Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1882-11-18 / 46. szám
Veszprém, 1882. II. évfolyam. — 46-ik szám. Szombat, november 18. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre................................................6 frt — kr. Fél évre................................................3 frt — kr. Negyedévre ..........................................1 frt 50 kr. Eg yes példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó-hivatalban. MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 105. szám küldendők. Hird-etésels a kiadó-hivatalban fogadtatnak el és jutányos árért közöltetnek. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között. SZERKESZTÖSEG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. SZésiratols -vissza, rxerrx ad.a.totale. A pictus masculusok városa. Veszprém nov. 17. A minapi városi közgyűlésnek bizonnyára a legérdekesebb mozzanata az volt, midőn az egyik gazdasági bizottsági tag egész őszintén bevallotta magáról s társairól, hogy ők tulajdonképen csak „pictus masculusok“ a kiknek nevében és háta mögött más láthatatlan kezek és szellemek működnek. Ez a kimondott őszinte vallomás rá illik közűgyeinkre átalán s megmagyarázza a város érdekei szekerének csáléra-hajszra járását. És ez nem is lehetett e városban másként. Itt a Klikkrendszer oly pompásan fejlődött ki, mint akár a kinézérek országában. Összeállt öt-hat szélhámos nagyfejü úri ember s elvül tűzték ki maguknak a várost ilyen meg amolyan irányban vezetni, amint az t. i. a saját érdeküknek a legjobban megfelelt. ígérték és osztogatták a konezokat, hivatalokat; szolgálatra kész butonezokat kenyérbe tettek vagy jövedelmi forrásokat nyitottak hegyhajhászó kortes kupezihéreknek. Ilyen hivatalosztó díszes kompániának köszönhető aztán, hogy városunk közügyei a Csáky szalmájává lettek — a melybe csak az nem turkál szabadon, a ki épen haszon nélkül unja.1 A klikkrendszer kifolyása volt, hogy a főczél mellett, a város vitális érdekeivel senki sem törődött. A hatalmat, a hivatalokat magukhoz ragadván, mit törődjenek ők a várossal?! Az arra való, hogy adót fizessen s hallgasson. Still sein, und weiter dienen! A városi közgyűlések mutatták ez állapotnak mindig a gyönyörű képét. Egyik vagy a másik derék meghagyatik fölkelt, elmondta erre meg arra az ügyre a javaslatot, s azt a mameluk-hadnak el kellett fogadni. Ha valaki ellenezte a javaslatot, no aztán megeredt a hajrá . . . utczu neki, üsd; ez volt a jelszó s ráröffentek a klikk előcsahosai, hogy csoda, ha ép bőrrel menekülhetett. A klikk-javaslatnak igy vagy úgy, de okvetlen el kellett mindig fogadtatni, előértekezletet tartottak a kögyülések előtt, s ott kéz alatt már jó előre inscenirozták a közgyűléseket, s megtörtént az is, hogy ha nem az ő szájuk ize szerint hozott határozatot a közgyűlés, azt vagy egyszerűen jegyzőkönyvbe se vették, vagy épen más értelemben vezették azt protokollumba. E gyönyörűséges eljárásra nem egy példa van. Ha oly indítvány vagy ügy került szőnyegre, mely nem felelt meg az ő speciális érdekeiknek, vagy épen ellenkezett azzal, arra pompás recipét fundáltak ki. Agyon- bizottságolták! Oda utasították valamely bizottsághoz, tanulmányozás és jelentéstétel végett, s e bizottságnál aztán rendszerint elfúlt, elsülyedt az ügy. Vagy pedig megcsinálták azt a maguk feje szerint, mint pl. a Tallián-kutat; a mibe most belecsodál- kozhatik a nemes város, hogy ime abba 9000 forintja veszekedett bele. Természetes, hogy e