Veszprémi Független Hirlap, 1883 (3. évfolyam, 1-54. szám)
1883-09-08 / 36. szám
Veszprém, 1883. ill. évfolyam. — 36-dik szám. Szombat, szeptember 8. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiad6-hivatalba, Veszprém, horgos-uteza 10b. szám küldendők. Hirdetések és IsTyiltterels kiadó-hivatalban fogadtatnak el. Égj hasábos petitsor (tere) 6 kr.; nyilttór petitsora 20 kr., s a bélyeg. ....u.iinvDi prfplíP7hptni nanonta 12—2 óra között. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre .................................................6 frt — kr. Fél évre.................................................3 frt — kr. Neg yedévre............................................1 frt 50 kr. Egy es példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó-hivatalban. A vármegye feliratai. Veszprém, szept. 7. Tempora mutantur. Változnak az idők. És pedig rohamosan változnak. Olyan kort élünk; hogy ha a jóféle nyárspolgár kimegy a falusi jószágára és ott marad egy—két hétre, aztán bejő a városba s elolvassa a kaszinóban az aznapi újságokat — hát bizony azt látja, hogy mig ő odavolt a dűlőn, azóta akkorát fordult a világ.............csoda, hogy a feje tetejére nem állt. Amennyit apáink alatt 30—40 évben, annyit fordul a világ sorja most egy esztendőben. Nem csoda, hogy a sok forgásba beleszédül . . . Szédületes, örületes hajszban tombol ma — a haladó világ! H a 1 a d u n k. És pedig hol előre, hol hátra. Amit ma a haza, a szabadság, a magyarság jövője, üdvére egész lelkesültséggel, izgult szivveréses ihletséggel felépítünk, — azt holnap non sens leromboljuk s félre- rugjuk mint a megunt vaczakholmit; amit ma megéljenzünk, holnap „pereat“-ot kiáltunk arra; ami ma szent és magasztos volt előttünk, holnap átkozzuk azt................Ma haladunk előre, holnap hátra! Nyomorult végzet! Hiába, örületes sors ez ami mostani sorsunk. Züllik a magyar társadalom, széthull az ősnemes gentry, pusztul a föld népe, nyomo- j rog maga az ország, nő a defiezit, nőj az adó .... Az ország határain békétlenkedik a felvidéki tótság, az erdélyi oláhság, a szász- ság; nyílt lázadással tör ellenünk Horvátország, sok ezernyi kaszás parasztság ott már magyar huszár dandárokat támad meg. . . . A sötét háttérben ott áll az éjféli rém, Oroszország, hogy a mikor ütött az ő végzetes órája, rajt csapjon ez egymást emésztő önfeledt embergomolyra, mely itt várja nyomorult fanatizmusa végét a Duna, Tiszától — Dráváig! És ez a nép, mely ma zsidókat eman- czipál; csángókat hoz ezerszámra vissza a magyar anyai föld keblére; mely egyleteket alakit a magyarság terjesztésére, hazafias szellemben reformálja felekezeteit; idegen nevű testvéreit névmagyarosításra bírja ma . . . Ez a nép, mikor lehűl a pillanat heve, megutálja a mit teremtett; sárbarúg erényt, elvet, irányt, törvényt, — és halad, rohan a bomlásba, az enyészet örvényébe! Nem kell neki az emancipatio . . . s mindenre gondol, csak arra nem, hogy jó törvénynyel, polgári házasság s vallásrevizió- val, békés assimilátió utján lehet javítani a helyzeteu. . . Hanem teszi azt, hogy mikor kívül is fenyegeti a veszély a határokon, belül is négy milliónyi nép ragadt nyílt forradalmi fegyvert a magyar ellen, meggyalázza czímereit, sárba hurczolja zászlóit, annyi győztes, ezer évas harczok diadalmi büszke jelvényeit . . . ez az önfeledt nép ráér im egymást marni, (egymást ölni, rabolni, ahelyett, hogy minden I gondolatával, izmai erejével, szive lelkesült- sége teljével, szégyenpirtól izzó vére minden láugzó cseppével abba a végzetes karczba készülne, mely immár itt a küszöbön, melyet már nem évek, — hónapok választanak el a jelentől s a melyen túl vagy leszünk még magyarok, vagy földönfutó, szánalmas pária nép . . . Amit e sorok kifejeznek, amire bosszú idők óta figyelmeztette e hírlap a megye közönségét; azt a beállott veszélyt mérlegelte meg szept. 