Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1882-01-28 / 4. szám
Veszprém, 1882. II. évfolyam. — 4-ik szám. Szombat, január 28. VESZPRÉMI FÜGGETLEN HÍRLAP MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ-, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre ................................................. 6 írt. — kr. Fé l évre..................................................... 3 frt. — ki. Ne gyed évre............................................. 1 frt. 50 kr. Egyes példányok ára 15 kr. s kaphatók a kiadóhivatalban. MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utoza 105. szám küldendők. HIRDETÉSEK a kiadó-hivatalban fogadtatnak el és jutányos árért közöltetnek. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra közt. SZERKESZTŐSÉG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. Cs. kir. botrányok. Veszprém, 1882. jan. 27. A miskolczi katonai-botrány még élénk emlékezetében lehet a közönségnek. A dolog úgy történt, hogy Bizony Miklós, Borsodmegye egyik legtiszteltebb, előkelő agg polgárát valami Me- d u n a nevű rittburgi lovag-főhadnagy által olykép gyaláztatott meg, hogy katonái által lehuzatta s megbotoztatta. Bizony Miklós elégtételt kért a főhadparancs- nokságtól, de miután azzal ijesztették, hogy önkéntes katonafiának az ügy forceirozása által csak árthat; visszavonta panaszát. Ekkor azonban a meggyalázo tt családja fordult Bizony ellen, ki mert a panaszt már meg nem újithatá — szégyenében pár hét előtt agyonlőtte magát.... Hát az a derék rittburgi lovag, Meduua főhadnagy ur? Hát azzal mi történt? Kérdi bizony- nyára a közönség. Az összes magyar sajó, minden tisztességes ember, a borsodmegyei képviselők az országházban s a közvélemény általán példás elégtételt követelt s a miniszter ur ő excelentiája szives is volt megnyugtatni a közönséget, hogy csak legyen csendesen : a lovagur infame ki fog csapatni a h a d s er e g k e be lé b ő 1 . . . . Ezt Ígérték — s mi történt? A jó-bolond magyar nép persze azt hiszi, hogy a rittburgi lovag úrról már lehúzták a sárgafekete libériát s az beállt kucsébernek vagy egyéb, képzettségének megfelelő kupczihérnek ? Nagy tévedés! A nemes lovag ur itt parádér oz a Bakonyvidék legkiesb hely én, Zir ezen, hová őt suttyomban alaposan áthelyezték s itt pompásan sikerült felzavarnia a magyar társas életet. Volt tisztes család, hová — nem ismerve miskolczi gazságát — befogadták s hálából elnevezte a ház úrnőjét csaló-nak. A korcsolya-egyletnek tagjává lön s az ez egylet által tervezett bálba természetesen, mint tag, ő is hivatalos volt. | Ekkor jött hire, hogy ez az a hirhedt lovag, ki az agg Bizonyt a szégyenhalálba kergette. A korcsolya-egylet erre elhatározta, hogy inkább nem rendezi meg a bált — csakhogy e szégyenletes cserepár megne fertőztesse társasá gukat. Több is történt. A zirczi rend derék főpapja, Supka apát ur ebédet rendezett a tisztikar tiszteletére. Mikor már a meghívók szétküldettek — esett csak tudtára az apát urnák, hogy ő ama bélyegzett főhadnagyot is meghívta. Kénytelen volt tehát az ősz Hód oly ftdő ur által tudtára adatni a tisztikarnak, hogy bár a többieket igen szívesen fogadja, a rittburgi nemes lovag urat nem eresztheti be mocsoktalan házába. . .. Ily rettentően felfordult állapot van ma Zirczen ; s ez mind azért, hogy a föháborodott közvéleménynek ami derék kormányunk oly pompás elégtételt tudott szolgáltatni Bizony Miklós szégyenhaláláért ! Bizony rettentő arczulcsapása ez a magyar tolerancziának, önérzetnek s jellemezhetlen bizonysága kormányunk tehetetlenségének. Ha törtéut volna ez eset Angliában vagy Francziaországban — azt a nyomorult tisztet ha nem lövik agyon, hát gályafegyencz lesz belőle... Nálunk? Ak nálunk eldugják a Bakony közepébe (igaz, hogy ott a helyük az ilyen Sobriknak !) s ott be váratják vele mig a tavasz kicsiráz a számára valami előléptetést. Szégyen ez! Gyalázat ez! A kormányra és nemzetre egyaránt — mely megbecstelenítőin nem tud vagy nem bir elégtételt venni! Igaza van a németnek. Rúgni, köpni kell a magyart. Mert aonak tűrni — muszáj ! Azt úgy rendelik — Bécsből! FARSANG. A január 22-iki „Thea* *estélyíí Hát biz ott nagyon kevesen ittak tlieát. Hegzenditette Kiss Jancsi azt a siró-rivó „cremonai“ 100 esztendős vén hegedűt, azután jártuk, jártuk a bolondját. A legsikerültebb tbea-estély volt ez idényben. Olyan volt a kedve mindenkinek, hogy nem tudta magába fojtani, hanem kitört belőle, és ha eget nem kért is, talált egy szép leányt, a kinek oldalán lejtve elábrándozhatott: Tündér Ilonkáról,, szép jövőről, . . . ragyogó napokról. . . . A négyest vagy 40 pár járta; ezt az alkalmat használta fel a mi száz szemű Árgusunk, és megsovánkodott kezei közé véve az irónt, irta a jelenlevő szép hölgyek neveit, úgy amint itt következik: • Altstädter Gizella, Csáky Mariska, Csáky Zsófia, Dunst Betti, Hartmann Lenke és Irma, Krauss Francziska, Lövenstein Hermin, Mautner Katicza, Politzer Tera, Rosenthal Milike, Rothau- ser Berta, Szalay Irma, Szalay Vilma, Stern Irma, Steinbek Lenke, Weiss Tera, Weiss Anna. Továbbá asszonyok : Altstädter Józsefné, Becske Adolfhé, Bánóczi Mórné, Fischer Béláné, Hartmann Adolfné, Krauss Árminná, Kompolthy Ti- vadarnó, Kompolthy Gusztávnó, Kohn Lajosné, Lövenstein Jakabné, Mautner Ignácznó, Menczel Adolfné, Policzerné, Pongrácz Dánielné, Rosenthal Nándomé, Rosenberg Albertné, Rothauser Mórné, Szalay Istvánná, Sándorfy Miksáné, Stern Antalné, Süttö Ignácznó, Süss Józsefné, Steiner Mórné, Steiner Ignácznó, Steinbeck Sámuelné, Weiss Mórné, Wolf Józsefné, Weiss Elekné, Wellner Lajosné, Weiss Vilmosné, Weiss Manónó. Ha valakit kihagyott, száradjon az ö lelkén, mi mossuk kezeinket. A mulatságnak véget vetett nem a hajnali 3 óra, hanem ... a „solo csárdás“ meg a „franczia négyes.“ Tableaux... A mészáros ipartársulat bálja. — Január 24-én. — Szép, diszes közönséggel telt meg a „Korona“ vendéglő terme már a kora esti órákban, Jancsi hegedűje pedig már délben elkezdte működését, de csak azért, hogy eine hagyja másnap reggeli hót óráig. Esti hót órakor már majdnem együtt volt a diszes hölgyközönség, a czigányok rákezdték, azok a nyugtalan lábak meg csak rakták gyorsan azt a magyar tánezot, a csárdást. Mikor ebbe beleuntak, akkor elkezdték a len- gyelkót: azután belekaptak a négyesbe, de csak azért, hogy ismét csárdást kezdhessenek. Hiába csak a csárdás, . . . csak a csárdás. . Az öregek meg ott ben mulattak az ebédlőben. Egyik asztalnál szólt az anekdotta, amott meg a csöndes folyt; a boroknak pedig vala az ö kelete, de még minő! Visszaemlékeztek a régi jó időkre, az ezelőtt három évvel tartott lakozásra, amikor is este még egy ezeres bankó pihent a czóhládában, reggel pedig üres volt az, akár az öreg bőgő. A régi idők emlékein fellelkesülnek, arezuk pirossabb, szemük csillogóbb lesz. Azután oda szólnak a pinezérnek: — Jean, hozzon pezsgőt! Bekövetkezett a szünóra. Ekkor a mi tudósitónk kihegyezi pennáját, oda ül a sutba; azután fölnézett egyet, azután irt valamit, ismét fölnézett, ismét irt és irt tovább. Ott voltak pedig a szépek közül; Dvorzsák nővérek, Fejes Ida (Herend), Fe- renczi Mariska, Kreutzer Róza, Kreutzer Luiza, Komoróczi Mariska, Liptai Mariska, László Janka, Mayer Vilma (Szerendröl), Manheim