Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1882-12-16 / 50. szám
Veszprém, 1882. II. évfolyam. — 50-ik szám. Szombat, deczember!6. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ................................................6 frt — kr. Fé l évre................................................3 frt — kr. Ne gyedévre...........................................1 frt 50 kr. Eg yes példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó-hivatalban. MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzeh a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 105. szám küldendők. ZE3Iird.etésel£ a kiadó-hivatalban fogadtatnak el és jutányos árért közöltétnek. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között. SZERKESZTÖSEG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. ICézira/tolz -vissza, nem. a,d.a,tnalc. Szárnyvaspálya Veszprém városába. Veszprém,' decz. 16. Az ige végre testté lón. Lesz vaspályánk, a városig kiépítve. E hirlap számos Ízben hangoztatta ennek szükségét, mert vasúti állomásunk különféle alacsony klikkintriguák folytán elvégre is félórányira esik városunktól s igy a kereskedelemnek többet árt, mint használ. „Veszprém-állomás“ ezáltal lesülyedt egy harmadrendű kis közállomás niveaujára, hová még tisztességes várótermet, annál kevésbbé restaurátiót sem érdemes építeni. Tavaly, hírlapi tárgyalásaink folytán értekezlet is tartatott városunkban, egy ló- vonat.u vaspályának az állomástól be a városba s tovább Balatonfüredig kiépítése tárgyában. Az értekezlet, — mint annyi sok üdvös kezdeményezés — nem maradt egyéb értekezletnél, mert tagjai irtóztak a gondolattól is, ily vállalatba pénzüket fektetni. — Pedig kézenfekvő dolog s csak a tökéletes elmehomály kétkedhetik, hogy ily szárnyvonal, amint a város forgalmát, kereskedelmét emelné — egyszersmind a vállalatot is a legnagyobb virágzásra segítené, a legrövidebb idő alatt. Nos az érdem, a maradandó örök érdem Prokesch urat, derék ügybuzgó állomásfőnökünket illeti, hogy városunknak e régi mentő óhaja immár a teljesülés utján van. Prokesch ur bebizonyította a magyar nyugati vasút, érdekeinket mindenha méltányló Igazgatóságának: hogy egy vasúti szállitmányi irodának Veszprémben rendsze-, resitése mennyire emelné a forgalmat s mily. nagy könnyebbségére lenne ez a városnak.1 A derék igazgatóság helyt adott az életrevaló javaslatnak s miut azt már sokszor jeleztük, e vasúti iroda január 1-jén a vásártéri Todesco-féle házban megnyílik,' személyzete e czélra Budapestről már Veszprémbe is érkezett. Önként fölmerült most Prokesch ur előtt a terv, hogy ez engedélyezett vasúti bureau, ha kevés költséggel lóvonatu szárnyvonal által összeköttethetnék az állomással, az egyenes és azonnali csatlakozás, a közlekedő vonatokkal lehetségessé válnék s a vásártéren megterhelt waggonokat szaporított lóerővel pár perez alatt kitovábbithatnák az állomáshoz. A személyforgalom emelése czéljából e szárnyvonal után a vásártérről az alsóvárosi temető mellett, a Plosszer-sétányon át a br. Fiáth-ház s a „Korona“ előtt elhaladva egész a takarékpénztár épülete elé a főpiaczra vezettetnék. A magyar nyugati vasút derék igazgatósága az esetre, ha e tekintetben Veszprém város méltányos támogatásával találkozik, elfogadta e nag}' horderejű tervet is s a terep eloleges tracierozás czéljából leküldte városunkba Pál József magy. nyugati vasúti főmérnök urat, ki után Pál Dénes állami kir. főmérnök s Prokesch állomásfőnök urakkal együtt a kiépítendő vonalat bejárták s kimondották, hogy e szárnyvonalnak az említettük irányban kiépítése lehetséges s ez a kiépítésre ajánltatni