Veszprémi Független Hirlap, 1884 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1884-11-01 / 44. szám
Szombat, november 1 Veszprém, 1884. IV. évfolyam. 44-dik szám. MEGYEI- S HELYI ERDEKU, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre........................................6 frt — kr. Fél évre .............................................3 frt — kr. Ne gyedévre........................................1 frt 50 kr. Eg yes példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó-hivatalban. MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 105. szórni küldendők. Hirdetések és HST^iltterels a kiadó-hivatalban fogadtatnak el. Egy hasábos petitsor (tere) 6 kr.; nyilttér petitsora 20 kr., s a bélyeg. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között. SZERKESZTŐSÉG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. lECézira/tols -vissza nem adatnak. A kegyelet napja. Veszprém, 1884. nov. 1. Egész éven át a jelennek élünk; minden gondunk, törekvésünk a jövőé. Egy nap rendeltetett a 365-ből arra, hogy a múltnak szenteljük; visszaidézendők lelkünk elé meghalt embertársaink szellemét, kiknek életünket köszönjük. A kegyelet napja a mai. r Es ezen a szent napon, melyet a tiszta emlékezet s a szív kegyeletes bánata szentel meg, szűnjünk meg pillanatra az érdek emberei lenni. Zarándokoljunk ki a csendes emberek honába. Azok a sírban porló lecsukott ajkak hangtalan fognak hozzánk beszélni, s meg- tauitnak az élet bölcsességére, — mely csak a sírban érvényesül. Ott a sirbantok közepette, az emlékezet világánál járjuk be a setét múlt szomorú ösvényeit s vonjuuk aztán párhuzamot a jelenünkkel. r Es ne fogja el szomorodott lelkünket a csüggedés. Ne jussanak eszünkbe a vesztett remények, a hiába elfecsérelt évek. Ne izgassuk fel szivünk nyugodalmát azzal, hogy a múltban talán igaztalanok voltuuk embertársaink iránt, s bogy tévesztett utón járt velünk a hiúság, kapzsiság, emberrontás, gyűlölet s — a bosszú. Nem! Ezen a napon a mi szivünk keserűségének nem szabad kiömleni! Ez a nap a kegyeleté. Ezen a napon a megváltás keresztfájához vezekeljen szivünk; megbánván a múltnak tévedéseit s őszinte fogadalmat tevén a jobb jövőre. A szent helyen, hol őseink csontjai por- ladoznak, kiknek vagyonát, életüket, neme sebb erényeiket örököltük, jusson eszünkbe a magunk s a jövő nemzedék iránti kötelességünk. Es azon az utón, mely élő városunkat halottaink nyughelyétől elválasztja . . . s a mely utat mi is járjuk immár az idővel . . törekedjünk kevesebb önérdekkel, több önzetlen jót tenni. Mert egyszer mi is ott fogunk pihenni a csendes emberek között s a mostani hiúságunk, kapzsiságunk, emberrontásunk, gyűlöletünk bosszúja akkoron a mi porladó fejünkre száll! A kegyelet erősítse meg újból jobbra törekvő sziveinket. És ne csupán a mának éljünk. Gyermekeink jövője lebegjen szemeink előtt s az a hála, melylyel letűnt őseink hagyatéka, — e városért mindig tartozunk. Hogy felviruljon az s utódaink úgy áldjanak minket, mint mi ma a kegyelet napján, őseink áldott emlékét . . . Görgei Arthur rehabilitácziója. Még most sem szűnt meg az a gyalázatos mozgalom, mely Gorgei Arthur rehabilitácziója érdekében indult meg pár hóval ezelőtt. Néhány ember, — ki hazafiság dolgában körülbelül egy nívón áll a hazaárulóval, — mindent elkövet, hogy az elárult nemzetet kiengesztelje Görget iránt. Valóban gyalázatos egy mozgalom s mégis akadt néhány olyan ember, la nem átallott ezt megindítani; nem gondolva meg, hogy azt a sajgó sebet szakítják föl, mely a Görgei név puszta említésére is, halálos tordöfés a magyar szivében. Harminczöt év múlt el azóta, hogy Görgei a magyar nemzet győztes fegyvereit lerakta az orosz előtt; — harminczöt gyászos év, mely idő alatt annyit szenvedett elárult nemzetünk! * r All még Arad, gyászos Golgot/iájaként a magyarnak, hol a suttogó szellő — talán a 13 vértanú szelleme — átkot mond a gaz árulóra! S ezeken kívül még hányán, hányán szenvedtek martyr-halált a hazáért s szent szabadságért; nevüket könnyes szemmel s áldva említi a magyar, — kik többre becsülték a halált, a gyáva szolgaságnál! Ha