Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1882-09-23 / 38. szám
Veszprém, 1882. II. évfolyam. — 38-ik szám. Szombat, szeptember 23. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ...............................................6 frfc — kr. Fé l évre..............................................3 frt — kr. Ne gj-edévre..........................................1 frt 50 kr. Eg yes példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó-hivatalban. MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 105. szám küldendők. IE-3: i r d. e t é s e Is a kiadó-hivatalban fogadtatnak el e's jutányos árért lcözöltetnek. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között. SZERKESZTŐSEG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. IKZéziratols -vissza n.er». adatnak. Az osztrák „Schulverein“ és — Yeszprémmegye. Olvasóink bizonyára még emlékezni, fognak a német birodalmi „Schul verein “-nak az ez év tavaszán Magyarországban lejátszott tüntetéseire. A pangermán Szászság Erdélyben annyira teleorditotta a világot a magyar elnyomás fölötti panaszaival, hogy a berlini udvar közvetlen támogatása s védnöksége alatt álló „Deutscher Schul verein“ közgyülésileg kimondta a németügynek pénzzel s minden eszközzel való támogatását Magyar- országon s e határozatát demonstrative röp- iratokbau közié nemcsak hazánkkal, de az egész müveit világgal. A „Schulverein“ e tolakodásával szemben a szepesi németség hazafias kezdeményezése folytán a haza minden németajkú lakossága tüntető népgyüléseket rendezett s visszautasítván a német iskola-egylet atyasá- gos gondoskodását, memorandomukban kijelenti, hogy bár nyelve német de büszke, hogy magyarrá lehet s ebbeli törekvésében nem igényli senki támogatását. A bécsi sógorok hírlapjai, mint rendesen, mikor a magyarságot emelő ügyről szó van, ezúttal is következetesen hallgattak a hazánk németajkú lakossága közt megindult hazafias mozgalomról s igy ennek erkölcsi hatását kifelé az által teljesen megbénították. Ennek pedig az lön természetes kifolyása, hogy immár az osztrák sógorok is vérszemet kaptak s a múlt héten az osztrák Sckülve r e i n határozatilag kimondá, miszerint feladatául ismeri ezentúl nemcsak az elnyomott cseh-német, de az üldözött magyarországi sváb népet is erkölcsi s anyagi támogatásában részesíteni s azt „az el magyarosodás lejtőjéről a német anyakebelre (Mutterschoss) visszaterelni.“ Ebbéli feladata teljesítésében első s legsürgösb kötelességének tartja, mint idézett határozatában bírja. „Yeszprémmegye pusztaságának (!) egy tözsgyökeres német oázisát“ megmenteni. Valóban első pillanatra nem tudjuk, hogy mosolyogjunk, vagy bosszankodjunk-e e lerchenfeldi bornirt szemtelenség fölött. Eddig abban a Íriszemben éltünk ugyanis, hogyha már hazánk szászságát akarja boldogítani a kétfarku köcsögös nemzet, azzal mégis tisztában van, hogy a Dunántúl elégedett sorai német telepitvényeseinek békét hagynia keilend, mert itt sem talaja, sem czélja nincs az ő kétrétű törekvéseiknek, lévén a mi németajkú veszprémmegyei polgárságunk immár sokkal felvilágosultabb, hogy sem az osztrák czinkék hivogatására berepüljenek a kivájt tökbe s magyarellenes demonstráeziók- nak s üzelmeknek szolgáljanak kéretlen czél- táblául. Hanem Íriszen másra tanított az osztrák. Megtanított arra, hogy daczára az áldásos közösügyes állapotból eredett s mondvacsinált sógorságnak, „mégis hunczut a német“ s ez a náczió sokkal szemtelenebb ma, mint negyvennyolcz előtt. S az igen természetes. Negyvennyolcz előtt azt hitték, hogy csak rá kell hágniok a magyar nyakára s az majd meglapul talpuk alatt. No hisz bezzeg más gondolatra tanították őket a mi honvéd gyermekeink, kik ágyuk torkából dörögték fülükbe a „ne bántsd a magyart“ úgy, hogy százezernyi sógornak híg