Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1882-02-11 / 6. szám
Veszprém, 1882. II. évfolyam. — 6-ik szám. Szombat, február II. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ-, VEGYES TARTALMÚ ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre ................................................. 6 frt. — kr. Fé l évre..................................................... 3 frt. — ki. Ne gyed évre............................................. 1 frt. 50 kr. Egyes példányok ára 15 kr. s kaphatók a kiadó- hivatalban. MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 10S. szám küldendők. HIRDETÉSEK a kiadó-hivatalban fogadtatnak el és jutányos árért közöltetnek. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra közt. SZERKESZTŐSÉG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. Az alsóvárosi temető rendezése. Veszprém, 1882. febr. 11. Mindenesetre kegyeletünk bizonysága az, hogy egy év óta szélesterjü mozgalom indáit meg, úgy a felső-, mint az alsóvárosi temető rendezése ügyében. Akiket az életben szere- ténk, ha holtuk után keresi fel őket, sirjukat ápoló kegyeletünk — csak a hálaemlékezet adóját róvjuk le azzal. A felsővárosi temető rendezési Ugye befejezéséhez közeleg s a tapasztalt, többnyire alaptalan félreértésekből eléggé okulbatánk, hogy kényes ügy az ilyen, — melyet csak a legóvatosb kézzel szabad érintenünk. • Az alsóvárosi temetőnek most folyó rendezése is nem csekély izgalmat keltett a polgárság között. Az újonnan nyitandó utak terébe eső sirok exhumáltatnak s más helyekre tétetnek át s ez nagyon természetes intézkedés. Nem is kifogásolhatja senki. De az aztán sem nem természetes, sem nem humánus eljárás, hogy számos érdeklett család eddigelé épen nem is értesittetett még’ ápolt sírjuk áthelyezéséről s azt — ügyieket — csak akkor fogják megtudni, ha már az illető sir exhumálva lesz. Keressék aztán. Azt hisszük, kegyelettel tartozunk minden sir iránt; akár a mi rokonunk, — akár más kiszenvedett porait födje. S ha a szebb sirok hátrahagyott rokonai értesítve lettek, az elhagyottabb hantok porladó lakóinak csalá- dait is föl kellett volna kerestetni hatóságilag, bárhova költöztenek legyen is, értesítendő őket a sir áthelyezéséről. Hanem épen ez nem történt meg s számos oly sir esik a rendezés keretébe, melynek érdeklett rokonai e perczig mitsem tudnak erről. A rendezés tényleg még nem hajtatott végre s mielőtt az áldó kegyelet botránynyá nőné ki magát: tartsa kötelességének a hatóság mindent elkövetni arra nézve, miszerint minden exhumálandó sir érdeklett családja erről eleve értesitessék s az áthelyezés újabb helye iránt intézkedhessél így eleje lesz véve a hatóság mulasztásvádjának s jövőben a családok botránkozta- tásának. ............S porladó eleink kegyeletének is tartozunk ezzel! Még egy szó a veszprémi önk. tűzoltó-egyletről. Veszprém. 1882. febr. 11. Három hónapja múlt annak a városi közgyűlésnek ; mikor a városi képviselők egyike által azon roszlelkü indítvány tétetett, hogy a négy díjazott városi tűzoltó bocsájtassék szélnek, a tűztoronyba meg küldjenek fel egy baktert, akire tizenhárom ezer ember vagyona feletti őrködés lesz bízva. Ez az indítvány akkor elhangzott; eredménye ugyan nem lett, de oly kínos behatást tett tűzoltó-egyletünk eleinél, hogy azok egymásután mondottak le tisztségükről; aki közülük megmaradt, az csak kérésnek engedett és kötelmeit, ha teljesiti is; bizony, bizony nem oly erélylyel, mint tenné azt, ha a méltánylat volna önzéstelen fáradozásának jutalma. Mert, — ha tűzoltó-egyletünket