bizottság sohasem mint ilyen mint testület működött. Egyik vagy másik nagyképü tag intézte, kezelte és elkezelte az ügyet: a többi csak pictus masculus volt s feladata volt nézni, bámulni s baj esetén — mint most is — a hátát tartani, a mely mögé a schwindlerek jó előre elrejtőztek. A hol e gyönyörűséges állapot oly virágzóban van, mint nálunk; ott nem lehet egészséges közszellem. Nem csoda egy átalán, hogy városunk egyátalán nem bir fejlődni, sőt pusztul minden életérdekében. r . . . Es a pictus masculusok száma folyton gyarapodik, mig a szélhámos léhütők a város polgárai által keservesen fizetett kenyerén con amore rágódnak. Ilyen utón nemcsak a város anyagi jólléte, de becsülete is pictus masculus lesz nem sokára! Két felirat megyénkből. A „Devecser vidéki gazdakör“ Széchényi Pál grófot, az uj földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztert a következőleg üdvözölte: „N agy méltóságú miniszter ur! Kegyelmes urunk! A „Devecser vidéki gazdakör“ folyó hó 9-ére összehívott közgyűlésében — az elsőben, melyet tartott mióta Excellentiádat a legmagasabb királyi akarat az ország földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyei vezetésére meghívta, örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy Nagyméltóságodnak legforróbb üdvözletét tolmácsolja, azon legőszintébb örömnek adjon kifejezést, mely a devecseri gazdakör minden egyes tagját áthatotta, olvasván Nagyméltóságod nevét ezen igazán megérdemelt magas polezon. Kétszeres öröm ez nekünk, mint kezdő egyletnek, mint gazdáknak, hogy vezetőül kegyelmességed személyében egy oly kitűnő szakavatott hazafit nyertünk, kinek a mezőgazdaság terén is sikerdus múltja a legszebb reményt nyújtja egy földmivelés ügyünket felpezsdítő fényes jövőre. Midőn tehát földmivelés ügyünk felvirágzása iránt, mely Magyarország lakosai jólétének, vagyo- nosodásának, ez által művelődésének egyedüli létalapja Nagyméltóságodnak teljes megnyugvásunkat vagyunk szerencsések nyilvánítani, és földmivelés ügyünk élén Excellentiádban egy fáradhatlan tevékenységű vezérférfiut üdvözölni, ki nagy szellemének minden erejét annak emelésére fordította a múltban, s jelen kitűnő állásában is arra fogja felhasználni. Felkérjük egyúttal kegyelmes urunkat: részeltesse ami szerény egyletünket minden gazdasági ügyre kiterjedő nagyrabecsült figyelmében, s ne vonja meg tőle magas pártfogását addig mig nemes törekvésével megérdemli. Nagyméltóságodnak mindenben a legjobbat kívánva maradunk alázatos szolgái a „Devecser vidéki gazdakör“ megbízásából Ihász Lajos s. k. elnök.“ Lőrintén 1882. nov. 14. Ugyancsak a „Devecser vidéki gazdaköru Kemény Gábor bárónak, volt földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszternek távozása alkalmával a következő köszönő felíratott küldötte: „Nagyméltóságú miniszter ur ! Kegyelmes urunk! A „Devecser vidéki gazdakör“ folyó hó 9-én tartott gyűlésén egyhangúlag elhatározta Excellen- tiádnak mint gazdasági ügyünk kitűnő érdemű vezetőjének távozása alkalmával őszinte mély sajnálatát kifejezni. Nagyméltóságod volt az első magyar miniszter, kinek vezetése alatt a magyar mezőgazdaság eddig nem tapasztalt lendületet nyert! Nagyméltóságod teljes elismeréssel adózott azon nagy eszmének, hogy Magyarország csak úgy lehet boldog ország, ha föld- mivelése virágzik, s ez által a közvagyonosodás elő- mozdittatik! Excellentiádnak minden lépését ez eszme vezérelte ! TARCZA. rt Oszszel. i. Szép tavasz volt. Illatos virágok Lepték el a zöldelő mezőt, És szivemben a vidám reménynek Számtalan piros bimbója nőtt. Jött az ősz. A szép mezők virágát Elseperték zordonabb szelek, És reményem bimbóit letörlé, Kis leánykám, jéghideg szived. II. „... S vesd ki az ábrándot, tépd ki azt szivedből, Mert a csalódástól szived meghasad, Aztán áldásommal térj messze utadra, Anyád ez életben több csókot nem ad!