Veszprémi Független Hirlap, 1883 (3. évfolyam, 1-54. szám)
1883-07-07 / 27. szám
Veszprém, 1883. III. évfolyam. — 27-dik szám. Szombat, Julius 7. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, VEGYES TARTALMIT HETILAP. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre .................................................6 írt — kr. Fél évre.................................................3 frt — kr. Neg yedévre............................................1 frt 50 kr. Egy es példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó-hivatalban. MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 105. szám küldendők. ZEíirdetésels: és líT^iltterefe a kiadó-hivatalban fogadtatnak el. Egy hasábos petitsor (tere) 6 kr.; nyilttér petitsora 20 kr., s a bélyeg. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között. SZERKESZTÖSEG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok: vissza nem. adatnak. Aratnak . . . Veszprém, jul. 7. Peng a kasza, süvög az arató nép; az arató lányok vig danája hangzik szerte a sárgahullámos virányokra. A gazda, ki éven át annyi aggálylyal nézett e napok elé, most nyugodtan járkál a halmozódó kévekeresztek közt, s halkan küldi hálafohászát az egek Istenéhez. A hosszú gond, a pihenéstelen fáradozás, a verejtékes munka im megteremtette gyümölcsét. Kárpátoktól Adriáig milliónyi kéz gyűjti hombárba az év áldását. Aratnak . . . * Különös ország ez a mienk. Ettől a pár naptól, mely alatt az aratás foly országszerte, függ ennek a nemzetnek az egész évi sorsa. Másutt van fejlett ipar, kiterjedt beles külkereskedelem, virágzó tengerészet, gyarmatosítás más világrészekben, bőven fizető bányászat ... ha egyik nem, jövedelmez a másik, s a nép nem érez soha általános csapást. Nálunk mindebből semmi sincs. Ha jókedvű, ha busul a szántóvető gazdaember, a föld népe: vele vigad, vele sir az egész nemzet, iparos, kereskedő, vállalkozó, hivatalnok, mind-mind . . . Hát bizony-bizony szomorú dolog, hogy a mi sorsunk a felhők járásához van kötve! Ha jó az időjárás, s kedvező a rónák vetéseinek, akkor jó dolgunk van. Ha hetekig perzsel a nap s elmarad a jótékony eső, a nép siró könnyeivel áztatja a porló föld forró rögét. Ez évben nem volt meddő sem az ég, sem a föld. A remények teljesültek. Aratnak . . . * A kormány aratása megelőzte a nép aratását. Csépeltetett országszerte az ő adótárgyalásos szérüjein, s vetés nélkül is kihozta ebből az aratásból a tízszeres magot. De talán a húszszorosát is. Könnyű neki. A Csáky-szalmája jól szokott fizetni. Csak érteni kell a cséplőhadaráshoz. Ahhoz pedig értenek szépen a miniszteriális meghagyatikok. Van nekik is drága dolguk most. Aratnak . . . * Jó világ derül most az uzsorásokra is. A mit meghagy az adóvégrehajtó, avval majd megelégszik az uzsoráshad kamat fejében. Ha nem adod oda: kell peres billogra, stemplire; a maradék majd kijár a bírósági ekzekutoroknak. Mert a sok „felfüggesztett“ végrehajtás most majd előkerül. A liczitácziókat kiszegezik a községtáblán. Ha elhallgat az arató kasza pengése, majd megrecscsen a liczitácziós dob. Akkor az ekzekútorok aratnak. * Hanem a legjobban arat Tisza Kálmán. Az ő aratási régiméje a pompásan zöl- delő zsidókérdés. Két év óta érik, nő . . . Két év óta ezerszer kértük, intettük, hogy szakítson ennek a veteménynek alkotmányos utón vé-1 get. Hisz neki s csakis neki lehetséges ez. Egy szavával. Talán bolond, hogy megcselekedj e. A társadalmi kérdésből, sőt