Veszprémi Független Hirlap, 1884 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1884-08-23 / 34. szám
Veszprém, 1884. IV. évfolyam. 34-dik szám. Szombat, augusztus 23. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre.............................................6 frt — kr. Fél évre..................................................ít frt — tr. Negyedévre.............................................1 frt 50 kr. Egyes példányok ára 15 kr., a kaphatók a kiadó-hivatalban. a MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 105. szávi küldendők. Hirdetések és itTjriltterek kiadó-hivatalban fogadtatnak el. Egy hasábos petitsor (tere) ti kr.; nyilttór petitsora 20 kr., s a bélyeg. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között. SZERKESZTŐSÉG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemény.k küldendők. Xézlratolc vissza nem. acta-tnalc. Az áruló ügye. Veszprém, aug. 22. Görgey Artúrt, a világosi árulót rehabilitálni akarják. Egy csomó lelketlen gazember összeállt, hogy azt az embert, ki ezelőtt 35 szomorú esztendővel hazánkat Judás módjára kiszolgáltatta a muszka és osztrák hóhérok kényének, vandalizmusának, ki bitóra juttatta nemzetünk legjobbjait, s ki vérbóreül zsebrevágta a muszka czár ezreit — azt a nyomorult árulót becsületesre mossák ismét. Valami Mikár nevezetű siheder járja be most a Dunántúl megyéit, hogy aláiratáso- kat gyűjtsön oly czélból a régi honvédek közt, miszerint Görgey nem volt áruló. Fehérvárott egy Say nevű patikás házalt vele, de legtöbb helyütt kikergették s most Győrött próbál szerencsét. Hát várjuk most a mi vármegyénkbe. Vestprémben majd megmondjuk neki, hogy jó lesz Görgey-nek naponta hálát adni, az Istennek azért, hogy még él, s mint a dühödt ebet még eddig agyon nem verte valami igazságos boszuló kéz. Ha 1849. aug. 13-án Görgey agyonlőtte volna magát, a történelem talán igazolta volna. Az ö életére e napon túl nem volt szüksége többé se a hazának, se az emberiségnek. Most sincs rá szükségünk. Az ő halála megkönynyitendi e hon födött az árulás átka súlyát. Verje meg őt az Isten, mind a két kezével ! Pár szó a Görgey-kérdéshez. Föllebbentették a fátyolt a világosi gyászos múltról, hogy eldöntsék a függő— vagy legalább erőszakkal függőben tartott kérdést: ha áruló volt-e Görgey? És a kik e kérdést leginkább bolygatják, ép azok nem tartózkodnak bevallani, hogy ők e kérdés megoldására illetékesek nem lehetnek. Igazuk van. Sem ők, sem mások a mi napjainkban — már vagy még — de el nem dönthetik azt. Majd a história Ítélni fog a felett, hogy Ephialtes volt-e az, kit a közvélemény Leomidárnak tartott egykoron, és az utókor szánalommal vagy megvetéssel fog adózni azon férfiú emlékének, ki nem bírta vagy nem akarta megőrizni a nemzete által reábizott kardnak fényét. Ez az utókornak — az igazságos örökbiró: a történelemnek dolga. Vannak azonban, kik e kérdés eldöntésére a halhatatlan számüzöttet — és egyedül csak őt — tartják hivatottnak. Turiuból várják az Ítéletet Magyarország egykori dic- tatorára, hogy élő-e az, vagy halott? Senki azzal ne kecsegtesse magát, hogy Magyar- országnak számkivetett, de mégis legnagyobb fia, még egyszer hozzá fog szólni e hinos dologhoz. Legalább úgy nem, mint némelyek azt szeretnék. Hisz a ki az egykori kormányzónak „Irataim az emigráczióból“ czi- raü nagyszabású müvét csak egyszer is átolvasta, annak lehetetlen tisztában nem lenni azzal, hogy mit felelne Magyarország kormányzója a kérdésre: hogy