“ Ragyogott az őszi napsugár az égen, A mikor e szózat ajkad elhagyá, S im! alig kimondtad, máris sírba szálltál, Néma temetőbe, csendes hant alá. . . A fa levelétől, a szív örömétől, Minden szerelmétől megfosztva van, Fog-e újra zölden a fa kivirulni, És örülni a szív újra, boldogan ? ...Jön a szép tavasznak ragyogó tündére, A kopasz faágra lombot hintve szét, Oh de nincs hatalma visszaadni újra Az emberi szívnek vesztett örömét!... III. Hallgatag erőben Egyedül bolyongok, A reszkető fákon Sárgulnak a lombok. Oly sötét, siirü köd Lepi el a tájat Mint az én szivemre Nehezedő bánat. A kihalt berekben Madárdal nem zendül, Csak szivem dobog Titkos szerelemtül. S mig a falevelek Szállanak, hullanak, Ellepik a könyek Halovány arezomat... Sár ffy Elek. Egy rózsa története. — Töredék. — Eszembe jut Milton „Elvesztett paradicsomának* meséje. Végig gondolom és átérzem az abban kifejezett fájdalmakat és szenvedéseket. — Alvonul- nak lelkem előtt a kebelnek kínzó gyötrelmei, melyek könycseppekben hullanak a fájó múlt kétségbeesett hullámai közé. Felmagasztosult és szent áhítattal eltelt kebellel gondolok a vak Miltonra vissza, ki életének utolsó szakában mondotta tollba a világirodalom egyik legremekebb müvét — az Elveszett paradicsomot.“ Mikor magányosan vagyok; mikor siri csend és némaság üti fel körültem tanyáját; mikor a hold halvány fényével világit be lakom ablakán; mikor úgy vissza-visszagondolok a múltba — a történetbe. Midőn szent borzalommal végig hallgatom a szív panaszait; midőn a jobb sorsra érdemes kebelnek kínjai felett kesergek; midőnM lelkemből egy-egy könycsepp szakad fel, hogy fájdalmamat megenyhitse; midőn jéghideg halvány arezomom a forrd — égető könyek végig gördülnek . . . érzem, hogy van Isten! Midőn tavaszszal a mezők — és rétek vadvirágaiban gyönyörködöm; midőn az erdők andalító és bájos zenéjét óra hosszat elhallgatom; midőn őszszel látom a sárguló-lehulló faleveleket, melyeket a szól ide- s tova kerget; midőn látom ablakom alatt elterülő zöld pázsitnak hervadását; midőn látom az égnek villámait, s hallom a vihar bömbölését és zuhogását ... felsohajtok: . . . Istenem! Csend van körülöttem . . . Ismét Milton jut eszembe. Költői lelke világánál nyugszom . . . végig gondolom életét. Egy rózsa történetét akarom megírni, de nem azon rózsát, melyet Milton adott kedvesének, ki azt kezéből leejtette — hogy eltiportassék. Oh nem! Egy jóbarátom — kit szerettem — jut eszembe; aki már nem él többé . . . elporladott örökre. Élt . . . szeretett . . . szenvedett ... s meghalt. Örökálmait alussza az édes anyaföld mélyében . . . Szivének forro erzelmei . . . szerelmének mélysége . . ., a termeszét iránt érzett határtalan vonzalma . . ., sza- badságszeretete . . ., engemet kitüntető bizalma . . ., természetes őszintesége elég biztosítékul szolgálnak arra nézve, hogy emlékét megőrizzem. Én őt nagyon szerettem. Most is gyakran ki-kilátogatok sírjához; a sir hideg hant-göröngyeit szivemből kiömlő köny- nyeimmel megáztatom. Oh! ő igen érdemes erre! Midőn száraz keresztjét átölelve tartom, mindig eszembe jut a „rózsa története“, melyet legutoljára — mint egyetlen titkát — elmondott nekem. Nagyon beteg volt, midőn magához hivatott. A halál órája közelgett; a lét — az élei; — a megsemmisüléshez közel állott. Midőn beléptem hozzá, ágyában ülve találtam, s mély gondolatokba volt elmerülve. — „Régtől fogva várlak. Már azt hittem, el sem jösz, meg sem nézel utoljára.