inkább politikát csinált. Mig ez a kérdés vajúdik, a pártélet szünetel — só megmarad inogó, rozoga miniszteri székében. A zsidókérdés majd szétszakítja, — úgy spekulál — a hatalmas függetlenségi pártot. A zsidók meg hadd ijjedezzenek. Majd választáskor inkább ragadnak a kormánypárti lépre. Meg tán hamarább kölcsönöznek is a deficzit óriás szakállára. Hadd folyjon a hajrá ... ha lángba borul is az ország. Mit neki ez ? Okos ember ez a Tisza. Egy csapással becsapta Eötvöst, Verhovayt, Istóczyt, s valamennyi saktert. Könnyű neki. Mikor ő az ország legelső saktere! Nem vág olyan rendet senki, mint ő! Nem arat senki oly okosan, mint ő! * Aratnak. Kaszálnak. A vig arató lányok danájába belevegyül a haza sorsán aggódó honfiak fohásza. Mikor jő meg a szomorúság megváltója, . . . hogy kiverje szent földjéről a hamis kártyával a nemzet minden életérdekeit könnyelműn elfecsérlő kufárokat. Vajh, mikor? . . . Csak gyüjtsünk, takarítsunk. Tömjük tovább a kufárok Malochját. Cseng a sarló, kasza peng. Aratnak . . . kaszálnak! Balatonparti fürdőélet. Balaton-Füred, julius 4. (A „Veszprémi Független Hírlap“ szerkesztőjéhez.) A Balaton-egylet kirándulása óta a vendégek száma ugyan napról-napra nő, de nem a várt arányban. Más években ilyenkor, az ivad közepén már alig lehetett szobához jntni. Most bezzeg egy vendégre akár kettő is jut. No de talán a most uralkodó hőség meghozza a vendégeket. A mostani kis számú közönséget is csaknem kivétel nélkül izraeliták képezik s a most folyó tisza-eszlári tárgyalás cseppet sem járul itt a kedvek emeléséhez. . M á n d o k y jól szervezett színtársulata megérkezett s megkezdte előadásait. Kitűnő repertoirja s jó zenekara van. Vajha közönsége is lenne! A sótányzenét tegnap óta már nem a veszprémi Kiss Jancsi, de a pécsi D a n k ó bandája teljesíti. A zenekar kifogástalan s bizony sajnálattal vettük tudomásul, hogy a derék Dankó tüdővészben szenved. Holnap, pénteken L i e d 1 Ferencz hegedűművész s a budapesti népszínház konczertmestere rendez, itt, budapesti trio-társaságával egy kamaraestélyt a hangversenyteremben, ügy látszik, igen sikerült estély lesz, mert a jegyek jóformán ipár elkeltek. Az étkezés itt igen drága s nem is csudál- juk, mert a többség, az izraeliták most nem Károlyi vendéglőjébe, de a zsidó bérlőhöz járnak étkezni. Hogy fizesse most Károlyi a lelketlenül felcsigázott roppant bérösszeget a tihanyi öreg uraknak ? Pusztulunk, veszünk! É c s y igazgató urnák is szolgálunk végezetül egy kis jó tanácscsal. Fogadja büszkesége mellett is szívesen. Akasztasson ki esténkint pár lámpást azokra a parkutakra, melyek a hajóhidtól a bérházakhoz vezetnek. A szombat este hajóval jövők itt a setétben majd összetörik magukat, mig felvergődnek a belső sétányra. Egy pár mécscsel több talán kitelik meg — ama bizonyos kurtaxából ? Fogadja tek. Szerkesztő ur stb. E o 1 u s. TÄRCZA. Vadászat a Csingervölgyben.- 1888. jul. 1. — (Tizenketten egy szekéren. — Az összejövetel. — A tanács. — Ki lövi az első bikát ? — A hajtás. — Az első vad. — Nagy tanács, — Hasztalan hajtás. — Vadászebéd. — Pihenés. —Puska- ropogas és menydörgés. — Hazatérés.) Pompás reggel volt. Én már napkeltekor készen voltam. Az első vadászat, az első lövés, az első szarvasbika foglalkoztatá elmémet. Elindultunk. Ti- zenketten ültünk egy szekéren. Tacskóink szintén velünk jöttek. Azok is, mi is örültünk. A vén tacskó — neve Fordíts — rettenetes örömöt érzett, hogy ő most egyre zavarja