni a megélésre való per- czentet. Hát aztán megunják egyszer az ácsorgást s becsukják a boltot, vagy pedig becsukatják a törvény emberei által a szerint az elv szerint, a mit ez a nyomorúságos üzletvilágbeli filozófia már-már szentesített is, hogy: „Ha a mai világban tisztességesen akarsz megélni, „gazemberré“ kell lenned!“

S a földbirtokos, gazdaosztály?

Beszéljünk a telekkönyves emberekkel s tekintsünk be a pénzintézetek „Követel“ rovataiba. Ott azt fogjuk látni, hogy a mi

TARCZA.

Levél egy házasulandó barátomhoz.

Készülsz tehát megházasodni,

Készülsz édes jó czimborám, —

E szép hírrel leptél meg engem, Csakhogy nem lesz-e még korán ? . . Különben én, mit is beszélek,

Készülj siess, bölcsen teszed;

Mert, tán meg is haragudnál, ha Most prédikálnék még neked.

S ha mondanám: ne házasodj még,

Rá érsz arra te is velem, —

Legszebb tudod a nőtlen élet,

Legalább ezt én kedvelem.

Mert legalább az ember igy csak Vigabban élhet s a mi a fö:

Nem porol ám senki, ha néha Az ember késön haza jö.

Szép vagy, szép te független élet,

Kis czellánkban urak vagyunk, —

S a hogy tetszik, vig czimborákkal, Vagy néha-néha úgy magunk.

Lásd, igy vígan joly le az élet,

S ha megöregszünk, legalább Nyugton leszünk s nem pajzánkodnak Körülünk apró unokák.

De hát te csak házasodjál meg,

Egy hü oldalbordát keress, —

Ki majd téged ha késő éjjel Mégysz haza, még be sem ereszt.

Vagy legalább összetett kézzel Könyörögsz sokáig neki,

Mig aztán ö megszán majd végre,

S a bűnbánót beereszti.

Hanem akkor, no akkor lesz csak A hadd-el-hadd s jaj lesz neked;

Majd hü oldal bordádnak nyelve, Miként a rokka úgy pereg . . .

Nem félsz tehát? . . De mért is félnél, Te férfi vagy, — s az lenne szép,

Hogy még papucskormány alá is Tenne az asszonyi beszéd.

Ne félj pajtás! ne hallgass én rám, Látod, tréfálok csak veled,, —

Hanem aztán mennyasszongodnak Meg n e mutasd e levelet!!

Noszlopy Tivadar.

A siófoki úsztatás.

(Vitorlás kaland).

Valamit kellett keresgélnem a napokban Íróasztalom lim-lomjai között — s mint minden keresésnél, nagyszerű dolgokat fedeztem fel, csak azt nem találtam meg persze, a mire szükségem lett volna — a midőn kezem közzé akad egy jó pajtásom levele amely igy szól:

„A derék s mindeuikünk által annyira kedvelt Mr. Toddy eltűnt. Szép lelke talán fönt lebeg már valahol azok között az égen, a melyek annyira eszünkbe juttatják a korán elköltözöttek lelkeit, — miután ő maga is kellő ideig lebegett a Balatonon, bár nem ugyan olyan ideális módon. Az ifjú, de tekintélyes külsejű angol embertársunk e szomorú vége egy sóhajt fakasztott ki kebelemből, a mit elküldtem Albion homályos szigete felé, s hogy az emlékezete el ne párologjon, valamint a füst, lerajzoltam azt a mit láttam s elküldöm neked, őrizd meg, sirasd meg. Adieu.“

Talán jogtalanul, de mindenképen hiszem, hogy az a kis történet, a mely kettőnket s akkortájt a füredi mulatók közül sok beavatottat elérzékenyitett, érdekelni tog másokat is, elmondom hát tanulságképen.

Lakott akkor az évad idején — Siófokon egy szép, fiatal asszony, a ki nagyon kedvelte az egye- düliséget s imádta Byront, Burnst és a mi sokkal többet mond eredetiben imádta őket.

Megosztani az egyedüliséget az ifjú hölgygyei, rendesen járogattunk át a „ Kisfaludy“-n többen budapesti ismerősei, s egyszer magunkkal vivők Füred angol vendégét is, Mr. Toddyt is.

Mr. Toddy véghetetlenül büszke volt az ő angolságára s egy kissé kövér. Büszkesége nyilvánult

J abban, hogy a koczkás ruháját, Indiákra valló fátyolos utazó sisakját soha le nem vetette, s a Balatont nemcsak lenézte mint alig szóra érdemes „Pas“-t,

! mely a calaisi csatornához csak eresz, de viharát,

! szelét, regéit is folyton kisztinelte s egyikkel sem akart komolyan szóba állani.