“ Üdvözöltem! Szivemet fájdalmas remegés fogta el. Kezében egy csinosan kötött könyvet — Tompa költeményeit — tartotta. — »Egy titkot bízok reád. Őrizd meg. Elárulom annak nevét, kit szerettem . . . imádtam . . . kiért meghalok. Elviszem magammal emlékét, mert még siromban is szeretem. Nekem a szerelem átok volt. . . legyen neked boldogság. Meg kell halnom ... szerelmem porladozó szivemet csak úgy hagyja el.“ Szegény barátom arcza kigyuladt. Ereiben a vér sebesebben lüktetett erőt gyűjtött, hogy halála előtt titkát elmondhassa. A kezében tartott könyvet felnyitotta, kivett belőle egy elszáradt . . . színtelen rózsát. Elkezdé a rózsa történetét — élete tragédiáját — beszélni. — „Rövid leszek . . . hallgassd meg — kérlek — türelemmel.“ — „Nézd! ezen rózsa ébresztette fel keblemben a legelső szerelmet, ezen rózsa ásta meg korai síromat.“ — „Emlékezni fogsz arra a barna, sugárter- metü, gyönyörű szemű leányra, kiről oly sokat beszélgettünk, emlékezni fogsz nászünnepélyére, melyben oly vígan mulattatok; talán vissza tudsz gondolni azon lelkesült szavakra, melyeket annyiszor ismételtél előttem ő róla, talán nem kerülte ki mélyreható tekintetedet a fájdalmas sóhaj, mely kebléből akkor tört fel, midőn az isten oltáránál férjének a hűség eskü szavait mondotta! ? Az a szomorú, bánatos arcz előtted lehet még, melyet te mindig oly szépnek, oly bájosnak tartottál!“ — Elnémult barátom ajkán a szó, nyugodni látszott, mig végre folytató; — „Egyszer délután pompás tavaszi nap volt, a virágok bimbai fesledezni, az erdők fái zöldülni, a rétek és mezők élénkülni kezdettek. A tavasz virágot fakasztott mindenütt. A rózsák is hozták bimbaikat, hogy kedveskedjenek virágaikkal. — Én és Margit együtt sétáltunk a kert fái között. A feslődő rózsákat nézegettük. Az első bimbó — a tavasz első ró- zája nekem igértetett. Szivem feldobogott örömében !* — „Május nem tudom hányadik napján, kora reggel mentem L . .. -ékhez. Margitot a kertben találtam. Nem vett észre. Egy szép rozsatörzs mellett állott . . . elmélyedni látszott egy félig kinyillott halvány rózsába. Arczán az első szerelem édes pírja égett. — Egyszerre kis kezével megérinté a félig nyitott rózsát, . . . s alig hallhatóan sáttogá: „Le- szakasztom . . . s neki adom . . . szerelmem jeléül. — „Jó reggelt!“ Margit megijedt . . . elhalványult . . . s mélyen szemembe nézett ............egész őszinte nyíltsággal mo ndá: „Éppen .... éppen .... róla gondolkoztam!“ „A leszakasztott, félig nyílott rózsát, kezébe tartá ... s én némán mellette álltam . . . végre ő felemeli igéző, tüzes fekete szemeit: s azon szavakkal nyujtá át a kezében tartott rózsát: „Fogadja . . . . én önt . , . örökké tisztelem!“ Azzal szemeit lesüté, halvány arczát pir futotta végig.“ — „Megértettem. — Keblemben az első szerelem magasztos érzelme, ébred fel: Margit rózsája megzavarta nyugodt kedélyemet. Érezni . . . gondolkodni . . . és szeretni kezdettem!“ — „Áthidalhatatlan ür volt közöttünk. Ő gazdag, büszke szülők féltett kincse, kedves leánya volt. Én szegény fiú voltam, ki született azért, hogy nyomorban éljen, és nyomorban — boldogtalanul — haljon meg. (Vége következik.)