3-iki közgyűlésén Veszprém vármegye hazafias közönsége. A főispánnak a megyéhez intézett s a zsidóhajszból eredt belzavarokra vonatkozó beszéde, valamint ugodkerületi képviselőnknek a horvát lázadás ügyében tett felirati indítványa, az igaz honszerelem, a baljóslatú jövőn aggódó hazafiasság nyilatkozásai voltak. Veszprémmegye fölemelte intő-óvó szavát a magyar nemzethez, hogy kerülve a czéltalan belviszályt, minden erkölcsi-hatalmi súlyát vesse im a lázongó határokra. Az ország meghallotta e megye szózatát. Meghallotta azóta a kormány s lázadók tábora is. Vajh, mily viszhangot ad? . . . Mert az lesz a mi végzetünk! Kompolthy Tivadar. A magyar szabadságharcz szobra ügyében. (Felhívás Veszprémmegye zirczi járásának lakosságához.) Rég elporladtak már a hősök, kik az 1848/9-ki szabadságharcz zászlaját fennen lobogtatva, megteremtői lettek a dicső korszaknak, mely a magyar nevet Európa előtt tisztéltté tévé. „Nyugosznak ők... SZERKESZTÖSEG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. IKTéziratols: -vissza n.em. adatnals. sírjuk felett zöldéi bokor s virány . .“ énekellieté egykor a nemzet nagy költője. — de az idő visszatart- hatian folyása, kevesek kivételével, jeltelenné váUoztatá a sok ezer hős sírját, kik önzetlen honszerclmiik adóját vérükkel és életükkel rótták le. Pedig a nemzet, mely jeleseit megtiszteli, csali önmagát tiszteli meg. Ezen eszme lelkesité Budapest főváros törvényhatósági bizottságát, midőn elhatározd, hogy a magyar nemzet ezredéves ünnepének egyik kimagasló részletéül az 1848/9-iki szabadságharcz emlékének az ország szivében, a főváros valamely közterén nemzeti adakozásból egy szoborművet emel. E magasztos eszme megvalósit- hatása végett alakult meg a napokban Veszprémmegye zirczi járásában is a bizottság és küldte szét gyűjtő- iveit, hogy e járás lakosságának is alkalom nyujtas- sék a szent czél felkarolásában szeretett hazánk iránt táplált érzelmeiknek tehetségeik szerinti tanújáét adni. Ne fogadjuk a gyüjtö-ivtartokát bizalmatlankodva, kik filléreinket rendeltetésük helyére szolgáltatni magukra vállalók, szent hivatásuk teljesítését könnyitsük meg azáltal, hogy a gazdag forintjait, miként a szegény filléreit az ügy szentségéhez mért szives készséggel tegye le a nemzet oltárára, mert csakis igy valósíthatjuk meg a kezdeményező főváros azon nemes intentióját, hogy valamint a szabadságharcz nagyszerű munkájában és dicsőségében paloták és gunyhók lakói egyaránt vettek részt, úgy bízvást remélhető, hogy annak megörökítésére szolgáló emlékhez is a nemzet minden fia legalább egy homokszemmel já- ruland. Zircz, 1883. évi szeptember hó 6-án. Dr. Kemény Pál, Ányos Tivadar, bizotts. jegyző. a gyűjtő-bizottság elnöke Fiáth Ferencz báró, főispán megnyitó beszéde Veszprémmegye évnegyedes megyegyülésén, 1883. szeptember 3-dikáu. Mélyen tisztelt megyei Bizottság! Fogadják szívesen siszteletteljes üdvözletemet s legyenek kegyesek, mint mindig, elnöki kötelességeim teljesítésében szokott bölcsességökkel támogatni. TÁRCZA. Még se lobog a zászló? Még se lobog az a zászló ? Még se indul a sereg ? Ország neve meggyalázva ! Egész világ fejét rázza! Es nem mozdul senki meg. Keresem a magyar népet, Azt a régit, igazit, Keresem, de nem találom . . . Csak a neve van meg, látom: Szive, lelke nincsen itt. Jaj nekem, hogy olyan néphez Kell tartoznom, mely haboz, Becsületét nem is félti, Egy óráig is tud élni, Tétlenül . . . mert faja rósz. Ilyen népnek nincs jövője, Elhangzik a panasza, Jöhet, mehet a világba, Nem akad egy jó barátja, Soha sincsen igaza. Hadd lobogjon az a zászló! Ilyen élet minek itt 1 I)e nem is kell. Egy magyar se Inkább, mint hogy elfeledje Kötelesség mit tanít. D aim ad y Győző. Szabó Biri esete. Irta: Magyar Gyula. (Folytatás.) Azután eljött a tél . . . Amit az ősz meghagyott, azokat a lehullott sárga leveleket, meg azt a néhány hervadt kikirics virágot is betemette a hó, behúzta szép fehér szemfödővei; hadd alugyék ez a világ, úgyis sokat taposnak rajta. A Balaton is beállt, fényes, sima jégboltozat borította be Kenésétől Keszthelyig. A kocsik csak úgy jártak rajta, mintha az isten valóságos ország- ntnak teremtette volna . . . Olyan ez a Balaton, mint az emberi szív; ezt is, hogyha sokat bántják, megkérgesül, érzéketlenné lesz. Azt is addig bántotta a szél, vihar, hideg és fagy, mig egyszer megsokalta a dolgot és magára ölté azt a jégpalástot; mit bánja most már bár akármit csinálnak is vele, . . . szánthatnak is a hátán, ő ugyan azt meg nem érzi . . . Csak néha csendes éjszakákon, mikor már na- gyon-nagyon sok volt a keserűség, akkor háborodott fel bősz lelke és iszonyú sóhajtás közt szakadt izzé- porrá rajta az a jéggunya . . . Úgy nevezik azt, hogy „rianás.“ A jég tizenkét mértföld hosszában egyszerre ketté hasad olyan ropogás közt, mintha ezer darab ágyút sütögetnének el egymás után . . . A Szabó Pálék kátulsó szobájának két ablaka oda nézett a Balatonra. Az első szobát igy téli időben megkímélték, ha valami vendég talál jönni, legyen neki legalább valamire való helye. Biri ott ült az ablakban, — a kelengyéjét varrta. A lány még most sem felejtette el azt a nótát, amelyet akkor este hallott. Gondolkodóvá tette az nagyon. Tartózkodó lett s amint szeretett volna azzal a legénynyel beszélni, ép úgy félt is a találkozástól, . . . tartott a falu nyelvétől! . . . Kötényébe eresztette munkáját, kinézett az ablakon, végig nézett azon a hosszú sima jégtükrön; de a gondolat ja isten tudja hol járt, csak azon vette észre magát, hogy könyezik, maga sem tudta, hogy miért ? Letörölte hamar a köténye sarkával, szégyen- lette volna nagyon, ha valaki megtalálja látni azt a könyet ... Az a legény, az meg rósz néven vette ezt a tartózkodást, fájt neki, hogy ez a lány nem az a régi többé; pedig ha tudta volna, hogy ez azért fél, mert olyan nagyon szereti! . . . Azután a rósz nyelvek sem hiányoztak. A legénynek azt beszélték, hogy „persze az az úri kisasszony kévéséi egy szegény polgárlegényt; úri hintát vár az, abban jönnek érte, azon viszik el a fényes esküvőre.“ — A leánynak meg azt adták tudtára, úgy távolról, hogy talált már az a legény mást maganak, akinek nincs oly homályba burkolva a születése titka. Azután meg szebb lány is az uraság árendásának, a korcsmárosnak a leánya a Julcsa, meg van ott is mit apritani a tejbe. A legény búsult, azután elkezdett keserűségében duhajkodni ... A lány sirt, fájt neki ott a szívben végtelenül valami! . . . Ö nem tehetett semmit, mit is tehetett volna? . . - halványabb lett napról-napra! . . . Épen nagykarácsony estéje volt ... A légben a hépelyhek úszkáltak szép csendesen, mindenki a szent ünnepre készült, — csak a Nagy Pista nem... Az urasági nagy korcsma ott volt épen Szabó Pál uramék házával szemben. Világos volt valamennyi ablak, benn a Kehes czigány