Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1882-04-22 / 16. szám
Veszprém, 1882. II. évfolyam. — 16-ik szám. Szombat, április 22 HETILAP. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ-, VEGYES TARTALMÚ ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ................................................. 6 frt. — kr. Fé l évre..................................................... 3 frt. — ki. Ne gyed évre............................................. 1 frt. 50 kr. Egyes példányok ára 15 kr. s kaphatók a kiadó- hivatalban. MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utoza 105. szám küldendők. HIRDETÉSEK a kiadó-hivatalban fogadtatnak el és jutányos árért közöltéinek. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 ára közt. SZERKESZTŐSÉG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. Szóljunk a veszprémi vöröskeresztegyleti hangversenyekhez. (~j~) Az tagadhatatlan, hogy korunk a humauus eszmék kitalálásában nagy mester és elvitázhatlan az is, hogy városunkban minden ilyen eszme hamar talál talajt, melyen megfogamzik. Ha lelkesednek az egész ország honfiai és honleányai a vereskereszt-egylet magasztos czéljáért, ha annak oltárára önkényt leteszik szeretet adományukat s ha a példa felülről annyira vonzó, hogy mindenki siet alant is követni, — ennek csak őszintén örvendhetünk s üdvöt kívánhatunk. De hát csak igy volna nálunk 11 Bizony nem mind arany, a mi fénylik, erre tanít a tapasztalat. Mert a mi városunk talaja a befogadott magból ném illatozó virágú — enyhe árn at adó lombozatu s édes gyümölcsöt termő fát hozott, a minőt várhattunk volna, hanem valami oly gombát vagy dudvát, mely az életerőt elfogyasztani s lassan-lassan kiölni látszik. Nem abból a tapasztalatból szólunk, hogy nálunk a vereskereszt-egyletnél, — nem a felebaráti szeretet, ezen egyik legfenségesebb keresztyéni erény forrása az adakozásnak; nem az a váratlan, kéretlen önkénytes adakozó készség mozgató rugója a jótékonyságnak, a mely pedig tulajdonképen indoka volt s hatotta át ezen egylet megalapítóinak keblét s a melynek egyik cselekvési teréül lett ezen eszme megvalósítva s a melyért, ha ezrek, milliók lelkesedtek már, biztos s magasztos sikerre volt kilátása a késő jövőre is. De szólunk azon tapasztalati szempontbó1, hogy tán mivel az önkénytes adakozókészség csekély eredményűnek tünék fel, azért a mulattatás színezete alatt erkölcsi pressiót gyakorolnak ép úgy, mint a moha zölddé, tehát látszólag díszessé teszi a fa durva kérgét, de jó volna figyelembe venni, a mint ez a fiatal hajtást idő előtt elöli, úgy e kiváló életképes eszme is meg- unttá, terméketlenné lesz nálunk rövid idő alatt; — vagy tán mivel némelyek hiúság viszketegségéből feltűnni kívánnak, nem veszik tekintetbe, hogy iparunk pang, a szegénység terjed, a fizetésképtelenség koldusbotja ajtónk mellé van már támasztva, városunkban is annyi a seb, mely orvoslást vár, annyi a nemes czél, melyet elő kellene segíteni, annyi tér van a feltűnésre, a jótékonyságra, a humanismusra. Hát hogyan is lehet a lelkesedést és közönyt együtt képzelni? E probléma igy talál megfejtést: ná- náluok másoknak csak még bekövetkezhető bajaival szemben — saját közeli bajainkat elnézzük, — elmérgesedni hagyjuk. Azért ajánljuk a vereskereszt-egylet ügyeit mindenkinek szives pártolásába, de gondolják meg, ha a lelkesedés náluuk csak szalmatüz, kár lesz egyszerre minden szalmát elégetni, hátha elfogy, ha pedig csak világosságot terjesztő fény, akkor nézzünk magunk körül s ne ijedjünk vissza a mellettünk könyörgő szükséget szenvedőktől. A MEGYÉBŐL. Város-Hidvég, 1882. ápr. 19. (A „Veszprémi Független Hírlap“ tele. szerkesztőjéhez.) Községünk szokott csendjét, a közelmúlt napokban egy szenzátiós betörés verte fel, mely jelen helyzetünkre és