a szarvasbikákat. Megérkeztünk Bódéra. A kompánia tagjai már együtt voltak. Folyt az eszmecsere a leendő vadászatról. Még várnunk kellett; két tagja a kompániának hiányzott. Azok is itt vannak. Bravo! Bemutatom a társaság nagyérdemű tagjait. Bóday Mihály, a társaság generálisa ; öreg vadász, aki kerületünk minden por- czikáját úgy ismeri, mint a nazarenus a bibliát Teljes vadászhangulatában találtuk őt, s ez nekünk örömül szolgált. Bóday Dániel, edzett, kipróbált vadász. Hencz Ignácz, óvatos vadász, aki higgadtan várja a szerencsevadat. Hencz József, a legjobb vadászok egyike, kitűnő szerencsével és egy régi puskával, a mely akkorát szól, mint egy közönséges — ágyú, Hencz Rickárd, fiatal, de mégis régi vadász, a lehetőleg kevés szerencsével. Ihász Lajos, tőről metszett magyar vadász; olyan, mint a milyenek Mátyás ki- rálylyal vadásztak. Türelme kimeríthetetlen; sok szerencsével vadász. Boday Dezső, a kompánia legifjabb tagja; ügyes lövő, már eddig is érdemei vannak a vadpusztitás terén. És e sorok Írója, olyan ftizfavadász, aki tavai még bottal hajtott, az idén már puskával „les“. A generális ur röviden előadá a napi teendőket, kijelölte a helyeket, ahol vadászni fogunk. Ellene senki nem szólott, s igy a tanács néma maradt. Felpakoltuk magunkat három szekérre és megindultunk a Csinger felé. Görcsösen fogtuk fegyvereinket és arról látszottunk gondolkodni: vájjon ki lövi az első szarvasbikát? Az arczok azt tükrözték vissza, hogy mindannyian az első bikára számítanak. Én semmire sem számítottam. A mint megérkeztünk, felállottunk. A hajtok vagy 15-en 9 tacskóval megindították az első hajtást. Alig hajtanak néhány perczig, a vén „Fordits“ hangja hangzott fel annak jeléül, hogy vad van. Yolt is. Egy nagy szarvasbika ugrott ki a sűrűből. Puff! Reá lőttek. A szarvasbika elesett ... A kutyák a fekvő és kinlódó állatot ott fektében megtámadták. A bika egyet gondol . . . felkel ... és útnak eredt, ha meg nem döglött, még most is megy. Vártam, mi fog történni. Egyszerre csak a meglőtt bika felém tart; de hogy ne kellessék lőni — azt gondoltam szarvastehén; és csak akkor vettem észre, hogy nem szarvastehén az, mikor már olyan messze volt, hogy csak a szarvahegyét láthattam. A tanács akkor ösz- szeállott és megbeszélte azt: vájjon hogyan mehetett el az a meglőtt bika? Én nem vettem részt a tanácsban — mert igen sok eper piroslott. Kezdődött egy uj hajtás; azután egy másik, egy harmadik, egy negyedik — de szerencse nem volt. Diana megharagudott reánk, hogy rosszul lőttünk. Dél lett. Következett a vadászebéd, a mely egyszerű, de felette jó volt. Kedélyesen folyt le az az egy óra, melyet az evésre szántunk. Vége lett annak is. A kancsók kiürültek, az étkek megfogytak és mi jól éreztük magunkat. Következett a pihenés. Költői rendetlenségben heveredtünk széjjel a fűben; álmodtunk a tizenhatágu meglőtt szarvasbikáról, a mely szintén valamely hüs forrás mellett pihent, vigasztalva pajtásaitól, hogy hála Isten, csakhogy nem halálos a seb. Két jó órai pihenés után felhangzott generálisunk ajkáról a hajráhaj! s mi szépen csendesen feltápászkodtunk. Fegyvereinket vál- lainkra akasztva, elindultunk ismét uj — de szerencsétlen hajtásra. — Kutyáink a nagy meleg miatt kedvetlenek — mi pedig lusták voltunk; azok nem ugattak, nem hajtottak; mi pedig nem lőhettünk. Hej pedig de oldalba lőttem volna egy nagy őzbikát, mikor úgy jött volna! Piff-paff! Rókára lőttek. A róka elment — a vadász