bandája húzta liur- szakadtáig! . . . A Biri oda ment az első szobába, annak az ablakából épen át lehetett látni a korcsma nagyobbik szobájába. — Be sem volt fűtve ez az első szoba, a lánynak mégis olyan melegje volt, izzadtság gyöngyözött végig a homlokán . . . Aki oda át mulatott, azt nézte, jó kedve lehet annak nagyon: mert a legvigabb nótákat huzatja magának ezen a szent estén; meg is botránkoznak rajta sokan a jámbor emberek közül . . . Azután meg mintha mást gondolna. Előszedeti abból a hegedűből azt a legszomorubb darabokat, hogy még a czigánynak is reszket a keze attól a nagy fájdalomtól . . . „Édes anyám is volt nékem, Keservesen nevelt engem; Éjszaka font, nappal mosott Hej be keservesen tartott!“ Azután maga is rágyújt és a zokogó hegedű- hang mellett rákezdi azon a fájdalmas hangon : „Barna kis lány elszerette a legényt, Úgy szerette, majd megette a szegényt; De a világ gonosz nyelve elmarta: Barna kis lány szeretőjét megcsalta! . . .“ A lány hallgatta nagy szívdobogással ezt a nótát . . . Csak nézett nagy mereven arra a korcsma ablakra . . . Úgy tetszett neki, mintha odabenn aboz a legényhez egy szép leány közelítene, ... a leány átfónja gömbölyű kezével annak a legénynek nyakát; az a legény meg — — — — azután nem látott többet! . . . A korcsma elcsöndesült, ... a világ kihalt,... hanem az a leány nem tudott aludni,... mindig az a nóta csengett a fülében, . . . mindig azt a másik lányt látta ölelő karjával . . . A szív, amelynek hite nincs, bizalma nincs, — olyan, mint az árva, akinek sem apja, sem anyja, akinek senkije sincs ezen a világon . . . A bit a bizalom az, ami erőt ád a léleknek a szenvedések eltűrésére. Az, akinek leikéből kihalt ez az égi szikra, annak nem élet többé ez a földi élet, annak fájdalmára nincs vigasz, annak sebére ir nem készül sehol! . . . Aki a hit és bizalom mentő szálát elvesztte, az könnyen bele szédül a pokolba. A lány nem sirt többé, . . . megfogamzott lelkében a dacz, ... ha te úgy, éu is úgy . . . Nem volt bizalma sem istenben, — sem emberben! A legény meg büszke volt közelíteni, . . . azt gondolta, hogy ez a másik kötelessége volna — az gondolta, hogy majd csak megtörik az a büszke lány, ha a végletekig viszi a dolgot. Maga kezdte hiresz- telni, hog) a farsangon megesküszik az árendásék Julcsájával . . . Mikor azután ez sem használt, akkor országvilág szemeláttára gyűrűt húzott a korcsmáros lányának ujjára, — eljegyezte, — azt gondolta, hogy ez majd csak használ! De biz az nem használt . . , A huszárság ott volt a szomszéd faluban szálláson, alig egy fertály órányira. — A hadnagy csinos, fiatal, magyar gyerek volt . . . Meglátta egyszer ezt a halovány szomorú teremtést, s ez egyszeri látás elég volt neki arra, hogy bele bolonduljon az egyszerű ruha alatt rejlő előkelő kinézésű, ártatlan leánykába . . . A leányka tapasztalatlan volt ... A hadnagy nagyon jól értett a stratégiai pontok felállitásához. Először Tóth Mihályné asszonyom kegyébe fúrta be magát ... A jé asszonynak nagyon hizelgett az, hogy ez a fényes ruháju tiszt, aki különben báré is, oly leereszkedő volt hozzá... A többi azután köny- nyen ment. A lánynak úgyis fájt valami ott belül nagyon, nagyon, azután oly jól esett neki, ha valaki vigasztalta. — Azután meg a boszu gondolata is dolgozott henne, ha te úgy, én is úgy! . . . A mi először játék volt, komolylyá kezdett lenni. A tapasztalatlan szív hálóba került ... A lázas szerelem oly szívig ható szavakat adott az ifjú szájába, hogy azoknak lehetetlen volt ellenállni . . . (Vége követk.) 's. TA'éd