megnézzük, azt látjuk, hogy annak úgy anyagi, — mint erkölcsi állapota bizony nagyon szomorú. A pártoló tagok, illetékeiket nem fizetik be, mert hisz azt látják, hogy tűzoltó-egylet valóságban nem is létezik. Tűzoltó-egylet nincs, mert vezetői nincsenek és ha most szerencsétlenség történik, arra lehetünk elkészülve, hogy a polgárság szépen zsebre dugja majd kezét és azt mondja: menjenek a tűzoltók, azért vannak és igy éghet ház után ház, pusztulhat veszhet a vagyon. A tűzoltó-egylet anyagi állapota oly aggasztó, hogy a fizetéses tűzoltókat, napszámba, jegykihordásra kellett kiküldeni, hogy a tűzoltó egylet helyiségében és az őrtoronyban, meg lehessen gyújtani egy mécsest! A városi képviselő testület a nevezett közgyűlésen egy gyámbizottságot választott, aki majd felülvizsgálja a tűzoltó-egylet ügyeit és referál a nemes tanács előtt arról, hogy vajon megérdemli-e az az egylet azt, hogy a városban megtüressék, hogy annak a négy díjazott tűzoltónak kifizettessék-e havi bére? Hát hol van most ez a gyámbizottság? hát tett-e valamit az a gyámbizottság? Mondjuk ki igazán, hogy nem! Sőt mondjuk ki azt is, hogy az az indítvány nem volt egyébbre szánva, mint arra, hogy a tűzoltó-egylet megdöntessék és azért adták ez indítványt egy pirulástalan ember szájába; bizonyos intézők, mert nem nézhették jó szemmel azokat, kik az egylet élén állottak! Nem jól van ez igy, itt tenni kell valamit, nem szabad ott politizálnunk, ahol közérdekről, a közvagyonról van szó. Ezt jegyezzék meg amaz intéző körök; a tűzoltó-egylet pártoló tagjai pedig teljesítsék, a mire kötelezi őket önkéntes ajánlatuk. Hisz ez kötelességünk, melyet leróni polgár- saink és minmagunk irányában tartozunk! Egy pártoló tag Az ovoda-ügy Veszprémben. Veszprém, febr. 11. Ha akarunk magunknak egy élvezetes órát szerezni: menjünk el a kisded-ovodáha. Látni ott a pezsgő életet a sok apróság között ; látni azt a sok ártatlanul mosolygó arezot, azokat a vidoran beszélő, fénylő szemeket, mégis azt a figyelő magatartást, az ébredő törekvést; a mint egyrészt mosoly ül arezunkra a kedves kis alakok közt, másrészt a bámulat fog el szemben azon felügyelő, rendező, vezető türelem felett, mely képes ezen kisdedeknek perczenként változó igényeit kielégíteni, tőlük a gondolat sebességével növekvő unalmat végkép elűzni, őket nemcsak élvezetesen szórakoztatni, de észrevétlen szoktatni az illemre, tanítani a helyes gondolkodásra, képezni az észnek szárnyait a merészebb röpülésre, s e mellett gondozni őket, mint a kertész különféle apró virágait. Ha a kisded-ovoda intéző lelkét megdicsór- nök vagy méltányos elismeréssel szavaznánk — nem rónánk le kellő tartozásunkat, hisz Kölcsey azt monda: „ki gyermekeket nevel, az a hon iránt szent kötelességet teljesít!“ Hogy városunk atyái ezen ügynek nemes, magasztos voltát nemcsak belátták, de sőt előmozdításáért áldozni készségesek voltak, 'ezért valóban méltányos bálával maradnak adósok, kik az óvodára bizhatják gyermekeiket. Alkalmasabb, czólszerübb helyiséget nem lehetne a városban sehol sem találni, mint a milyent a város ingyen engedett át használatra, de sőt még a múlt télen fűtőanyagnak ingyen adományozása által is törekedett eme városunkban lényeges, mondhatni majdnem nélkülözhetlen intézet felvirágzását előmozdítani. Mégis eme felkarolt ügy kezd visszás helyzetbe jutni s egészben nem felel meg azon reményeknek s kivánalmaknak, melyeket hozzá fűztünk volt. Az első megjegyzésünk az, hogy a kik kedvéért tulajdonkép fel lett állítva, azok nem élvezhetik jótékonyságát. Leginkább szüksége