Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1882-02-04 / 5. szám
Veszprém, 1882. II. évfolyam. — 5-ik szám. Szombat, február 4 MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ-, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. MEGffELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 105. szám küldendők. HIRDETÉSEK a kiadó-hivatalban fogadtatnak el és jutányos árért közöltetnek. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra közt. SZERKESZTŐSÉG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. ELŐFIZETÉSI ARAK : Egész évre ................................................. 6 írt. — kr. Fé l évre..................................................... 3 írt. — ki. Ne gyed évre............................................. 1 írt. 50 kr. Egyes példányok ára 15 kr. s' kaphatók a kiadó- hivatalban. Hoszter bíínpere — s a közönség. Veszprém, 1882. febr. 4. A várpalotai rablógyilkosság híre ezelőtt három hó- s egy héttel, megdöbbentette az egész világot. Hogy egy ember, ha másod- vagy harmadmagával van is —oly kegyetlen, őrületes elszántságra vetemedjék, miszerint egy 9 tagból álló családot (bizonyára nem igen sok pénzrablás reményében) legyilkoljon: ez a bűntett valóban páratlan a világ biinkrőnikájában s ha hasonlítják is jogtudósaink s laikus emlékezőink Troppman párisi gyilkos bűntettéhez, ki tudvalevőleg a 8 tagból álló Ring-családot — egymagán — legyilkolta, a hasonlat mégis sántít, mert Troppman nem rabolt, csak fenevad-boszuját hűié le. Troppman ellen 3 élő tanú vallott s vallott ellenében számtalan bűnjel s körülmény — ő maga azonban nem vallott soha, ártatlannak mondta magát akkor is, mikor a guillotin bárdja alá csatolták nyakát a hóhérlegéuyek. .. . A bárd lezuhant! Annak épen tiz éve s persze Troppman nem tehet róla, hogy halála után épen saját vérrokonai — kik a végtárgyaláskor vallo- mástéteire törvény szerint nem voltak kötelezhetők — ártatlanságát csúffá tették s bűnössége mellett tanúskodtak önként — post festa. És csodálatos! Mikor az egész művelt világ remegve az undor és borzadálytól ejti ki Hoszter nevét: minálunk Veszprémmegyében, sőt itt a városban is, két specziális lélektani kórtünetet észlelünk, sajnosán jellernzőleg nőinket, férfiaiukat egyaránt. A nők, hallván — hogy Hoszter csinos gyerek, hogy leendett nősülése előtt pár nappal követte el a rémtettet — érdekesnek találják őt s epedve vágyakoznak látására; nemcsak, hanem eljöttének a végtárgyalásra is, bámulni az érdekes akasztófavirágot — és a közönségtől s a sajtó képviselőitől bámultatni az ő pirulástalan, borzadálytalan idegszörnyüségüket. Váljék egészségükre ! Férfiaink?! Azok csodás spleenteli flegmával veszik a dolgot. Igaz, három hó előtt is elborzadtak e rémtetten. Ma?. . . olyba veszik, mintha ludlopásról vagy csirkefogásról lenne szó és min- denik tud valami kisebb mérvű rablógyilkosságos dolgot elmondani innen a Bakonyvidékből, de mely legalább is egyenértékű nagy szörnyűség volt a Hoszter bűntettével. Mit nekik a Hoszter? Hiszen egy fogásra hetet is láttak akasztani a balogtói akasztófa-dombon — hát mit nekik a Hoszter?! Érdeklődnek a tárgyalás iránt — szó sincs róla. De Dem azzal az erkölcsi érdekkel, mely szive-lelke mélyéből vágyakozik a bűntett napvi- lágrahozatala, — az igazságnak a gonoszság fölött való diadalrajuttatása iránt, hanem csak azzal az érdeklődéssel, hogy vájjon „hogy tartja majd in a g á t“ a Hoszter ?.. . Különb gyerek-e mint a Patkó, vagy a Milfait ?! Szomorú jelenségek ezek — s arról tesznek bizonyságot, hogy,itt a Bakonyvidéken az értelmiség, a társadalom hatósági- s lelki vezetői minél kevesebbet tesznek, az itt különben rokonszenves betyár-kultusz lerombolására. A vidék jegyzői, lelkészei, tanítói bizonyára több időt fordíthatnának a népre. Hiszen ma is, hogy a lokomotivok százai dübörögnek át rajta s a távírdák sodronyai szerte áthálózzák — ma is csak bakonyi hire van s még mindig Bakony — a Bakony. A Hoszter, a Savanju Józsi, meg a Lampert Pista urak e vidéken még mindig jól érzik magukat s a rögtönitélő bírósági „meghagyatik“-hirdetés ezekre az állapotokra ép olyan hasznos, mint a külsőbelső-rohadásos emberre — a flastrom. Legyünk jobb orvosai ennek a beteges társadalomnak, mint eddig s a nép iránt való kötelességeit mérlegeljék meg jobban ezután népünk elei. Akkor nem kell majd minden rossz termés után statárium és nem lesznek olyan érdekesek — a Hoszter-firmák! A hirlapirásról. Veszprém, febr. 4. Divatban van most a hirlapirásról, a liirlap- irókról Írni, azért hogy felvilágosítsák a közönséget arról, miszerint a hirlapirás is egyike az emberi legnemesebb hivatásoknak és a hírlapirodalom nem a hiúságukban pöffeszkedő, — áltudományukkal kérkedő „Kozákok“ tanyája. A legszebb hivatások egyike a hírlapíróé, ö a közönség bírája, s viszont öt bírálja a közönség, nagy hatalom van kezében, a sajtó hatalma; melylyel sebeket üthet, sebeket gyógyíthat; a sajtó hatalma, mely hivatva van az igazság hirdetésére, a gazság leálarczozására. Azért aki hírlapíróvá lesz, vessen számot magával, mérlegelje meg erkölcsi erejét; az igazság, az önzéstélenség által vezéreltetve nyúljon ahhoz a tollhoz, melyet kezébe a sors adott. A hírlapíró legyen becsületes ember, — kinek van jelleme, — legyen bátor ember, ki az igazságot mindenki szemébe mondani, ki az elnyomottak érdekében tollát felemelni képes, hogy rámutasson arra a gazságra is, mely a magasabb helyeken üt néha tanyát. Ne legyen a hirlapiró egy „klikk“ embere, legyen a közönségé, legyen a meggyőződéséé; — és ha ez elveket megtartja, akkor megszületik a tisztességes hirlapirás. Mert az az ember, kit hiúsága visz oda, hogy hirlapiróvá legyen, ki elképes tűrni minden ütést, rúgást, hogy azt a bérencz tollat önérdekeknek szolgáló kezében megtarthassa; az nem lehet tisztességes hirlapiró, még ha tehetsége volna is hozzá, amit ugyan elfelejtettek az ilyennek adni az istenek. Nem lesz az ilyenből még akkor sem tisztességes, ha egy boldogtalan elme által kifundált, de szerencsétlenül elfunerált hirlapiró iskolát végig járja is. Aki egy „klikk“-hez tartozik, az azt szolgálja; az annak a szolgája és nem a közönségé; hanem igenis képes oda dobni a közönséget, erkölcsileg, anyagilag annak a légkör embereinek, amelyikhez ö is tartozik, hogy kiérdemeljen egy fölülről jövö nyájas szemhunyoritást. Fájdalom a tapasztalat mutatja, hogy vannak ily emberek is, kik nem szégyenük magukat újságíróknak nevezni. A közönség dolga, hogy megvesse őket . . . . A veszedelmes emberek legveszedelmesbike a fűzfapoéta, a szerkesztők réme. Nincs hót, de sőt nincs nap, hogy az ilyen zseni: ne kanyaritson egy rósz verset, amelyet azután kezébe véve; megy, hogy boldogtalanná kínozzon vele egy szerencsétlen szerkesztőt. Vannak ilyen fajta kirlapirók is. Ha egyszer tyukkaparásuk, valahogy megtalálta szagolni, a nyomdafestéket, azt