nem talált. A puska puffanására az égből feleltek — menydörgéssel. Zivatar készült. Olyanokat dörrent az ég, hogy a ki félös természetű — remegett. Esni kezdett. Köpönyegeinket magunkra vettük, s elállottunk a sürü lombozatu fák alá, hogy meg ne ázzunk. Meg is áztunk — nem is. Az eső után uj eső készült s mi hazafelé indultunk. Utbaejtet- tünk egy róka-lyukat, hogy abból kivadászszuk a rókát — az sem volt bent, pihent valahol a hüs bokrok aljában. A kompánia minden tagja kedvtelen volt. A szerencsétlen lövés busitólag hatott kedélyünkre. — Hazatérőben hallgattunk, szomorkodtunk s mondogattuk magunkban :----------„Vértes belsejében Nyu gszik a vad hüs forrás tövében!“ Pethő. A DEMIMONDE. (Karczolat.) . . . Irénnek hívták. A kis szárnyaszegett, vonagló lepkét tenyerében tartva, igy szólt hozzám: — Mondja meg ön nekem barátom, miért rohant ez az állat a tudott, kész veszedelembe ? Akkor én is megfelelek önnek azon kérdésére, hogy miért jöttem én ide ? . . . Sötét, mély tüzü szemeivel hosszasan rám nézett s azután újra abba a semmit mondó, merev gondolkodásba esett vissza, melyből kérdésem fel- riasztá. . . . Nem háborgatott bennünket senki. A füstgomolytól körülvett lámpafény gyér világot árasztott szét a teremben s az eldugott szeglet mélyét alig zavarta egy-két odatévedő alak. Távolabbról lángözön által világított asztalok mellett szilaj kedvű párok vihogása hallatszott s a nagy csarnok oszlopaihoz odacsapódott néha egy-egy tánczoló nő uszá- lyos ruhája. Ólálkodó sötétség tekintett be a befüg- gönyzött ablakok hézagain s odakünn napok óta tartó szélvihar vágta az ablak üvegéhez a zuzmorás esőt . . . Milyen kép! Szilaj kedv hangja verte át a buja illattal terhelt levegőt; az asztalok körül félmámoros alakok üldögéltek. Szivarfüst s mámoritó szerelmi susogások szálltak el az ajkakról s a zűrzavaros lárma közé bevegyült a keringő andalító dallama. . . . Nem tudom, miért jöttem ide. Menekülni akartam-e a vihar hidege elől erre az egyedül nyitva volt helyre ? Látni akartam-e pénzen árult, tettetett n szerelmet ? Őrjöngő, ész nélküli alakok szenvedélyét ? Képeket, melyeket az állati szenvedély eltorzított ? Bűnt, mely lelkeket öl, vagy féktelen szilaj kedvet, melynek nyomában a kárhozat terem ? . . . Nem tudom! . . . Az idő hajnalra járt! . . . Irén előttem ült s nem nekem, magának látszott susogni. — Űzött valami. Nem tudom én, hogy mi. Csak azt éreztem, hogy menekülnöm kell a tűrhetetlen élettől, mely körülvett. Állt-e ön valaha szédítő örvény felett valamikor ? Nem talált-e annak borzalmasságában valami borzasztóan vonzót? Mint egy vipera bűbája, mely leigézi az embert ? Ez űzött engem. . . . Szerettem. Szeretett-e ön valaha ? Igaz leikéből? lelke mélységéből? . . . Én úgy szerettem. Varrónő voltam, az, kinek életéhez annyi szenyfolt van fűzve. Nekem ezek ellenében csak önérzetem volt a birám és szerelmem. Az, a kit imádtam egy tanuló volt, ki házasságot ígért, ha befejezi tanulmányait. Talán meg is tartotta volna, ha közbe nem lép egy hatalom, melynek szent engedelmességgel tartozik a gyermek; a szülők akarata erősebb volt, mint szerelme, parancsuk több, mint az én szivem. . . . Ön tudhatja a többit. . . . Elváltunk, elfeledtük egymást! Talán ő igen, de nem én! . . . Nem tudom mi ragyogott a lány ujjain, nem láthattam a homályban. A lámpafénye megtört ragyogással verődött vissza róla. Talán gyűrűjének köve volt. Talán egy könnycsepp. Nem tudom. (Vége következik.)