fog. Most tehát csak rajtunk, Veszprém városon áll, hogy e rég nélkülözött s városunkra életkérdéses szárnyvonal kiépítését lehetővé tegye, méltányos támogatás által. Hogy e támogatás miben álljon, mig ez irányban a város meg nem kerestetik, nem lehet föladatunk preczizirozni, de annyi mindenesetre kivántatni fog, hogy a vonalba eső terep (mely amúgy is alig használható legelőn megy át, hol ma is bérkocsik járnak) díjtalanul eugedtessék át a vasútnak. A nyugati vasút további tervéről fölemlíthetjük, hogy ez uj vonal, forgalmának emelkedése esetén, a lóvonatot gőzmozdony- járatu pályára változtatandja át s Lovas- meg Felső-Eőrs állomásokkal Balaton-Füredig továbbépíti s részvényekre általános borpin- ezét alapit, mely vidékünk borait közvetítené a világpiaczra, esetleg kölcsönökkel dotálná. Hisszük, hogy Veszprém város megteendi e kedvező körülmények közt mindazt, mi ez üdvös s reális tervek keresztülvitelét előbbre segítené s a magyar nyugati vasút derék igazgatósága bizonyára a loghathatósb mél- tánylattal fog találkozni polgárságunk, s hatóságunk részéről. Isten áldása legyen az üdvös kezdeményezésen! Kompolthy Tivadar. Nyílt levél tek. Kompolthy Tivadar úrhoz, a „Veszprémi Független Hírlap“ szerkesztőjéhez. — Ányos Pál emlékezete ügyében. — Zircz, decz. 14. Az utolsó évtized örvendetes jelenségeként üdvözölhetjük a jeles mondás gyakori megvalósítását, mely szerint „a nemzet, jeleseinek megtisz- telésével csak önmagát tiszteli meg.* Örvendetes jelenség, mely hatalmasan elősegíti a magyar állameszme fokozatos emelkedését, midőn társadalmi utón igyekszik annak érvényt szerezni az által is, hogy nagyjainak szobrokat emel, emlékeiket kegyelettel őrzi, s emlék táblával jelzi az ' egykor igénytelen lakot, hol egy—egy jelesünk született vagy huzamosabb ideig tartózkodott. Ez örven- 1 detes jelenség nem kerülhető el hazánk nagy hon- j talanjának figyelmét sem s nagy müve IV. kötetének bevezető részében a csalódások sötét éjébe merült lelke előtt is biztató reménysugárként tűnik fel a társadalomnak,ezen nemzeti állameszme megvalósítására törekvő működése. . . . Veszprémmegye nem maradhat hazánk többi megyéi mögött. Az Ányo s-c s a 1 á d ősi fészkében Esztergáron jeltelenül áll egy lak, hol a nemzet jeles „bánatos dalu* költője az Ányos-család egyik büszkesége Ányos Pál szerzetes született. Mi volt ő a magyar irodalomra nézve, azt hátrahagyott munkái után csak úgy méltányolhatjuk kellőleg, ha egyúttal figyelembe vesszük a kort, melyben élt, midőn a magyar nyelv még fejteden s úgy a hivatalos mint magánkörökből csaknem teljesen száműzve volt. E bajon segítendő a múlt* század végével a magyar testőrség s az alsóbb rendű klérus soraiból kivált egy kis csapat, mely örök kegyeletre kötelező életczéljául tüzé ki az édes hazai nyelvet megmenteni, azt tovább művelni, egy virágzásnak induló magyar irodalmat teremteni, a külföldieskedés és ósdiság laethargiájába mélyen szunnyadó magyar nemzetet hosszas álmából saját nyelvén felébreszteni s előkészíteni a nagykort, mely később egy fél század alatt majd ezredév mulasztásait hozá helyre. Ezek soraiban küzdött Ányos Pál is, a „mikéntnek“ részleteit hivatottabb toliakból ismeri a nemzet. Alig pár évvel ezelőtt történt, hogy Győr- megye Pázmánd községének földesura Nogáll Károly e nagy idők egyik későbbi jelesének pázmándi Horváth Endre az „Árpádiás“ jeles szerzőjének lakát a megye s az ország tudományos köreinek élénk részvéte mellett díszes emléktáblával jelelteté meg s ennek leleplezése alkalmából egész kis irodalmi ünnepélyt rendezett. Nem tarhatná-e büszkeségének az Ányosok élő nemzedéke — úgyis mint földes urai a helynek — vérbeli jelesük emlékét hasonlókép megtisztelni ? Avagy ha szerénységük a rokonnal szemben ettől őket visszatartaná, bár indokolatlanul, mert ezzel csakis a magyar irodalmat tisz'élnék meg, TARCZA. Gyermekkori imádságomról. Tíz éves voltam, úgy emlékezem A hatvanas szent évek kezdetén: Bölcsőm rab földön rengett, nem csoda Hogyha korán eszmélni kezdtem én. Vallásos fiú voltam rendkívül S a mellett nagyravágyó szerfelett; Szegény apám oltá szivembe ez Áldásos, átkos érzeményeket. Rektornak szánt. Maga is az vala, De ez a czél csakhamar unt leve. Nagyobbra vágytam, persze megtudván Hogy ennél több pap és püspök neve. Később kerestem van-e még magasb, Tündöklőbb polez van-e még itt alant? Hát persze hogy van. Ott a trón. S legott Bohó szivemben a vágy megfogant. Velem bolyongott sétám utjain. A tanulásban sarkantyúm vala. Védett a rosztól, nyilván többet ért Miként öregjeink intő szava. Esténként a mint „Miatyánkomat“ Végzőm, folyton közébe szőttem ezt: „De aztán tégy királylyá, istenem!“ S az „Amen“ csak aztán következett. S nehogy valamely mopszli fejedelem Legyek, például holmi szerb, román ? Kikötöttem „és hogyha már leszek Uralkodjam a szép magyar hazán.* Olyas motoszkált a fejemben, hogy Udvöt derítek szép hazám felett. Behozok minden bujdosó magyart S kikergetek majd minden németet. Mit tudtam én, hogy meddő vágy kisért S halva született álom járt velem. Hogy trónra jutni, ahoz bába kell S nem ész, erő s szent hosszú küdelem Mit tudtam én, hogy a trónusnak is Megvan leszármazási bölcseje S hogy akkor már isten kegyelmiből A kis Rezső fiút tevék bele. Mit tudtam én a koronáról, azt Hogy a népfönség eme szent jogát Mint ingóság közt ostort, jármot itt Ép lágy öröklik fiágon tovább? S koronázáskor nem a főt, de a Koronát nézik, bele illik-e ? S fejére szabják s kész az uj király! Bölcs ? vagy fajankó ? Beérhedd vele. De különben sem lehetnék király. Mert lovagolni biz én nem tudok. Pedig tudjuk — érezzük is talán — Hogy egy királynál ez a fődolog. „A nyájat a lóháton őrzeni“ Mondá az egyszeri kanász-gyerek. Bizony úgy ám. Többit elvégzik a Gazdatisztjei, a miniszterek. A nagyravágyás tehát „puff Laczi !* De hát ifjonta ki nem álmodik ? Jön az idő s letörli álmaink Szűz himporát, szines zománczait. „Király vagy koldus leszesz, mást neked“ így szólt a sors — „nem jósol csillagod-“ Király akartam lenni és ime Kicsiny híja, hogy koldus nem vagyok. Gyermekkorommal együtt nemcsak ezt Sok drága kincset elvesztettem, el. S azok között, melyek már a sire Ez egy van, mely sóhajt sem érdemel S mesémre szivem még nem is figyel. Mint órainga egyformán dobog. Vigasztal az, csak egy király van, és Milliók vagyunk csaknem koldusok. Havi László. „Le a férfiakkal!4* — Egy férfitől. — A „V. F. H.“ utolsó tárczája érdekesen és sok pikáns humorral cseveg a férfiak hibáiról. Éppen a csevegés eme közvetlensége és igaz hangja bir arra, hogy a themát kikapjuk a rovat alul és föléje írva társadalmi czikket kanyaritsak belőle vagy felőle, ha t. i. a t. Szerkesztő ur is úgy akarja. Bizony igaza van annak „a nőnek,“ csak szidja a férfiak hibáit, mert nagyon való, hogy van rajtunk szidni és lemosni való. Az a régi kedélyesség, ben- sőség, mely — hogy igen messzire ne menjünk, — még csak az 50-es évek idejében is a nő és férfivilág társas életét jellemezte; ma szünőben, kihalóban van. Nem mondjuk, hogy a nőiesség elvesztette varázs hatalmát. Azt nem. Mig ember lesz a görbe föld hátán, lesz szerelem. Hiszen a költő szavai sze- ; rint az (meg az éhség) tartja össze az emberiséget! I Lesz női érzelem, mely egyensúlyba