volna ezen intézetre városunk azon lakóinak, kik gyermekeiket kénytelenek lakásukban magukra hagyni; kik idegen helyen napszámban dolgozván, gyermekeik nevelésére nem fordíthatnak kellő gondot. Ha városunk mondhatjuk az intézet fentartója, úgy lehetne ennek felügyelője is, sőt joga volna neki nemcsak a havidíjakat állapítani meg, mely a szegényebbek anyagi állapotához mérve felette magas, de sőt adathatna vagyontalanoknak ingyenes be- járhatási engedélyt Felügyeleti jogát pedig érvényesíthetné az által, hogy az órák ne reggeli 9 — 11-ig, de 8—12-ig tartatnának. Nem szándékunk ítéletet mondani, sem bántalmazni senkit, de ez ügyet mégis kérnők, ha a a városi tanács is tüzetesebb tárgyalás alá venni kegyeskednék. Népszeritsük ezt meg, tegyük virágzóvá, hisz Rousseau tapasztalat után s meggyőződéséből irá le: „az egész életre irányitó a gyermeknek 6 éves koráig mikénti neveltetése!“ S ha a felügyeleti s kormányzási jogot kezébe veszi a város, a mi kötelessége, nem félhetünk attól, hogy az ovoda más czólra is felhasználható lesz, mint a mi rendeltetése, s jótékony TÁRCZA. Még egy dalt — s legyen ez utolsó Mielőtt a húr megszakad. Jer múzsám gyászt öltött leánya S nyújtsd csókra édes ajakad; Amelynek lángoló hevében Titkon ölő méreg vegyül, — .Régóta szívom már — s hatását Nagyon is érzem, itt belől. Jer bús koboz, — végső dalodban Zokogjon fel a fájdalom, Mint a puszták viharja — mely egy Derült eget mély gyászba von: Mely megindulván — vad haraggal Atdörgi a nagy végtelent... S az elébb mosolygó virányra Halált hoz, pusztulást teremt — — Keblének villáin gyermekével Mint gyors sólyom csattogva száll, Megreszket menydörgő szavára Az érzéketlen szikla szál, Feljajdul kínjában a tenger, Czikázva, hogy belé hasit... S a zúgó hullám — önfeledten Minden gyöngyöt parthoz taszít. — De, mégse így... Óh szálj dalom, mint Alkonyaikor az est lehel Mely észrevétlen — titkos lombok Suttogási közt — szunnyad el — Szálj — mint felleg, mit enyhe szellő A hajnal vánkosán merit.. . Öntözve könyed harmatával Szélyel tépett reményeiül SOÓS LAJOS. ütaAsaAs BAnsÍ&o Kevesen vannak, kik a Hatvani monda-kört ne ösmernék. A tudós debreczeni professorról nemcsak a krónikák, hanem a szájhagyományok is bőven beszélnek, sok csodásat, sok hihetetlent. És a szájhagyomány mégis bölcsebben mint a krónikák, mert az azt is elmondja: honnan merítette Hatvani ördöggel czimboráló tudományát. Hát biz’ onnan, abból a nagy fekete könyvből, melyet a debreczeni collégium padlásán talált s mely szűz leánynak három hajszálával volt oda tapasztva a téglafalhoz, s melyet onnan felemelni csak olyan embernek lehetett, ki a Szent-György napja előtt véletlenül talált gyík májával kente meg a balkeze kis ujját. Hatvani uram megtalálta a gyíkot és a könyvet is, s abból merítette borzasztó tudományát, később szerződésre lépvén az ördöggel is. A szájhagyomány e plausibilis nézete, mely a népies észjárás szokása szerint, kerülő utakon jut az igazsághoz, eszünkbe juttatja egy természet- tudós következő szavait: „Irigylem a múlt század tudósait.“ „Miért?“ kérdezék barátai. „Hatalmasabbak voltak nálunknál, — mert sokkal kevesebbet tudtak.