áruló volt-e Görgey ? Ne bolygassuk tehát a fájdalmas dolgot. Miért az úgyis gyógyulhatatlan sebet uj tőrszurásokkal elmérgesiteni! Gondoljuk meg a helyzetet komolyan és tisztán fogjuk látni, hogy e kérdés fesze- getése csak véghetetl3n polemizálásoknak forrásává válnék; és gondoljuk meg, hogy manapság sem hiányoznak ellenségeink, kik minden csepp vízből sarat csinálnak, hogy ezzel aztán beszennyezzék a uhnbust, mely ama nagy napok és a névtelen félistenek emlékét körüllebegi. Tudjuk ugyan, hogy ez uem sikerülhet, de mégis megvagyunk győződve arról, hogy azon történelmi factum tisztába hozatalára, (ha épen nem volna tisztában), a mi időnk nem nem alkalmas. Hisz már is elkeseredett tollharcznak színterévé lettek a fővárosi hírlapok, és már is mennyi történelmi tény került a nyilvánosság elé — eltorzítva, elferdítve! Vessünk inkább fátyolt ama gyászos időkre! Ne ugyan a feledés fátyolát, hanem fátyolt, mely megóvja azt avatatlan, vagy épen ellenséges kezek érintésétől! Legyen ebben bíró a történelem — és az igazságos Isten! Kalász Lajos. A honvédlovasok szavazása. Veszprém, aug. 23. Nemrégiben, ez év junius hava 13-dikán délután történt Veszprémben, hogy midőn a kormánypárt látná, miszerint ha a bal párt tartaléka leszavaz, okvetlen elbukik a kormányjelölt, elhatározták a honvédlovasokat is leszavaztatni olyan formán, hogy sans géné, minden inczidens és ok nélkül kivont karddal rohamot intéztek a diadal biztos örömében ujjongó balpárti népre a honvédlovasokkal s ezek aztán kímélet s könyörtelenül összetapostak, vagdaltak férfit, gyermeket, asszonyt, a kit épen ért a kard s a neki bőszült lovak patája. Mi ezt a páratlanul álló s hatalmi eszközökkel inscenirozott hivatalos katonai gonoszságát annak idején s mindjárt másnap, junius hó 14-diki lapunkban részletesen megírtuk. Hopták-urék a helyett, hogy mint törvénytisztelő s jóravaló emberekhez illenék, mondjuk ahelyett, hogy' sajtópör utján kívánták volna az e czikkben őket teljes joggal ért epithetomokat lemosni, gyanúba vették mint a czikk állítólagos szerzőjét egyik munkatársunkat, Lenthe Gusztáv kir. közjegyzőhelyettes m-at, s mert ez a derék irótársunk szerencsétlenségére m. kir. hou- védhadaprót,hát most „becsületbirúság* elé állítják őt azért a czikkért. Hát kimondta katonauréknak, hogy ezt a czikket Lenthe ur irta. — Hiszen ha úgy volna is, hogy Lenthe ur maga vallauá magát, — amint hogy nem vallhatja magát — szerzőjének, akkor sem illetékes fórum ő arra. A czikk szerzőjét nem nevezheti meg senki más, mint én, ki e lap s aunak összes czikkei tartalmáért felelős vagyok minden törvény s hatóságokkal szemben. Engem a katonaurék nem kérdeztek meg e czikk iránt, mert gyanították, hogy' miféle választ kaptak volna; hanem ahelyett neki rontanak egy jói'avaló derék fiatal embernek s „heesületbiróság“ elé állítják azért, amiért épen őket tanitja becsületre a nyílt., őszinte közvélemény. Hátrább az agarakkal hapták-nrak! A magyar sajtótörvény olyan valami, amihez érteni, amit tisztelni kell. Aki azt kicsinyli, annak a búbjára üt a paragrafus s jobban vág és nagyobbat szól, mint a maguk kommandószóra szóló Hintájuk. Jó lesz azt megtanulni. S ami fő — máskor nem szavazni. A szerkesztő. * Nyiatkozat Barátaim s ismerőseim, fölkérésáre és megnyugtatására, kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy a in. kir. 7-dik honvéd huszár-ezred tisztikara által ellenem, mint. szab. áll. honvédhu szár-had apród ellen annyit se mondott, mint