Egyik felettébb élezésnek tartott mondása az volt, hogy Füreden csakis egy sport lehetséges a szekerezés, a mely a rossz ut miatt annyira megrázza az embert, hogy fölöttébb lesoványodik tőle, s olyan étvágyat kap utána, bogy meg enne egy marhát angolosan sütve mustárral — neki pedig mind a két eredmény nagyon jó. Nem is jött egyébért Magyar- országba, mind a rósz útjaiért, s Füred útjainak a rosszaságával teljesen meg van elégedve, egyéb előnyeit pedig magára nézve nem tartja említésre méltóknak.

Egy kissé bosszantott bennünket a Mr. kicsinylése, de a komoly, megrenditbetlen érvelés, melylyel mindezt előadta, csakhamar mulatságossá tette, s igy lön, hogy a siófoki szép asszony is hallotta hírét, s vágyott őt látni.

Átvittük hát a „Kisfaludy“-n.

A Mr. becsukta a száját, tehát ékesszóló lett, a mint „me’m“ elkezdett . vele byronizálni, ö azt soha sem hitte volna, hogy Byron még ilyen rósz országutakon is eltudoft jutni idáig.

S — ez ügyetlen Mr. — akkor is alkalmat von magának kicsinylőleg nyilatkozni a Balatonról.

— Ha van valami része abban a magyar tengernek, — mondá me’m“ hogy olyan piros, tatárország sem fog rólunk megfeledkezni.

— Tenger ? — szólt Mr. Toddy, s gorombán hallgatott utána néhány pillanatig. — Tó. Kacsázó tó. Pocsolya. Minek gőzös. Beltu?

— No, nem épen pocsolya. De a gőzösre igaza van. Jobb szeretem a vitorlásokat. A mint úgy jönnek ezek a finom, könnyű libegő fehér hattyuszerü csónakok, csupa gyönyörűség őket látni. Aztán van egy kis veszedelme is, a mi még élvezetesebbé teszi.

— Veszedelem. De „me’m!“ Viz kevés, szél soha, vagy kicsi, s hullámnak helye nincs!

— Lám. Akkor hát kérem valamire az urakat. Jövőre ha átjönnek, ne gőzösön, de apró vitorlákon

jöjjenek. Én nagyon fogok örülni, ha ezt az örömet nekem megszerzik.

— All right!

Harmadnap elindultunk csupa apró yachton.

Mr. Toddy magával vitte a Daily Telegraphot, mart ő igazi sport élvezet nélkül unja magát — azt pedig neki „ez a viz“ neki nem nyújthat.

Mi jobbra balra elváltunk tőle, s hagytuk a mistert magára.

Tihany felől üde kis szél lengedezett; a Balaton smaragd tükrét meg-meg borzongatta a szól, s a távolban láthattuk, mint kavarog a Mr. sisakjának fátyola, szeszélyes §-okat Írva le a légben.

A yachtok pompásan ringatództak, s a ki ügyesen tudott bánni a vitorlával, s még segített is rajta egy-két evező csapással, repült, mint a nyil.

Füred villái, ligetei, mind jobban elmosódtak szemeink elől, s Mr. Toddy teljesen eltűnt hírlapja mögött, csak néha-néha nyújtogatva ki egyik karját a mikor jót rántott félre futó vitorláján.

Aztán elmaradt, s nem igen törődtünk vele.

Egyszerre a mint csendesen haladunk, oldalt tőlünk, egész más irányban, sok ölnyire a viz fölött látjuk a sisakos kalapot, ugyanakkor hallunk egy kétségbeesett ordítást. Hirtelen hátra nézünk, hát persze Mr. Toddy.

Nem vette észre a szerencsétlen, hogy túl vagyunk a monostor hegyén, ott hirtelen hatalmasabbá válik a szél, s a mint neki adta magát a nagy gondolkozásnak Beantrofield páratlan szerencséje felett, jól feltolta homlokára a sisakos kalapot, azt pedig hamarjában lekapta fejéről a szél.

Kiáltott utánna egy nagyot, ami ugyan hiába való volt, de legalább nem ártott, ellenben bizonyosan csupa lenézésből a Balaton iránt — utána is kapott, a mi már ártott, mert a Mr. abban a pillanatban úgy kibukott a yachtból, hogy egyszerre el tűnt a habok között.

Már ez öreg hiba, gondolák, s pár pillanat alatt összerángatva vitorláinkat, hatalmas evező csapással lóditák magunkat a vész színhelye felé.

De kisérő matrózunk Harry, egy kérő mozdulattal tartóztatott vissza bennünket.

— If qua pleose ?