“ Igen, ez az! A természettudományok még nem lévén annyira kifejlődve, sok dolog homályban volt magok a tudósok előtt is. A nép pedig teljes tudatlanságban sínylődvén, természetfölötti erőt és hatalmat tulajdonított nekik, melyben még ők magok is hittek, nem lóvén kitárva elöttök az ismeretek harmóniájához szükséges összefüggés minden részlete. Hatvani tanár bizonyára nem volt egyéb, mint egy kitűnő természettudós, ki a mechanika segélyével tett szert leginkább azon nagy birre, mely nevét halhatatlanná tette. Leginkább mondottuk, mert kétségtelen, hogy a „Magyar Faust“ még azonkívül a büvészetet is értette. Németországban már ez időkben megvoltak az úgynevezett „eszkamotőrök“, schwarzkünstlerek, de ezeknek produkeziói egészen elütöttek Hatvaniéitól, mintha nem is egy világrész népét mulattatnák, a mit különben könnyű megítélni, mert az úgynevezett német bűvészet még máig is ugyanaz, formában változtak mutatványai mindössze, de lényegileg nem. Hatvani büvészete — minden jel azt mutatja — a keleti bűvészettel volt rokon, a török bűbájosok és varázslóknak fogásaira ismerünk benne. Mert Törökországban nagy divat volt az akkoriban s Steller irja könyvében: „A török konyhákon mindenféle bögrék vannak, s valahányszor egy-kettöben az ételt főzik, a harmadikban okvetlenül bűbájos italokat készítenek, a melyekkel csodákat és jóslatokat lehet eszközölni.“ De mindez csak kétes föltevés lenne, ha egy kétségtelen adat nem feküdnék előttem arra nézve, hogy Hatvani professor, legalább részben, másoktól tanulta mistikus mesterségét. S ez az adat el fogja oszlatni azt a téves bitet is, hogy csak egyetlen magyar bűvészünk volt: a debreczeni professor. Nem kellemes Kecskemét és Nagy-Körös nie- belungi harczát ismételni, de bizony Szeged áll elő egy uj Hatvanival. És a Szeged Hatvanija, a kit Czérnás Bőrösöknek neveztek, sokkal érdekesebb példány a Debreczen Hatvanijánál, mert nem volt természettudós, hanem csak egyszerű proletár cívis, de azért ép oly nagy bűvész volt mint Hatvani, s az iránya is ugyanaz. Bőrösök János az alsóvároson született a múlt század vége felé; fiatal korában részint mint vándorló legény, részint mint katona, sokáig tartózkodott külföldön s ott, de különösen mint vándorló legény a keleten tanulta el a bűvészetek Midőn szülővárosába került, itt csakhamar nagy tiszteletre tett szert természetfölötti mutatványaiért, féltek tőle, mint az ördögtől, a mint hogy hitték is, hogy azzal czimborál. Maga sem tagadta, hihetőleg azért, hogy gyakorolt hatalmát megtarthassa. Börcsök, ki£%talánosan Czérnás Börcsök név alatt a mostan élő idősebb szegedi emberek kivétel nélkül ösmertek, szűk anyagi helyzetben élt, kevés szántóföldje után, kis házikójában — melyből ö, ép úgy mint Hatvani, tetszés szerint tágas palotát tudott csinálni. 0 is megtette azt nem egyszer, — főleg két ilyen lakodalomra emlékeznek Szegeden — hogy mikor a lakodalmas nép javában mulatozik, egyszerre csak ömlik be a rettenetes árvíz ajtón, ablakon. A férfiak felugráltak a lóczákra, az asztalokra, a nők pedig sikoltozva emelték föl egész térdig selyem vigauóikat, hogy a viz ne érje. Mert a nőnél az első ösztön nem az életet megkímélni, hanem mindenekelőtt á toilettet. A szemfényvesztés csak egy-két perczig tartott — azután eloszlott minden, dévaj nevetés hangzott fel, de azért mégis megborsozott a háta mindenkinek, a ki a nyugodtan pipázgató boszorkány-mesterre tekintett. Apró, rövidre nyírott hajú ember volt, feltűnő nagy orral és az egyik lábára sánta. Bajusza és pofaszakálla vörös volt, mi sátáni külsőt kölcsönzött neki, ebhez nem kis mértékben járultak hozzá gödreikben mélyen bennülö, zöldes fényű, szúrós szemei. Produkczióit legszívesebben az „Oroszlány“ kávéházban csinálta, hol hálás publikuma volt mindig az esti órákban. Még igen sok emberrel beszéltem, a kik látták, midőn az „Oroszlány“ kávéházban egyik asztalra egy maroknyi oltott me- szet tett, labdává gyúrva azt.