Vilma, Müller Ilka, Prenczner Klárika, Rozman Nina, Szenre Janka, Schosszer Marosa, Schönfeld nővérek, Vajk! Erzsiké, Vajki Marcsi, Vagner Karolin, Veczkó Pepi, — és több kisasszonyok; továbbá a férjes nők közül: Bauer Károlyné, Braun Károlyné, Eső Ireneusnó, Ferenczi Gyuláné, Hafner Ferencznó, Herczeg Im- réné, Hindler Jánosné (Péterdröl), Hindler Józsefné (Csesznegröl), Károlyi Jánosné (Siófokról), Kraus Józsefné (Szent-Ivánról), Kék Jánosné, Nagy Sán- dornó, Szabó Gózáné, Szeider Pálné (Monostor- Apátiról), és többen. Szünóra után ismét csárdás, a csárdás után ismét és megint csárdás járta; majdnem bét óráig. — Majd el is felejtem megsúgni, hogy a négyest negyven pár járta. TÁRCZA. OHT a*«*** Oh! húzzátok a lélekharangot,' Oh húzzátok csak nékem emberek! Lehullt a rózsám, hervadt a virágom, Nincs semmi dolgom, most már elmegyek. Fogjatok ásót, ássatok gödröt, A kemény földbe, nyirkost, hideget, Hisz elszerették, kit úgy szerettem. Megutáltam már ezt az életet. Ha szól az ének a koporsómnál, Asszonyok lányok, csak ne sírjatok! Rósz fia voltam édes anyámnak; Lássátok most is nagyon rósz vagyok. Beteg szivemnek végső reménye, Csendes temető, egy hant, egy kereszt; El kis falumba, oda vigyetek, Ha majd lezárom e bágyadt szemet. Csak egy bűnöm vólt, — hogy bűnhődtem! — Szeretni szivem, de hogy is tudott? S mért azt szerette, mért azt imádta. A ki oly mélyen, mélyen elbukott! * Ohl húzzátok a lélekharangot, Oh húzzátok csak nékem emberek; Lehullt a rózsám, hervadt a virágom, Nincs semmi dolgom, most már elmegyek ! Magyar Gyula. (Rajz.) Megesett ez a dolog, pedig a szentirás is ilyenformát mesél. Vak kóldus volt, ehabolta tőle a természet az ember legdrágább kincsét. Kis gyerek volt még, és már mások emberségire volt bizva. Reggeltől estig folyvást kéregét czirmos kutyájával együtt és elmondogalja, hogyhát: „Adjatok, adjatok, amit Isten adott!“ És kine adott volna Eliásnak! Volt úgy, hogy három napig is eltették neki az asztalmaradékot, mert annak szánta azt mindenki. Egyet nagyon furcsáit a világ: Éliás hatvan éves lesz maholnap. Olyan ember is van, aki arra is emlékszik, hogy tiz éves volt Éliás, mikor apja-anyja elhalt, tehát azóta koldul .... De azt még senki sem látta, hogy Élás kiadott-e volna valamire pénzt. Korcsmába nem járt. Ruhát kapott hol ettől — hol attól, az étele megvolt neki vagy ennél a háznál, vagy a másiknál, pipázni nem pipázott; nem volt senkije, akinek a pénzt adhatta volna és pedig ötven év alatt egy Éliás-féle embernek, aki annyi kegyben részesült, csak kellett egy rakás pénzt kapnia. Senki föl nem érte az eszivel, hogyan lehet a dolog állásai Sokszor ivott volna Éliás egy kis bort, sokszor evett volna egy-egy darabka pecsenyét, rétest, mi egymást, mert ilyesmit ritkán kapott másoktól — volt is módjában; miért nem tette? .... Nagy betegségben szenvedett: „N em Ízlett neki az a falat, ami saját pénzébe került.* Egyszer megpróbálta, de nem lehetett. „Eredj vissza a föld gyomrába, oda| ahonnan jöttél!* Ezeket dörmögte minden pénteken, mikor összeolvasgatta a krajezárokat és vitte abba az erdőbe, abbs az árokba, abba az ásott gödörbe, amelyikbe ötven év óta hordja a pénzt. Czirmos már tudta és pénteken délután öt óra felé már arra vette az útját gazdájával. Éliás felásta a földet, azonközben Czirmos őrt állt és nyomban megejtette a módját az elrejtésnek.----------------Gonosz szemek!! — Ezért házasodtál, hogy most ne bird feleségedet eltartani? Minek ká rtyázol? Minek iszol?