közigazgatási állapotainkra szomorú világot vet Azt már a múltkori tudósításomban emh'tém, hogy a szőllőhegyekben az egész télen át napirenden volt a hajlékok feltörése, sőt volt eset, hogy egy éjjel 5—6 pinezét is felvertek s bort találva, ha elvinni nem tudták, csupa roszakaratból kieresztették. Miután ilyenféle esetek megeshettek annélkül, hogy valakit nem elfogni, de csak gyanúsítani is lehetett volna, annyira neki bátorkodtak a láthatlan gazemberek, hogy e hó 14-én a községben is szerencsét próbáltak. A nevezett napot megelőző éjjel ugyanis Mező- Komáromban egy izralita kereskedő boltját akarták feltörni. Itt azonban neszt hallva — megugrottak. Komáromból átjöttek Város-Hidvégre és itt hasonlókép egy izraelita kereskedő boltját akarták feltörni, s már a „nemes* munkában jó eiö is haladtak, midőn a tulajdonos revolverrel közibük lőve elriasztotta őket. A lövés nem tett kárt a gazemberek drága egészségében. A kétszeri sikertelen „művelet“ épen nem kedvetlenné el őket, habár az idő már előhaladt (éjfél után 4 óra) volt is. Egy jóravaló magyar szatócs boltját keresték lel, ki egyszersmind mészáros is. És itt czélt is értek. Az ablakvasat kifeszitve, bejutottak a boltba s onnét sonkát s egyébb füstölt húst, dohányt, ezukrot s többeféle dolgokat, s mintegy 20 frtnyi készpénzt elvittek. Sőt annyira ment vakmerőségük, hogy a szobába — a hol a gazda aludt — bementek és onnét egyes tárgyakat elvittek, s ha a gazda felébred, életét veszti. Ez már reggeli 5 óra felé történt, mit onnét tudunk, hogy egy asszony a bolt előtt elhaladva világot látott, de azt hitte, hogy a gazda van lenn. A tolvajlás után, az elrablott 80- 100 irtot érő tárgyakkal, a szőilőkbe mentek, hol egy pinc ét feltörve, lakmároztak egész nap annélkül, hogy valaki zavarta volna őket. Ez mind megtörtént anélkül, hogy valakire csak gyanakodni is lehetne. És itt mégis történhetnek többször is ily esetek, mert nem álja senki útját a tolvaj nak, van ugyan egy éjjeli őrnek csúfolt egyén, ki csak abban külömbödk más ember fiától, hogy nemcsak éjjel, hanem nappal is alszik. A múlt vasárnapot megelőző éjjelen tűz ütött ki községünkben, s különös szerencse volt, hogy szombaton az egész nap dühöngő szélvész este megállt és igy csak egy ház és egy pajta égett el, mig ellenkező esetben talán a fél falu elég. Ezek után vagyok a t. szerkesztőségnek hazafias üdvözlettel X. Piusz. Irodalom és művészet. Lapok : Á „Képes Családi Lapok“ 28-ik száma megjelent érdekes tartalommal, csinos képekkel és regénymelléklettel. Előfizetési pénz küldendő a kiadóhivatalba Budapest IV. kér. papnövelde-utcza 8. sz. Egy évre 6 írtjával. — Megkaptuk a „Hölgyek Lapja“ J5-ik számát. Van benne költemény Inczédy Lászlótól, érdekes beszélyek stb. Azonkívül csinos divatmelléklet. Előfizetési ár évnegyedre 3 frt. Előfizethetni Budapesten a kiadóhivatalban IV. kér. szervitatér 8. sz. — A „Magyar Regénycsarnok“ XIII. füzete is megjelent kedves kiállításban és erdekes tartalommal. Előfizethetni a kiadónál, Aigner Lajosnál Budapest, váczi-utcza 1. sz. a. negyedévre 1 frt. 50 krral.— A „Budapesti Bazár“ 7-ik száma is meglepően gazdag tartalmú. E közlönyt kiválló- kép ajánljuk hölgyeink figyelmébe. Előfizetési ára évnegyedre 2 frt. 50 kr. mely Budapestre, ujvilág-utcza 16. sz. a. a kiadó- hivatalba küldendő. — Megkaptuk az „Ország-Világ“ XIV. füzetét, mely mint mindig, most is élénk és gazdag tartalmú. Általában szépirodalmi lapjaink elsőjének mondható. Előfizetési ára egy évre 10 frt. Előfizethetni minden vidéki könyv- kereskedésben is. A veszprémi színház. Az elmúlt hét szioészeiuknek ismét nem sok örömet okozott. Üres ház előtt játszották le szerepeiket, azért a kedvetlenség, mi rajtuk észlelhető volt néha-néha, megbocsáthatónak mondható a közönség konok