Görgeiben is lett volna, csak egy szikrája is annak a tűznek, melyet honszerelmi tűznek nevezünk: vívott volna élet-halál harczot dicső seregével, mely kész volt inkább mind egy szálig elesni, de a megadásról hallani, nem akart! Ha igy tett volna kezdettől fogva, most nym- bus körilené homlokát s nem égne rajt a hazaárulás szégyen-bélyege... Boldog volna most a nemzet is, s nem kellene átok közt említeni nevét, — mint a régi görögök Ephialtesét. De mit beszélünk mi erről Görgeinek, kinek szivéből rég kihalt már minden nemesebb érzés s aki végig tudta élni társainak vértanú-halálát! Kövessen el hát az a Görgeivel czimborás- kodó néhány egyén bármit, — de a történelmet meghamisítaniak nem leltet, mert a nemzet, a hazaáruló felett rég kimondta ítéletét — s jegyezzék meg azt jól, hogy: m inden vétket m e gl eh et bocsátani, csak a hazaárulás az, melyet megbocsátani nem lehet soha! Görgei Arthurt, egy nemzet átka fogja sírjába kísérni, — hiszen még a népdal is azt mondja: „Atkozott legyen a föld is, Hová Görgeit leteszik /“ Noszlopig Tivadar. Harabasavszky és társai rablási bűnügye. Veszprém, okt. 30. Az a kvalifikálhatlan vakmerőség, melylyel a minden bűnnel, gazsággal és vesztegetőséges zsírral megkent veszprémi adófelügyelő belenyúlt úgy a magán, mint a közjogi törvényekbe azáltal, hogy zár alá vette ezt a hírlapot, melyhez még magánjogi hozzászólása sem lehetett, annál kevésbé, hogy e hivatalos utón és alárendelt hivatalos közegei áltál, az összes magyar alkotmányok, sajtó- törvények egyszerű félrerugásával adópréses fur- fanggal kieszelt s Huber alezredes botrányának elsimítására czélzott közönség s rablást követte el: az e gazságból Keletkezett izgalom mindna- g3robb terjü felháborodást kelt. Hogyan is ne?! Hiszen rég túl vagyunk azokon az időkön, mikor szegény Tompát becsukták Jo- sefstadt börtönébe csak azért, hogy irt egy prétikus levelet egy szegény magyar Gólyához: . . . Neked két hazát adott végzeted Nekünk csak egy volt, az is elveszett, — — — — Pusztulunk veszünk, Mint oldott kéve, széthull nemzetünk! Szegény Tompát 4 évi raboskodás után kibocsátották, megmondván neki, hogy: „Tompa! Most kibocseitik, de tép góla nem csinálik!“ Aztán visszajött a magyar a era, s vele vissza a magyar sajtószabadság. Hanem hát mit törődik egy kancsukán nevelt hazából boldog Magyarországba idevetődött zsebrákember avval, hogy mi az a magyar sajtószabadság, mi az az 1848-diki XVIII. törvényczikk, ki volt az a Tompa, s főként micsoda csodabogár volt az a magyar gólya, a kinek a verses megénekeltetésén egész Magyarország évtizedeken át lelkesült, s a mely magyar gólya ma is, minden szárny- szegettsége mellett is — csak a szabadságról kelepek Ezt a szárnycsattogást, ezt a szabad hangot nem szereti hallani az, a kinek az TÁRCZA. «tí-■<$>•Mementó móri! Az ember víg és szomorú, Beszédes és kevés szavú . . . Ajkam csak ritkán mosolyog, De akkor is oly bús vagyok . . . Szemem tört, halvány tükörében Elvétve fürdik csak a kéj ; Fülembe cseng egy intő szózat S e szózat hangja dörgő, mély : Mementó móri! Olykor ábrándokba merül A lélek-, szív s a vér hévül . . . Elém egy rémalak jelen, Mely rám tekint jég hidegen — Mely vázkezének csont ujjával Megfenyeget irtóztatón S remeg szivem, midőn susogja Halk szóval, alig hallhatón: Mementó móri! Ha víg fiuk vesznek körül, Lelkem vigad, szivem örül; Felejtve gyász s a sejtelem, Mely úgy gyötör könyörtelen — S ha elfeledve a halál is S vig dal zendül az ajkakon: A hangok közt egy rémsikoltás, Mely átnyilal velőn agyon : Momentó móri! És álmám is minduntalan Olyan zavart, oly nyugtalan; Sötét világba tűn ez is — Fölötte őr a Nemezis.............. Ha álmodom tündérvilágról Körűiéin tünde szellemek, Akik szelíden át ölelnek S csókok közt búsan intenek: Mementó móri! S ha lelkem a Múzsák között Kissé üdült, erősödött S kezembe vészem lantomat, Hogy rajt kisírjam kínomat .... A lanthoz is kisér a szellem S midőn kezem a húrokon, A szellemajk halkul kiséri S átsír a rémes daliamon: Momentó móri! K. T. Az anya sírján. — Halottak napján. — Beborult az ég. A hold lecsukta fáradt