--------------Gonosz szemek 1 Ez t kellett meglátnod ? Mindenhonnan kiszorultál már és a koldus pénzére éhezel? — Milyen ravasz útra vezet a könnyelműség! Zsebrák huszonöt éves lehetett Szép felesége volt, szerették nagyon egymást, de mit ér a szeretet, ha a házban már kenyér nincs, ha a gazda elkártyázza! Zsebrák már nem tudta, mit tegyen. Feje már szédülni kezdett. Szép felesége és---------kenyér sincs!----------És amit a világ furcsáit és nem ért fel az es zével, azt Zsebrák megértette.----------Megleste É1 i á s t. Mit tett tehát?-------Felásta a földet, nagy rakás pén z volt benn, magával vitte és rendben volt a szénája. * Szomorúan jár Éliás a kutyája mellett. Erősen botjára nehezedik. Czirmos pedig rá-rá tekint, mintha azt akarná mondani: „Oda se a bajnak,egypár rongyos vasért nem érdemes úgy búnak adni a fejedet 1“ És valóban Czirmosban lelte Éliás vigasztalását, ez a kutya hűsége, ragaszkodása által sokszor letörölte már azokat a könnyeket, amelyeket a mostoha sors fakasztott ki Éliás szemeiből. Minek is búsulna Éliás? Mit vesztett?----------És neki nem kell, nincs kire hagynia I — És mé gis — mégis bánta Éliás 1 Megkettőztett erővel látott dolga után, talán megéri még azt az időt, mikor újra megtelik az a föld. Minden ház előtt megállt, hacsak egy fél krajezárt kapott is, megörült neki! Egy negyed órája áldogál már itt ez előtt a sárga ház előtt és nincs aki meghallgassál------Hja! a koldust nem látják, akik mulatnak. A ténsass zonynak neve napja van. Nagyokat isznak, nagy kanállal esznek! Háromszál kormos meg huzza ám annak rendje-módja szerint. Bagót rágnak, nagyot köpnek, de veszettül húzzák! A házi gazda meg majd kiugrik a bőréből, régen volt ilyen piros kedve. A garatra is jól felöntött már. Közke-közbe magához öleli kis feleségét— a ténsasszonyt— megcsókolja, elragadtan néz szemeibe: hogyhát: „Újra boldogok vagyunk!“ A gratulálok, inczi-finczi potya fráterek, olyan félbőrkapezásak, akik csak ilyenkor tudják, mi az illendőség, jól összecsődültek! — Valamennyi ellenség jóbarát lett, és akik elnyerték kártyában a pénzét — mintha misem történt volna — úgy veszik a dolgot, hanem mikor Zsebráknak kellett volna néhány forint: „Sajnálom .. . nincs nálam, .........miért nem szóltál el őbb .... talán holnap!! Most pedig kedves czimbora, jó barát!. .. — Milyen állat az ember!! * Éliás nem tágított ma«jegy háznál sem, mert erősen föltette magában, hogy addig nem mozdul,mígnem adnak neki valamit! A zene elhallgat, egy koldusének üti meg a hallgatóság füleit. Egy pereznyi csend állt be. A házi gazda halálsápadt lett, székére rogyott. Mindenki hozzá sietett, hogy mi baja! — Zsebrák szédül, nem látott, nem hallott semmit. Szemei elhomályosodtak. Talán sokat ivott? Sokat tánczolt?----------------A té nsasszony magáukivüi volt. Hidegvízzel locsolták Zsebrákot és a ténsasszony kikiállt, hogy: „Kergessék el azt az öreg koldust! Zsebrák felugrott helyéből 1 — Kifelé ment, bevezette a koldust, leültette; eléje rakott minden ételből eleget! bort, pécsenyétl „ó nem egnedi, hogy ilyen öröm napon a szegényt elkergessék!“ Nem mert Éliásra nézni pedig bátran nézhetett volna, mert Éliás bizony nem látta őt 1 A vendégség roszalta, hogy közéjük vezet egy ronda koldust, de Zsebrák ezt akarta!! A koldus elkezd enni, kiejti a villát kezéből; még egyszer az ételt szagolja: bort Ízlel és nem bírja meginni,---------------mintha lelke megrendült volna, fe lkiált, hogy; „Tolvaj!!“ Összenéz a vendégség. Zsebrák megborzad. * Három héttel később a törvényszéki tárgyalás alkalmával a vádlott keresztül tör az embereken, végig szalad az utczán, nagy hangon mondja: „Tolvaj vagyok, megraboltam egy koldust!“ Elfogták; de nem visssza a fogságba, hanem az őrültek közé helyezték. Darvas Aladár.
