Veszprémi Független Hirlap, 1883 (3. évfolyam, 1-54. szám)
1883-03-10 / 10. szám
Veszprém, 1883. III. évfolyam. — 10-dik szám. Szombat, márczius 10. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ................................................6 írt — kr. Fél évre................................................3 frt — kr. Neg yedévre...........................................1 frt 50 kr. Egy es példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó-hivatalban. MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 105. szám küldendők. lESird-etésels és Wyiltterek kiadó-hivatalban fogadtatnak el. Egy hasábos petitsor (tere) G kr.; nyiltte'r petitsora 20 kr., s a bélyeg. SZERKESZTÖSEG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét . illető közlemények küldendők. Ulézira/tols: vissza nem a,d.a,txiale. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között. A sajtó Yeszprémvármegyében. Hol, hol nem, áll egy vén, rengeteg épület mohos sziklatetőn. Egyik szárnyában szerencsétlen rabok tanyáznak, a másikban ezeknél kissé hosszabb pórázra eresztett hivatalnokok munkálódnak örök egyformán, mint a képzeleti örökmozdony gépe. Hanem azért úgy tűnik fel, mintha ez a szárnya is, egy rabszolgatelep képét mutatná fel. Pedig hajdan egy megye eleven közéletének műhelye volt itten. A megyeházáról szólunk, Veszprémvár- megyében. Ha maga az alispán jelentésével egy kis sugárt nem gyújt, bizony teljes sötétség uralkodnék benne. Mióta a megyéket kivetkőztették ősi magyar díszruháikból, közéletünknek tényezői a hivatali szobák redőnyei mögé rekedtek be. Ott születnek, ottan érnek véget. De a közéletre kihatásuk vajmi csekély vagyon. A ki hivatalnok, hát hivatalnok. Elvégzi a maga dolgát, megteszi az aktajártatás dressuráját, berekeszti az iktatót, aztán vége. Ha aztán az administrate szekere dönög is ott künn egy kicsit, ha még úgy sir, ri, nyikorog is, ha a közérdek megfullad is a hivatali zsilipeken kitóduló árban, — az már nem baj. Hiszen ez a hivatalos felelősség körén kívül esik. Ki törődnék ezzel? Aztán minden negyed évben legalább megnyitják a nagy terem szárnyajtait, — hogy a régi karok és rendek unokái és uno- kácskái bemehessenek, — háborgatni az ősök szellemét és emlékzetét. Mert egy-egy me- gyegyülés, ma már nem a megyének szá- monkérő, méltóságos megjelenése, mint hajdan, hanem a felülről megindított adminis- trationalis masinának hivatalos jelleggel TÁRŰZ A. A hárfás leány. — Életkép. — Irta: ÁCS GÉZA. Sohasem tudom elfelejteni azt a szomorú történetet, s ha rágondolok, szemeim könyektől csillognak. Mint szenvedélyes tourista, régóta forgatám elmémben a forró vágyat: meglátni a kies Mátra gyönyörű, ködös, sziklás és erdős hegyvidékeit. Elég erőt érezék magamban arra, hogy a testi fáradalmakat átszenvedjem. Hiába volt minden lebeszélés, a veszélyeknek rémitő elsorolása szeretett nőm részéről. Egy napon a szükségeseket összeszedvén, elindultam a küzdelmes útra. Az elválás szivetrázó jelenetét nincs toll, mely elég biven ecsetelje. Nőm, kivel alig pár hete esküdtem örök hűséget, — úgy zokogott, mint a kis gyermek, s átkarolva engem, igyekezett visszatartani. S valóban férfi létemre is, szemeimből pár csillogó gyöngy pergett le, de benső küzdelmemet igyekeztem elfojtani. Pár nap múlva már egy vezetővel a Mátra északi oldalának szikláiról gyönyörködtem a lélekemelő látványban. Fennt a szédítő magasságból oly parányinak tűnt fel a hegy alján elterülő falvak és városok változatos sora. Úti naplóm minden lépéssel gyarapodott.Jelszavam megmásithatlan volt: „tovább!