szempilláit s nyugalomra piheut le a szakadékos barna felhővánkosok közt. Letűntek a fényesen csillogó égi tüzparányok milliói is a magas menyboltról . . . s most itt ragyognak len a szomorú földön Cyprus, s szomorú fűzlombok között, süppedő siri hantok alján. Világot hintnek a gyászos múltba s az emlékezet géniusza csüggeteg jár az örök semmisülés márványköves, koszorúskeresztes édenében. * * * A kinek fáj a szive s lelkét bánat dúlja: kinek szemét elvakitotta már az élet világa s hasztalan vágyik újvilág után, az megnyugodva jár e csendes helyen s a földöntuliság ismeretlen nyugodalma ül szivébe. Amért vágyó lelke esengett, mit szomjas ajkkal áhított, mit álmában fel nem lelhetett, azt megtalálja itt keresetlen ... a bókét. Eszébe jut a viharoz élet minden küzdelme, a számtalan vész, mely fenyegette, az örök harcz, küzködés és harczra harcz a puszta létezésért . . . szivébe visszaszáll az üldöztetés örökös láza s aztán .............mintha körülötte megnyílnának a boltíves kr ipták ajtai s a szellemek csodás, bűvös chórusát hallaná: »Requiem aeternam dona ei, Domine.!‘ * * * * Lesüppedt, mohtalan, tépedt, kuszáit füves sir- domb. A feketére festett fakereszt mélyen leragadt a sárga agyagban, betűit lekoptatta számtalan zápor, alig olvashatni le róla, hogy egy sokat szenvedett nő porait jelzi. Majd kéjes érzet száll ifjúit szivébe s mintha ringa- nék, ... a jó anya ölén képzeli magát, Akik most kikerülik, azok fölkeresték egykoron, ^gyügyögtok vele hízelgő hangon kedvét keresték s csókjaikkal halmozók el orczácskái kicsattanó rózsáit . . . hogy lesték, milyen okosnak találták minden szavát, . . . most éhen halhat minden lángesze mellett . . . A boldogság hajnali pírja alkonybiborrá változott észrevétlen s abban veszett el a hold szende fénye.............világtalan tévelyeg a könyörtelen vilá gban. Ez a sir világtalan sötét marad. Köröskörül fónytengerben úsznak a lobrok, obeliszkek, a gyászolók ezrei néma csodálattal járnak közöttük ... ez nem érdekel senkit ... ez a senki sírja. Aki ott térdel a sárga agyag göröngyökön, a koszorútlau fakereszt mellett, csak az a szegény ifjú tudja, hogy aki ott len aluszsza az örök nyugalom álmát, az emberiség gyönge volt, gyermekei boldogságának vértanújaként esett el az élet nehéz har- czában, támasz nélkül, segélytelenül . . . Hideg, hűs szellő gyöngéden lehel az imádkozó árva lángoló orczáraira s fölszárasztja szemeiben az égő, forró könnyeket. 8 a szellemek bűvös, csodás chórusa újra zendül : »Vitám aeternam habeas................In nomine Do mini!“ * * * Mindenki boldog egyszer. Mindenkinek van egy boldog percze. ha a rég feledett múltban is, melyen vesztett reménye meddő vágyával csügg örökké . . . Szent emlék, elévülhetlen s halhatatlan, miként a lélek. Ennek a pereznek él, e boldogság viszfényében melengeti magát a kihűlt szív a fénytelen világban, mikor már letűnt a nap és hold és a csillagok a gyász felhőibe bújtak . . . mint most. Kicsinyke kör népesül meg az álmodó körül s a parlag hant puha, meleg vánkossá lesz alatta . . Álom, hiú, csalfa álom. A ringó képzelem visz- szahozta őt a múlt boldogsága puha vánkosaiból a kemény sárgaföld göröngyeire, melyek hat lábnyira nehezülnek a legjobb anya kihűlt szive fölött . . . . S az emberek, akik im körülveszik, nem is tekintenek reá . . . érzéstelen kerülik ki s csak gyönge szitkot fojtanak el, ha megbotlanak sirjánál. Gyász, kétségbeesés . . . czéltalan, reménytelen, százszor átkozott jövő — circumdederunt me ... . * * * A sírkerti kápolna harangja búcsúimára csendül s az élők búcsút vesznek a halottaktól. A lobrok, obeliszkek elsötétülnek és a mohhal, virágokkal ékes hantok csillagai visszaszállnak az égre ... A halottak édene ismét csendes, népteleu lesz; sötét és szomorú, mint volt. Csak a sirásó érdeklődik a senki sirjának gyászolója iránt s gyöngéd szitokkal ébreszti fel szomorú álmából. .... És amint lázas agygyal, mérgezett szívvel visszatérne a könyörtelenség fényes városába, a temető harangja szomorú bongása kiséri. Isten veled, anyám! Nemsokára visszatérek — — örökre . . . örökre! Kompolthy Tivadar.