hiszik magukról, hogy árva fejükben világra szóló zseni lakozik, hogy elveket fognak felállítani, melyek előtt kalapot emel a fólvilág. Ezek a legsajnálatra méltóbb emberek . .. Nem törődnek ezek semmivel, közmegbotránkozással, közmegvetóssel; ragaszkodnak ahhoz a tolhoz, mint az elitéit fegyencz az élethez; sőt még azt is elég szerencsétlenek elhinni magukról, hogy őket a közbizalom emelte a hirlapiró i polczra. Mert vannak páriák, akik még az ily szerencsétlenek hiúságának is legyezni képesek; hisz gyarló az ember!. . . Keveset irtunk, — sokat mondtunk; czik- künk elején körülirtunk egy tisztességes hírlapírót; utórószén pedig rámutattunk az oly emberekre, kik a mai társadalom legveszedelmesebb rákfenéi. Kik megrontják, megvesztegetik az emberi kebelt, hogy örvénybe taszíthassák a lelket is ... — r —a. A MEGYÉBŐL. Sz.-Király-Szabadja, 1882. jan. 24. (A „Veszprémi Független Hírlap“ szerkesztőjéhez.) Alólirottak, a nagy-vázsonyi választókerülethez tartozó Szent-Király-Szabadja község függetTÁRCZA. Csöndes óráimban.. .. Csöndes óráimban elém varázsolom Rég nem látott arczod; Azt a piros ajkat, azt a két éj szemet S a szivem oly boldog. Merengek a múlton, nem nézek jövőinbe, Bár a múlt csak álom, . . . Mégis oly jól esik azt a régi időt Néha, — néha látnom!. . . Gyakran nem bánt semmi mégis úgy fáj nékem Olykor ez a lélek, Lehajtom fejemet; hisz szomorú leszek Tudom én rniq élek! Addig mosolyogtam, amíg enyim voltál Aranyos virágom; Be sok rózsa nyillott, be sok is elhervadt Azóta a nyáron! Régen volt az, régen, mikor enyim voltál Nem is oly sokáig! Mégis az az emlék élni fog e szívben Koporsóm zártáig. Oda a nagyváros zajos tömegébe Elmegyek utánnad; El kicsiny szobádba, — ha kezed kezemben — Nem bánt úgy a bánat. . . . Reá nézel hosszan, halovány arczámra És kérded én tőlem: „Mi hantja a lelked és mért vagy olyan bus Életem, szerelmem És én elpanaszlom szegény szivem buját S azt mondom teneked: „Nem fáj az sokáig, megszűnik dobogni!* Aztán te megérted! A vén Bakony táján van egy uj temető Kis falu végében; Oda visznek engem koszorús leányok S ott hagynak békében . . Egy uj hant felettem, . . . egy kereszt fejemnél. . . S madár száll reája . . . Oly jó lesz hallgatni: mily bus lesz, mily édes Szomorú danája . . . » Oda vágyom régen, ott van kikötője Szomorú lelkemnek; Be boldog is leszek, hogy ha nem fáj semmi, Hogy ha majd temetnek; Sírnak majd utánnani, zokognak én értem Asszonyok, leányok; Hogy oly hideg lettem, nem járok utánnuk, Nem szólok hozzájok. . . . * Csöndes óráimban elém varázsolom Rég nem látott arczod; Azt a piros ajkat, azt a két éj szemet S a szivem oly boldog. Merengek a múlton, nem nézek jövőinbe, Bár a múlt csah álom, . . . Mégis oly jól esik azt a régi időt Néha, — néha látnom. ML. Gy. A Csillagsugár menyasszonya. — Keleti rege. — Távol innét, messze innen, ott hol a fekete tenger locsogó habj; csókolják Kaukázus bérczei- nek parti szikláit, a reges Ázsiában, a hova olyan örömmel szál a lélek álma, a hol minden fűnek, virágnak bús, szomorú regéje van; a hol olyan szomorú a leány, mint a lehajló fehér ákácz virága, a hol oly szilaj az ifjú, mint fékvesztett zivatar; ott, ebben a csodás országban lakik egy leány, a kiről én regét mondok Zelmának hívják, fehér az arcza, mint a szin hó, piros az ajka, feketék a szemei: a haja meg szőke-arany szinti, arczan titkos vágy kinyomata látszik, ajka eped a cs kért; szernéb- n tűz • agyog, bóditó, kábító; lehellete édesen -zédir, mim i myo- sotis illata, és ezt a leányt még sem . - a meg ifjú csak egyszer. . . . Régen ismerik már, sohasem látták gyermeknek, öreg mozlimek beszélnek róla, hogy régen, nagyon régen is csak olyan 18 éves lánykának nézett ki, mint most, és beszélnek felőle csodadolgokat, hiszik róla hogy szent, mert ö a virágok testvére, a csillagsugár menyasszonya.... 