* Nem rajzolom le a fáradalmakat, hisz ezeknek minden utazó ki van téve. Midőn a déli oldalra került a sor, vezetőm, egy fiatal subancz megállított. — Uram! Én tovább nem megyek. Eddigi fáradságomért kérem díjamat. Nekem feltűnt a legény fontoskodó, ijedt arcza, s nem tudtam a dolgot mire vélni. Hiszen eddig mindenre kész, szótlan engedelmeskedő volt. — Mért ne jönnél tovább ? Hiszen ez a része a legnagyobbszerübb. A legény fejét rázta, s ijedt arcza, szájára tett keze valami borzasztót jelenthetett. — Beszélj, mert én mindebből nem értek semmit. biró formaszerü alkatrésze csupán. — Az uralkodó hatalom és rendszer parancsmalma, mely a koronként felszaporodott anyagokat lezakatolja, leőröli. — Aztán itt is vége. Azaz, hogy nem egészen. A megyegytilések „csecse-bábujáról“ és fénypontjáról nem is szóltunk. Pedig azok ritkán maradnak el. Értjük alatta a „Hódoló feliratokat.“ Mert persze mai napság a megyei intéző körök törekvése nem a hazafias szent érdekek iránti küzdelem nemes versenyében, hanem a „fölfelé“ minél jobban való behizelkedés nemtelen szerepében rejlik. No, onnét a főispáni karszéktől kezdve a legutolsó díjtalan dijnok szintén kopottas lóczájáig egy kis politirozás nem ártana. Nem személyeket sértünk, mert a hiba a rendszerben van. És ez az „egyik megye.“ Mert az uj rendszer óta a régi egy megyéből két megye kerekedett. Ez az egyik — a „hivatalos vármegye.“ — A másik volna az „igazi vármegye“, de az tulajdonkép nem létezik, mert nincsen közélete. — Úgy járt a közébe csempészett hivatalos vármegyével, mint mikor a tóba a régi fris hullámzás helyett „halétetőt“ vetnek. Vagy egy másirány báni hasonlattal élve, mint mikor a tó befagy. A közéletnek ily megdermedését tapasztaljuk megyénkben minden téren. — Közélet, közszellem nélkül pedig nincs tenyészet, nincs virágzás, nincs előhaladás, — csak dermedés, csak meddő egyformaság vagy visszaesés, haldoklás van csupán. — Például, ha már a várban vagyunk, menjünk a megyeházon túl egy kissé beljebb. — Ott van egy egész hosszú sora az emeletes házaknak, s az emeletes házakban ott vannak hosszú sorban főpapjaink. — Minő hatalmas testületi szellemet fejthetnének ki a közélet javára, a közszellem nemesítésére, de hát van-e kihatásul csak egy szemernyi is ? Bizony nincsen ottan. Még csak annyi ellenőrző befolyásuk sincs, hogy a vasárnapoknak — legalább a botrányosabb munkák elkerülésével — inegünnepeltetése által a büntetőtörvénykönyv §-áuak ott a püspöki városban érvényt szereznének. Még egyet idevonatkozólag csak. Egész hosszú sorát nevezhetnénk meg e megyében az éhező, nyomorgó r.-kath. iskola tanítóknak s rozzant düledékeny iskoláknak. Hiszen, ha sz. István király felkelne sírjából s végig tekinthetne a jövendőbe látó szemeivel, alapítványainak feltételeit alighanem megtol- daná sok uj kötelezettséggel; vagy legalább megtartatná velők alapitványtételének tulaj- donképeni czélját, mely ma részben meghamisítva van. Bizony onnét a püspöki rezi- dentiától kezdve lefelé, végig, ha nem is nyirák, de egy kis tollseprü csak elkél! Aztán — hoc venio ad fortissimum vi- rum — ott van megyénk központi intelli- gentiájának, tehát mint mondani szokás, színe, virágának gyülhelye, — az úri kaszinó. — Minő kihatása van ennek a közéletre? Mindössze sem tudunk róla egyebet, mint — hogy ott van. Meg, hogy évenkint egy pár bál tartatik benne. Ennél egyéb alapszabályában sem foglaltatik talán. — A ki az úri kaszinó ezenkivüli beléletét is megakarja tudni, az menjen el Kubay barátunk kávéházába, ott megismeri. Ott néha még elevenebb