agyveleje szét- frecsesent tőle. Ma aztán más a maneuvre-juk. Alattom- ban, pénzzel, izgatással bujtogatnak elleneink s e czélra köztünk lakó törzsrokonaikat akarják ellenünk fölbujtogátni. Sokkal hazafiasabbnak ismerjük megyénk németajkú lakosságát, hogy csak egyetlen szóval is figyelmeztetni őket hazafias kötelmükre, szükségesnek látnok, de a megye derék főispánját s magyarságunk ügyét minden ha szivén hordozott alispánkat mindenesetre kérnünk kell, hogy az osztrák sógorok e pökhendi üzelmeit tartsák éber szemmel s ez irányban az illetett vidékeken különös intézkedéseket foganatositaniok szükséges. E bazaellenes bujtogatással szemben minden ellentétes pártállásnak meg kell szűnni köztük s megyénk derék elei ebbeli törekvéseikben bizton számíthatnak megyei ellenzékünk leghatbatósabb támogatására is. A közigazgatási közegek, a tanfelügyelőség s a ngys. káptalan utján legczélszerübben érvényesítendő intézkedések mielőbbi gyors foganatosítása megyei lakosságunk nyugalma érdekében igen nagy fontosságú s hisszük, hogy ez irányban mielőbb örvendetes eredményről tudósíthatunk. A megye elei ezzel összes polgárságunkat ez által elismerő hálára kötelezendik le! Az adóprés — pattan! Veszprém, szept. 24. Az adónak országszerte való kérlelbetlen behajtása véres gyümölcsöt termett. Kápolnán Z e 1 e y adóvégrehajtó, Aradon C s i k y adóügyi tanácsos esett az adóhátralék szigorú behajtásából eredt kétségbeesett düh áldozatául. Szapáry ő excellentiájának véres tanúságul szolgálhatnak e katasztrófák. Mindennek vau határa, még a magyar ember jámborságos türelmének is. — Az adóprés hihetetlen magasságra srófolta föl az amúgy is magas adókat s ezeket vasszigorral hajtják be szerte a pénzügyminiszter által a népre uszitott adóvégrehajtói közegek. Csoda-e ha a túlcsigázott prés srófja megpattant s megölte lelketlen szoritóit? Közeleg a tél, az adóbehajtások szokásos boldog világa. Ezerszámra küldik majd ki országszerte ismét az adóvégrehajtókat; peregni fog a liczitácziós dob V. községek udvarán s adóhátralókszámba majd pusztul ismét a nép utolsó ingó-bingója magyar királyi kótya-vetyén! Gondoljon Kápolnára s Aradra a pénzügyminiszter ur s legyen kivételesen ez egyszer ő is — ember! Ne áltassa őt az egyszeri jó termés; hogy a népre most hajrá uszitsa még jobban az ekzekuto- rokat, — legyen irgalommal a nép nyomora iránt s utasítsa ez irányban az adófelügyelőket is. Mert a nép a kétségbeesés szélén áll és ba a bőszült düh gyilkosságokban tör ki, csak ő felelős ezért, — egyedül csak ő! A nyomor irgalomért esd. Adassák meg neki az irgalom! Győr-zirczi helyi érdekű vasút*. Mint már közöltük, a győr-zirczi vasút érde- dekeltsége Győrött f. évi aug. 28-án tartotta első értekezletét, mely alkalommal Mogyoródy Adolf és Kristinkovich Ede országgyűlési képviselők, mint ezen vasút kiépítésére engedélyt nyert vállalkozók az értekezlet elé terjesztették beható tanulmányozásra mutató, kellő szakavotottsággal szerkesztett remek emlék-iratukat, melyből az értekezlet megérthette a vállalat fontosságát és életre valóságát, melynek hivatása leend a közlekedés tekintetében elhanyagolt vidéknek mezőgazdászat, ipar és kereskedelmi szempontból hatalmas lendületet adni. Nem tartjuk érdektelennek ezen emlékiratot közzé tenni, hogy a nagy közönség is meggyőződjék, hogy ez úttal nem *) Több zirczvidéki földbirtokos folkérése folytán vettük át a győti „Hazánkéból e minket is közelről érdeklődő czikket. S z e r k. TARCZA. Kérded . . . ? Hogy arczomon miért ül néma bánat, S pilláimon a köny miért meg ? Oh bárki más! de oly nagyon csodállom Hoqy ezt tőlem éppen ,.t e“ kérdezed. Kérdezd, miért jajgat, sikolt e gyermek ? Kit előtted veszett eb meg harap, Kérdezd, az égtől, el miért setétült...? Midőn homlokáról leszállt a nap. Fordulj