hozza a férfi ész nagyratörő tetteit a családi kis kör aprólékos, de boldogitó követeléseivel. Lesz apai öröm és büszke vágy erényeinek és eszmeinek folytatóit: gyermekeiben látni. Lesz, minden meglesz, mondom, mig ez a mi bolygónk meg nem fagy — miként — az igen okos phyrihusok kifundálták, vagy melegében szét nem puffan, a mit a még okosabb mathematikusok megjósoltak. Azért nem is ijesztgetjük magunkat avval a képzeleti rémmel, hogy az emberiség kipusztul, nem ugyan a föld megfagyása vagy széjjel repedése által, hanem a nöiség tiszteletének megszűnte miatt. Azt utóbbi consequentiara a kathedrai theorizálásoknak hagyjuk... De igen is rá kell mutatnunk azokra, miért jár most igy a rúd a férfiakra. Nemrég Europaszerte nevettek az „Oh azok a férfiak!“ czimü bohózatnak, melyben ugyancsak püffölik az „erősebbik nemet,“ most pedig már tárczaczikkek, brochureok, tanulmányok foglalkoznak a férfiak hibáival. Bajnak kell lenni, ha valamely themát oly igen ránczigálnak! S baj van. Az pedig nem más, minthogy a mai miveledési és haladási verseny a tömegességre törekedvén, teremt nagy fokusokat és felszívja, beolvasztja az eddigi kis központokat. Beszéljünk értelmesebben. A nagy államokban, tehát nálunk is, mióta annyira kifejlődött a forgalmi eszközök kiterjedtsége és gyorsasága, mióta a modern állami élet a munkafelosztás elvét legszigorúbban viszi keresztül: nagy városok keletkeznek a vidéki kisebb városok rovására. Azokban felhalmozódik minden társadalmi és mivelődési tényező, abba gyűlik össze minden irányból, a mi versenyre, haladásra képes. A fiatal ember otthon végzi a középiskolákat, azután más nagyobb városban végzi magasabb tanulmányait, hogy sohasem térjen többé vissza. Az iparost állandó munka és kereset a gyárba csalja, s ha egyszer az elhagyta kis szülővárosa határkövét s megizlelte a fővárosok órzékbóditó légkörét — nem kívánkozik a „csöndes fészekbe“ vissza. Azt csak éppen megérintjük, hogy a katonaság mennyi fiatal embernek teszi lehetetlenné a családi élet alapítását! Mi következik ebből? Az, hogy a szegény nő ki nem mehet a fővárosba, nem kereshet magának független existentiát, nem léphet versenyre szellemi erejével és munkájával — otthon marad magának. A fiatal ember ha történetesen vissza is tér szülővárosába, nagy igényekkel jő vissza, lenézi „azt a falusi egyszerűséget,“ nem találja magát otthonosnak együgyű csevegései mellett s felkeresi a korcsmát, a kártya asztalt, meg más egyebeket. Nincs talán igazam ? Nézzük csak végig p. o. egy elite bálon. Miért nem sikerülnek azok, miért duzzognak a kis tánezosnők ? Pedig oly csinosak! — Mert a „számbavehető“ férfiak zöme jobb szereti a clicot, villeneus-ot, a badacsonyit meg a ferblit, ma- kau-ot, mint az „unalmas“ ugrándozást. Minek udvarolnának ?! Ezer forintból nem lehet a jelenkor igényei szerint másodmagával megélni. Már pedig egyelőre nincs kilátás többre. — Legokosab tehát a fizetést lehető legjobban és élvezetesebben értékesíteni, vagyis a családiasság köréből a korcsmái élet füstös, lármás falai közé húzódni. Azért zíillik széjjel a társas élet. Mindenütt általános a panasz. Mindenki kevés jövedelmével (és nagy igényeivel) mentegetőzik. Azért nő ijesztő mértékben a nőtlenek száma, jő divatba a léha garcon- élet, felszínre kerül a keresetnélküli nők kérdése nyomora s végül hírül hozza a statistika lesújtó kimutatását: nem erősödünk, de fogyunk, stagnálunk, elerőtlenedünk! Tehát a nőknek igazuk van a panasztételre. — „Le a férfiakkal!“ Illetve le mostani fogalmaikkal és visszás viselkedésükkel. Kevesebb igényeket és több családias érzéket nekik!... Corléon.