a koromfeketéje, hanem csak ott állt, mint a borjú az uj kapunál. Mire az őrnagy ur tisztességesen előadja neki elejétől véges- végig, hogy hát a puskapor áll ebből meg ebből s most már mondja ö is utána. Altüzér Kaiserbung végre odalikadt ki, hogy a puskapor áll kénből meg szénből és aztán megakadt, mint a szodói malom a sáskajáráskor. Az őrnagy ur végtére megsokalta az esetet; azt hitte, talán az ö magas személyisége hozza zavarba a Kaiserbungot. Levette szépen tollas csákóját, megveregette a Kaiserbung vállait és imigyen beszélt hozzá: Gondold magadban, mintha nem én lennék a W. őrnagy, hanem én vagyok a te pajtásod, az altüzér Hasenfuss, és ón azt mondanám neked: Pajtás, altüzér Kaiserbung, mondd meg nekem, kérlek szeretetvel, miből áll a puskapor ? Mit felelnél te erre ? Erre Kaiserbung feltátja a száját és haragos képpel feleié: Akkor azt mondanám: Pajtás, Hasenfuss, te jobban tudod ezt, mint én! No erre aztán az őrnagy ur is nevetett s otthagyta a Kaiserbungot, aki talán még máig sem tudja, hogy miből áll a puskapor.* „No én mondok egy más esetet!“ szólt egy ragyás képű íötüzér, „egy másik rekrutáról. Csak a napokban esett meg. Van a századunknál egy „frei- billigos“, egy fintoros orrú, tejes képű urfi — mint amilyenek az ilyen önkénytesek szoktak lenni. Még az első komisz kenyerét se rágta jól meg, midőn már az első freibilligos ostobaságot elkövette. Egy napon — alighanem künuyü maród lehetett — a front mögött állott és az üteg gyakorlatát nézegette. Arra jön az adjutáns ur, meglátja a muszjét czigarettázva és megszólítja őt. Nohát persze nem czibilesen, hanem hát nem is gorombán, csak fór- sriftosan, ahogy egy alantas rekrutát megszólítani szokás. Tehát az adjutáns kérdezi: „Ki ő, mi ő ?“ Ahelyett, hogy őkelme azt mondaná: „Jelentem ’ássan, főhadnagy ur, én L. tüzórfreibilligos vagyok a hatodik századtól és kapitány ur parancsára a gyakorlatot szemlélem.“ Mondom, ahelyett, hogy így felelt volna, az ördög csiklandozza a nyelve hegyét és azt mondja rá: „Főhadnagy ur, ő személyes névmás !* Ez azt hiszi, hogy rosszul értette őt, mégegyszer kérdi, mire az ipsze fraucziául kezd el diskurálni, hogy hát: „0 egy pronomen personalis!“ Hallottátok volna azt a skandalumot, amit az adjutáns ur erre csapott, emlegetett várfogságot, statáriumot, rjivid vasat, isten tudja még mit nem, és az a neveletlen fráter még nevetett is hozzá. Rapporthoz viszik s még szemtelenül azt állítja, hogy nem volt szándékában a főhadnagy urat rn e g- s érteni. Mily henczegő kifejezés! Mintha egy ordinári rekruta egy cs. kir. főhadnagy urat megsérthetne !* „Hát azt hallottátok-e már, mikópen diktált 0 Felsége reám az utolsó manőver alatt hat órai vasat ?“ kérdé egy papucsos orrú irányzó, 0 Felsége említésénél haptákba vágván magát, hogy a pricscs is megingott belé. „Igenis! 0 Felsége meg én !“ S büszke önérzettel mutat a nemes vitéz keblére annál a gondolatnál, hogy a legmagasabb hadúr parancsára hat óráig rágta a vasat. „Halljuk!“ kiálták a többi harcfiak kíváncsian. „Hát úgy történt az egész, hogy . . .* „Gewehr heraus!“ kiáltja tele torokkal az „avizóposzt.