közélet foly, pedig neki nincsen még csak alapszabálya sem. Pedig egy ily szép társulatnak, a nagy Széchenyi hagyományának hatása alatt alakult nemzeti kaszinónak mintegy nemes kiváltságának, feladatának kellene tartani a megyei közélet ápolását s fentartását. Lássuk a megkísérlésből, mire képesek ők. — Intelligentiánk legnagyobb része megelégszik azzal, ha életre valóság vagy élelmesség hírébe juthat, s az udvaronczkodás szerepében jártas. Pedig az önérdek tengelye körüli ügyes forgolódást megcselekszi a legutolsó geseft lovagja is — és az udvaronczkodás figuráira betanítható egy orangutáng. De a közérdek szolgálata gyakorlása — erény, mely fájdalom — ma már nem is az embereknek átalában, — hanem egyes férfiak nem irigyelt tulajdonává lett. A közélet ily általános megdermedése, megfásulása s a vastag közönyösség közepett mint utolsó mentő eszközre a sajtóra gondolhatunk csupán. S valóban, mióta a megyék önkormányzati jogaiktól megfosztattak, azóta a megyei közélet elevenen tartásának s közszellem teremtésének úgy szólván a megyei sajtó az egyedüli tényezője, s bizonyára a megyei közélet tevékenységének ujjáteremtésében a megyei sajtónak fontos szerepe is leend. Hiszen látjuk fentebb, hogy egy egészséges irányban fejlődő sajtó megyénkben megtalálja a maga dolgát. De, hogy a sajtó ezen magasztos hivatását gyakorolhassa — tekintélyére van szüksége első sorban. — S a sajtó tekintélyét megadja a szellemi és anyagi támogatás. — De hát a sajtóval szemben mivel találkozunk a fentebbi igazságok daczára a mi megyénkben? Előítélettel, közöny nyel. Pedig e megyében a lapok tekintélyének megóvása, fejlesztése életkérdéssé vált. — Valóban egy Megdöbbenve, lebűvölve álltam meg, lábaim a! földhöz gyökereztek. A hangokat tisztán kivehetém.: Össze! elvált a madárka^ Hű párjától kikeletig . . . Jött a tavasz, s vissza várta Nem tért vissza! S már nem oly vig. Csalfa, hiú remény. Csillagtalan, bús éjszakán Párjavesztett kis madárka Szivetrázón dalol a fán. Kedvesét hiába várta . . . Csalfa, hiú remény. Mennyi panasz, mily mély bánat Reszket és sir e bús dalon. Öröme már fel nem támad. Kimondhatlan, mély fájdalom Kis szivét megtörte . . . Alig hangzának el az utolsó szavak, egy szende piros lányka tört elő a sűrűből, s nyugtalanul te- kintgetett szét, mint a neszelő őzike. En gémét meglátva, zavarodottan s sajnálkozó hangon szólt hozzám: — Honnét jösz ifjú vándor e járatlan vidékre, s tudod e, hogy nagy veszély környezhet ? Mosolyogva tekinték ez ártatlan teremtésre. — Miért érne baj ? — kérdém. Hiszen itt csak békés, csöndes emberek laknak, kik a világi szenvedésektől vonultak vissza. Ha már erre vitt utad, az éjjelt töltsd miná- lunk. Ha szépen megkérem atyámat s megcsókolom, nem fog bántani, s nyugton alhatol. E szavak után szótlan hatoltam utána az erdőségbe, mig egy tisztásra értünk, melyen erdei lak állott. Oly titokzatos, járatlan volt e hely, hogy valóban meglepett. A lányka bevezetett a tiszta, szegényes szobácskába, melynek falain fegyverek függtek. Üdítő patak vizet, s ételt tett előmbe. Nem igen kinál- tattam magamat, s erősen hozzáláttam. Besötétedett, s egyszerre megélénkült a kis lak környéke. — Az udvaron fegyveres alakok jártak s tüzetrakva beszélgettek. — Egy magasabb férfi, ki hihetőleg a vezető lehetett, belépett a szobába, s meglátva engemet, hirtelen fegyveréhez kapott s komoran nézett a leányra, szemei szikrát szórtak s kérdőleg nézett a leányra, majd reám. A leányka atyja nyakát átkarolva, kérte, hogy adjon nekem szállást az éjjelre. — Jó, mivel vendégünk