elmaradásával szemben. A múlt szombaton apr. 15 én szinrekerült „Titilla hadnagy“ Rikossy Jenő ismert operetteje, melynek zenéjét Puks Ferencz szerezte. A darab meséjét ismeri közönségünk. A szereplők közül megemlítendő Reiner Antónia k. a. ki a cziui- szerepben jó hangjával, Hunfi (Zsáu Balázs) hasonló- kép jó hangjával szerezte ung az elismerést; megemlítendő Hatvaniné asszony (Katicza), ki csinos megjelenése és naiv játékáért érdemel dicséretet. — A sziu- ház üres. Vasárnap apr. 16-án Bokodi Antal népszínműve „Zsidó Sára“ ez. a. került színre. A d trab elég élénknek mondható, csak sok részlete emlékeztet Csep* reghy „Sárga csikó“-jára. A szereplők közül első sorban Reiner Antónia k. asszonyt (Zsidó Sára) kell kiemelnünk. Szathmáry Károly ur, ki mint mindig, most is kitünően játszott. Apr, hó 18-án kedden, Chivot Henri 5 felvonásos bohózata „Az uj háziúr* került színre. A darab meséje oly frivol, hogy néha-néha biz elpirul a csöudesvérü hallgató. A szereplők közül. Czecz Katalin k. a., Hatvaniné asszony, főkép Szathmáry Károly ur érdemel dicséretet. Az ismeretes operette a „Kisasszony feleségem* szerdán, f. hó 19-én adatott elő Ezen darab előadása még a legsikerültebbnek mondható. Reiner Antónia k. a. a czimszerepben kitünően énekelt. Szathmáry Károly ur szokott kitűnő játékával ragadta el a közönséget. Hunfi éneke is dicséretet érdemel, úgy HatvaTÁRCZA Ismerek egy színdarabot S ezt az élet színpadán, Játszotta él nemrégiben Egy boldogtalan leány. Tárgya azt hiszem már régi, De örökké uj marad, A mig egy érző szív dobog A ragyogó nap alatt. Lángolón tudott szeretni, Fő hibája ez vada, — Máskülönben olg szelíd volt, Mint az égnek angyala. — Csobogó habon a tajték Nem volt tisztább és szüzebb, — Darabomnak ö a hőse. — Ez az első jelenet! Szerető szív után vágyott, Eszményképért lelkesült. S feltalálta valahára, Kit ábrándos lelke szült. Sírig tartó eskü fűzte Egygyé szent szerelmüket, — Kéz a kézben, ajk az ajkon. — A második jelenet! Pályáért küzdött az ifjú, S hosszú szenvedés után Czélját érte; — de e közben Más neje lett a leány. Sápadt arczu bús menyasszony Oly komor és hallgatag, — De a szülök igy akarták, S szent maradt az akarat! Az imádott kedves, a kit Cserben hagyott hűiden, Majd hogy öngyilkossá nem lett S fit' siratta szüntelen! Idővel vigasztalódott — I ér fi szív könnyen feled — Árnyra fény, mosoly a könyre — A harmadik jelenet! Bús menyasszony — sápadt asszony Szempilláján köny remeg. A megszegett eskü terhét Nem bírja a szív se meg. Szerelmét nem feledtetik A boldog mézeshetek, Fogyott mint a hervadt virág. — A negyedik jelenet! Mire a tél beköszöntött Ö is vég kép megpihent, Örök és hű szerelemről Álmodik a sírba’ lent. A metsző szél bús keresztjén Siri-fátylál lengeti. Ez a vége a darabnak — Tapsolj vagy fütyölj neki! D er e sjtei. Egy névnap története. Mikor a barátságos, meleg szobában kereve- tünkre ledőlünk, vagy a nyári hőség elől a kert bizalmas lugasába menekülünk, hogy elmúlt napok eseményein elmerengjünk, a kellemetlen tapasztalatok oly erőteljes lánczolatban nyúlnak fel emlékezetünkben, hogy akaratlanul is a költői világban keresünk szórakozást. Egykori tanárom is így tett, s neki köszönhetem — hogy naplója után a következő történetet elbeszélhetem. Gyulai költeményeiben kezdünk lapozgatni, — úgymond — ki ne ismerné Erdély dalnokát? „Vadregényes fenyvesek homálya, Sziklabérczek felhők közelében I • Üdvözöllek, miut anyát a gyermek, Ilii szerelem forró érzetében...“ Még kezdő író voltam; ezen korban az itju arra törekszik, hogy nagy férfiak társaságában megfordulhasson. Kimondhatatlan örömmel ragadtam meg az alkalmat, midőn a Rózsahegyen nyaraló Gyulai Pál családjához kaptam meghívót, annál is inkább, mert Petőfi Sándornak özvegye, édes nővére volt Gyulai ne- messzivü, fiatal nejének, és igy ő is künn időzött. Néhány barátommal többször itt töltöttük el a vasárnapok délutánját. 