“ Az őrsparancsnok ijedten gördül le a roskatag fapad öléről. . . A numerusok remegő kezekkel keresik a pricscs alatt leoldott kardjukat. . . A pipacsos orrú irányzónak torkán akadt a szó. . . Dehogy érne most rá, elmondani, mikép diktált reá 0 Felsége hat órai vasat . . . Veszprémi Soma. TÁRCZA. Katonaéletemből. n. Láttátok-e már k. olvasóim egy katonai érszobának belsejét ? Ha euuek titkaiba magatokat beavatni akarjátok, úgy ne nyáron tekintsetek be oda, midőn a zöld pázsitnak friss illata a keskeny ablakokon keresztül beszűrődik, avagy a délelőtti órákban, amidőn a takarítással foglalkozó seprűk olyan port vernek szemeitek közé, hogy lélekzetetek egyszerre eláll s képzeletetekben azt hiszitek, hogy a puskapor fojtó füstje az, ami látási, hallási és szaglási érzékeiteket lebilincseli, sem nem akkor, midőn a padok- és asztalokról a megmaradt dohányhamu elfuvatik, a kályha mint egy kialvó vulkán tüztüde- jével utoljára fel lélekzik, hogy azután kiadja egészen hamvadó lelkét, — ily időben az őrszoba még nem méltó arra, hogy k. olvasóim látogatását illendően fogadhassa. Hanem tekintsenek be, kérem, oda egy zord téli éjszakán, midőn a vihar végig nyargal a glacis tetején, ahol a szegény silbak köpeny# gallérjával törekszik hideg csókjainak dermesztő hatását mérsékelni, midőn ott benn a dübörgő kályha mellé gyülekezett hadfiak vidám kaczaj között beszélik el egymásnak élményeiket. . . . A kályhában sistereg a szén-parázs, hogy melegétől a legyek szédülve potttyannak le a bámult falakról, künn a szél fütyül, az ablakok tánczolnak és kísértetiesen hangzik a meghidegült „tüzérek“ fórsriftos kiáltása: „Wer da ? Patrull vorbei !* Az őrparancsnok egész terjedelmében nyújtózkodik a pádon, csákóját vánkosul tev.é feje alá, leoldott kardsziját a pricscsen helyezé nyugalomba, nehogy őt kényelmes helyzetében zsenirozza. Irigylendő poziczió. Hogyne! Csak az inspekcziós tiszt meg ne zavarja forsriftellenes nyugalmában. Mert különben kinéz legalább egy 8 napi „egyes“ neki... No, de hogyan is nézne ki, mikor ott künn csak agy tánczol a czitadella, remeg a kapuhid, reszket a „fort“-nak minden ahlaka... S az inspekcziós tiszt sem hiába mondta neki suttyomban „Hé, őrsparancsnok, jó karban tartsa ma őrségét, átkozottul hideg van, .feljövök tán az őrséget megvizsgálni, annélkül, hogy az őrszobába lépjek, akkor 11 és 12 óra közt itt voltam.“ S a reggeli rapportban ilyenkor megelégedetten „konstatálódik“, hogy a hadnagy ur 11—12 óra között a czitadella őrségét minden „anstaud“ nélkül inspiczirozta. Épen tiznnegyet kondul az óra. Egy felváltott „numerus“ lép be a szobába, a küszöbön lerázza a havat csizmájáról, a hótól rozsdával befutott oldalfegyverét köpenyébe letörüli, felhajt egy számára már készletben tartott snapszos üveget, azután ledől társai mellé a pricsesre és hallgatja a bajtársak vig meséit, amelyek rendesen egy „megabrichiolt“ rek- rutáról, vagy Stibli és Zserzsabek urak kalandjairól szóknak. „Már pedig amoudó vagyok, pajtás, hogy nincs ostobább ember a föld kerekségén, mint egy rek- ruta !* szól egy nagy bajuszu öreg katona, aki már a harmadik 9Íszübungot élte ez évben keresztül. „Tavaly volt az abrichtungba egy ilyen vékonybőrü bundás, sváb volt az istenadta, mert magyarnak a gyécsgatyája is bőségesebb szokott lenni az ő tudományosságánál, hát őkelme nem tudta a fejébe venni, hogy a puskapor salétromból, kénből, meg faszénből áll. Hiába iskolázott vele a tűzmester, sőt a kapitány ur is — aki a legjobban röstelte a dolgot — minden fáradság hasztalan volt. Ha kettőt el is mondott hiba nélkül, a harmadikat csak elfelejtette mégis. Őrnagy urunk is hallott valamit erről a csodabogárról. Eljött egyszer a sárzsi-iskolába. „Altüzér Kaisenbung, mondja meg nekem, miből áll a puskapor?* kérdé a fazékfülü németet. Altüzér Kaiserbung