0 pedig nagyon ritkán szokott beszélni az emberekkel, ott lakik a tenger fölött ezer láb magasan, egy viruló libus fa alá van építve hajléka, lakocskája. Hanem ez a hajlók is olyan csodás, a milyent ott más emberek nem ismernek; nincs benn aranynyal áttört persa-szövet, hanem hajló indák örökzöld levelei fedik el a márvány falat, a padolatot tengeri szikláról tépett moha képezi.... A sok csodás dolog közül azt is beszélik a csillagsugár menyasszonyáról, hogy sokszor hosz- szu, hosszú évekig nem látja senki sem; a szép mozlim lányok, asszonyok azután azt hiszik, hogy 1 akkor a hetedik ég hurijai közé megy, kik meg- íurösztik az ifjúság tündér tavában, hogy szép legyen, ifjú legyen. A mozlim ifjak meg keresik öt libus erdőben, tenger vizében; hallgatják dalát bülbül énekében, gerle bugásában, — mikor azután nem találják meg, megátkozzák Allaht, Mohamedet és lehűtik egymás szerelmét hideg vassal, damaskusi pengével. A szép Zelma pedig ott van ezer ölnyire a tenger fölött, libus fa alatt, picziny lakában; egy ifjú lány — szép mint az eszmény — öleli karjával, csókolja ajakát, zokogva susogja: Anyám, én kedves jó anyám!' A szép Zelma keblére szorítja azt a hetedik égbeli gyermeket, megcsókolja szűz pirban égő arczát, azután a zokogástól nem tud mást mondani, psak azt susogja: — Én üdvöm, én boldogságom! * A keleti nap ragyogó sugarai aranyozák meg a parti bazalt sziklákat: a tenger nyugodt volt, fölötte a hétszinü szivárvány ragyogott, melyen a mozlimek hite szerint Allah nagy prófétája, Mohamed járt a földre, hogy megáldjon mindent, a mi jó, és megátkozzon mindent, a mi rossz. Rózsaszínű felhő övedzé körül a repkóny- koszoruzta kunyhócskát, a messze távolból bülbül csalogató hangja hallatszott, a szép Zelma oda ült a libusfa árnyába, ölébe ültette gyönyörű lánykáját; rózsabimbó a pünkösdi rózsán. A szép Zelma megsimogatta áranyfürtü fejét hófehér leányának, megcsókolta azt a vérpiros ajkat, azt a hosszú pillákat, azok a mandola metszésű éjszemek meg reá néznek; azokban a szemekben lakott a menyország! Azután azon a szép keleti nyelven elkezdett beszélni; szavai olyan édesen szomorúak voltak, hogy elkezdtek mindketten könnyezni, könnyeik a bazalt sziklákra, onnét a tenger mélyébe hullottak. . . . A szegény szivacs-halászok azután találtak másnap a tenger fenekén igaz gyöngyöket, melyek visszaadták a szivárvány színeit, a melyekről azután azt hitték, hogy a napsugár menyasszonyának könnyei. Ki tudja, tán igaz volt! ? . . . A szép Zelma meg beszélt tovább : „Nem megyek én el tőled szép gyermekem, soká — igen soká!. . . Ha majd egykor arezomat redök borítják, ha szemem kialszik, eljön én hozzám a sötétség, a halál istene, lefogja szememet, elaltat, hogy ne ébredjek fel soha többé . . . soha többé. . . . Te meg fogsz siratni engemet, azután eltemetsz hajnal hasadáskor hideg gödörbe, szomorú fűz árnyába, a hova nem jön el senki sem, csak zúgó vihar rémes éjszakákon, meg bülbül madár nyári alkonyaikor. . . . Te meg itt maradsz, te lész a csillagsugár