vagy, szívesen látunk, bár tarthatunk tőle, hogy áruló vagy. Megvallom, hogy az éjjelt nagy izgalmak közt töltém. Agyamban rémes képek vonultak el, fejem felett láttam villogni a gyilkos eszközt. . . . Másnap kora reggel útnak indultam, s hálából a leánykának egy emlényt, melyben híven talált és kicsinyített képmásom volt, — adtam. A lányka pirulva rejté keblébe, s oly bánatosan kért: — Maradj még itt! Az öreg Gregoj nem fog bántani. De én útra keltem. Elválásunkkor a leányka szemében egy rezgő köny csillogott ... Az utasítás és meghagyás után, hogy a látottakról mitsem fogok szólani. A leányka mindig szemeivel kisért, mig a távolban el nem tűntem. Ennyit mondhatok el a hárfás leánykáról, ki Zara Gregoj gyermeke volt, kikkel ón egy éjt tölték. Utamat bevégeztem, s testileg megtörve, de telve tapasztalatokkal tértem haza, kedves nőm karjai közé, a zajos városba. Már a kirándulást feledni kezdém, midőn egy nap szomorú utójátéka következett. Én épen nőmmel karonfogva haladtam ki a magas palota kapujából, midőn egy esemény lebűvölt, lábaim a földbe gyökereztek. Az a bús erdei dal csengett füleimbe, hárfával kisérve. Mintha az erdő, magány, méla csend volna ismét szemeim előtt. Mennyi panasz, mily mély bánat Reszket és sir e bús dalon! Öröme már fel nem támad, Kimondhatlan mély fájdalom Kis szivét megtörte. Egy halvány arczu leányka pengető a szűk udvar közepén hárfájának húrjait, s zengé e román- czot. Oly ismerős hang, mintha ismét a Mátra oldalán volnék. Megálltam, s néztem a leánykát. Nőm nem tudta mire vélni a dolgot, s kérdésekkel halmozott el, mire én az erdei kirándulás iszonyuságát s regéA vezető hozzám lépett, s félve körültekintve, susogva e szavakat ejté ki: — Zara Gregoj! — Ki az ? — kérdém. — A legvérengzőbb haramiák egyike, ki a Mátra déli oldalán, amott a sürü erdőkben tanyázik. Már a falunkban is kidobolta a kisbiró a nótárius úrhoz érkezett nagy pöcsétös levelet, s ki van téve a falu- házán is a statárjom. Még a nevet is remegve ejtik ki a lakosok. 01, rabol! Ne menj arra jó uram, meglásd, soha vissza nem térsz ! Lehet nálad fegyver, pénz, de azoknak az sem elég, s most különösen igen elkeseredettek. E titokzatosság még inkább növelte utazási vágyamat. A legényt megjutalmaztam, s elbocsátván, haladtam tovább . . . volt nálam elég élelem s bátran nyomultam előre. Néha megpihentem, s az édes otthonra gondoltam. Már a nap bucsucsókját hinté a földre, s vörös sugaraival bevilágitá a vidéket, ép, mintha a szerelmes ifjú búcsúzna el szive választottjától másnapig. Az egyhangú, méla csendet csak pár erdei dal élénkité fel, s egy-egy madárka félénken röppent föl a bokrok közül, mintha csodálkoznának azon, hogy társain kívül más lény is látogatja e magányt. Elgondolkozva a régi, csodás, ártatlan gyermeki élettől kezdve fűztem gondolataimat, s kedves kis nőmről — ki'talán szinte rólam aggódik — merengve haladtam mindig beljebb a rengeteg sürü erdő rejtekében, melynek félve nyíló virágaival nem enyeleg a sürü lombokon át nem surranható napsugár. Oh, itt megszűnik a hiú világ zaja, itt nincs szenvedés, küzdés. Óh, ha itt tölthetném életemet, késő, ősz napjaimig, mily boldog is lehetnék! Az én jóakaró, naiv vezetőm rémes rablója: Zara Gregoj eszembe sem jutott. Csak arról gondolkoztam, hol töltöm majd az éjét e vad rengetegben. Míg igy mélázva törtettem előre, egy csengő, fájó dal rezgő hangjai hatoltak füleimhez. Női hang lehetett. Meg- gyorsitám lépteimet. A dal mindig tisztább, kivehetőbb lett. Egy románczfélét zengett, s ha jól kivehetőm, hárfával kisérte.