1866. szeptember 8-áu vidám társaság jelent meg Gyulaiéknál a Rózsahegyen. A család által imádott, ismerősei által szeretett és tisztelt Gyulainé névnapja volt. Boldog Máriát jöttünk köszönteni. A társaság részben a kertek Pest felé nyiló részén foglalt helyet, részben a folyosó pamlagain telepedett le. A beszélgetés az akkor dühöngő ragály: a kolera körül lorgott, és Gyulainé beszéd közben erősen hangsúlyozta, hogy „itt a szabadban“ meg van óva a vésztői, majd ellenkezőleg enyelegve emlegette, hogy bizony ez a iú' kolera még őt is elviszi magával, oly hirtelen, oly sebesen, hogy észre sem fogja venni, mikor már csak a másik világból fog letekinteni. A járvány ekkor szörnyen pusztított és én mindent elkövettem, hogy a társalgást más útra terelhessem, de sikertelenül. Mert mennél inkább meglátszott rajtunk a félelem, annál inkább enyelgett Gyulainé jókedvében a halállal és biztosan várta, hogy a kaszás ember őt már talán holnap el is viszi. Persze mi erősen czáfoltuk és eunek lehetetlenségét bizonyítgattuk. — „Da ha én ma mégis meghalnék, eljönnél temetésre?“ kérdé Gyulainé, enyelegve Szigligetinét, a jeles szinműiró Dejét. — „Bizony édesem, ne tréfálj ezzel a veszedelmes kolerával! Én családanya vagyok, hat élő gyermeknek anyja, nem igen szeretem hallgatni a halál emlegetését. Kolera 1 Ragály! bizony nagyon meggondolnám, hogy ide jöjjek, — hátha rám ragadna és igy az egész családra? Ilyesmivel nem kell tréfálni“ — volt a válasz. — »Ügy ? pedig én szeretem ám, ha a temetésen sokan, sokan sírnak. Lássa — rnondá felém fordulva, mily szívtelen, önző a nénikéje, ön csak reményiem ott. lesz temetésemen? Ha meghalok, hát csak szépen énekeljenek koporsóm melleit, ifjak, karddal tölfegyverke- zett ifjak kisérjenek ki a temetőbe. És sokat, sokat sírjanak. Na, ígérje meg, hogy eljön a temetésemre! — Vagy azt hiszi, hogy talán nem fogok meghalni?“ — „Nagysád sem menebszik meg a kaszás ember elől és én igazán meg fogom siratni, sőt kardot is fogok kötni, csakhogy már akkor ifjú nem leszek“ felelém enyelegve. Petőfiné még gúnyosan bizonyitgatta, hogy igazam van, mert a balál „a vén kaszás ember, kit a pokol napszámba fogadott, bérért ka'-zái — azért nem válogat, vág egyaránt, virágot és gyomot.“ Ezen enyelgő, de baljóslatú párbeszéd után egy éj folyt le — sGyulainé az uralkodó kolera áldozata lett. Egy nap előtt, vidám csevegés közepette gúnyo- lódiunk a halállal, és az most boszut állott. Ott voltam a g\ ászravatalnál, mint megigérém, de mily lesújtó bánatot éreztem, azt ki nem mondhatom. Hisz ő, a szelíd, igénytelen anya, — férje egyediéi boldogsága volt, s kimondhatatlan szeretettel csüggött három gyermekén. Szegény, szegény árvák! És még egyszer végig olvasom a költő tiszta sze- retete ömlengéseit, hogy együtt érezhessem vele fájdalmait. Felújul előttem a mosolygó jóságtól sugárzó arcz, a kedves anya, ki gyermekei boldog örömében oly ifjú maradt, mig a kérlelhetlen halál a néma, borai sírba temette. Eszembe jut a pajzán gúnyolódás, eszembe jut azon igaz részvét, melylyel a borzasztón sújtott atya iránt viselkedém, látva árva gyermekeit, hallván azok kérdezősködéseit. hogy mikor, mikor jő haza a jó mama — mit a költő maga oly meghatóan tudott irni: „Három árva sir magában, Elhagyott sötét szobában; Zivataros hideg éj van, Édes anyjuk kün a sirban. „Édes anyám, édes anyám! Altass el már, úgy alhatnám I“ Mondja egyik s el nem alszik, Sóhajtása fől-fölhallszik. „Beteg vagyok, édes anyám! Hol maradtál? Nem gondolsz rám!“ Mond a másik s jajjal végzi, A fájdalmat kétszer érzi. „Édes anyám, gyújts világot! Nem tudom én, jaj mit látok!“ VESZPRÉMI FÜGGETLEN HIRE AP