a természethez, miért nincs rózsa ? A völgy ölén miért nem zeng a dal ? Midőn lobod tiporja a hgrasztot S a tomboló szél fenn havat kaval . . . Só o s L a j o s. Szórakozott emberek. Közli: Bánfi János. A közönséges, mindennapi életben az ember legfeljebb mosolyog, ha amolyan szórakozott szele- burdi emberek is abba a hibába esnek, úgy ez már jobban érdekel bennünket. Itt néhány hires szórakozott emberről lesz szó. Mig Newton, a világhírű csillagász szellemileg fent a csillagok között tétovázott, addig szakácsnéja, a „földi“ Newton számára szakértői önmegelégedéssel készité a vacsorát. Midőn a vacsora már az asztalon gőzölgött, ismételve hívta urát az asztalhoz s fenhangon kiáltva, anélkül azonban, hogy a nagy tudós még csak feléje is nézett volna. Newton sokkal nagyobb és fensőbb állatokkal bíbelődött, — mint pl. a nagy és kis medvével, az oroszlán- és sassal, — semhogy egy csirkét figyelemre méltatott volna. Az égről a földre való többször megkisérlett hasztalan liivás után felhagyott a szakácsnő fáradozásával s az asztalon levő pecsenyét sorsára hagyta. E közben tudósunk egyik barátja jelenik meg, kinek a szakácsnő panaszos szavai annyira szivére hatottak, hogy az ur helyére ülve, a csirkét csupa szánalomból egész kedélyesen elfogyasztotta s' a lerágott csontokat visszatévén a tálba, azt fedelével gondosan betakarta. Később bejön Newton, észreveszi barátját, üdvözli őt röviden s engedőimet kér tőle, hogy vacso- rálhasson. Már ekkor az asztalnál ült, leemeli a tálról a fedelet s megpillantja a le- és megrágott csontokat. Fülig pirulva és elszégyenülve homloka elé üt s nem messze tőle egész nyugodtan ülő barátjához fordulva megjegyzé: „Lám-lám, nem is tudtam, hogy voltakép már vacsoráltam. “ — Newtonnak ezen s egyéb ily vonásai szolgálhattak okul arra, hogy kortársai közül némelyek elmezavarodottnak tartották őt, holott valójában szellemének egész erejével tanulmányán csüngött és dolgozott; miközben megtörtént, hogy körülötte mindenről megfeledkezett. Neander, ama tudós protestáns tanárról beszélik, hogy időnyerés végett közelebb bérelt ki lakást az egyetemhez. Azonban eleinte nemcsak hogy ezáltal nem nyert időt, de sőt vesztett is; mert uj lakásáról rendesen korábbi lakására ment s onnan Sí egyetemhez, úgy menet, mint jövet alkalmával. E$zme- tárgya annyira elragadta, hogy a távolságról egészen megfeledkezett. — Egy alkalommal fürdőhelyre utazott, hogy megroncsolt egészségi állapotának üdülést szerezzen. Utazása közben egy kis városba valahogy egy kis ócska könyvet talált, melybe annyira elmélkedett, hogy betegség- és fürdőről megfeledkezett és csak hetek múlva találtak reá, a mint az ócska könyvet még mindég olvasta. A szórakozottság egy sajátszerü esetét a különben lángeszű Hoffman életéből meritjük. Ennek nejével egy alkalommal egyik barátja, dr. Wagner találkozott, ki férje hogylóte iránt kérdezősködött. A nő többek közt megjegyzé, hogy férje jelenleg egy zeneművön dolgozik s megkérdé dr. Wagnert, hogy látogassa meg férjét, „s ha úgy tetszik,“ folytató, „mindjárt együtt mehetnénk.“ Wagner a meghivást örömmel fogadván, elmentek együtt Hoffmann zongoraművész lakására. De mennyire elbámészkodtak, midőn a zongora mellett Hoffmanné asszony felső ruhájában és kalapjával a legnagyobb buzgalommal és hévvel játszva egy hölgyet pillantottak meg. A megérkezettek óvatosan a zongorához közeledvén, az atlaszkalap alatt senki mást, mint Hoffmann ur elórzé- kenyült arczát ismerték fel. Ezek erre hangos ka- czajba törtek ki, s a művész ekkor vette még csak észre furcsa állapotát, s velük együtt nevetett. Elbeszélő azután, hogy dalművébe elmélyedve, pongyolában neje szobáján keresztül haladván, szórakozottságában neje kalapját teve, s felsőruháját ölté fel a magáé helyett. Egy, különben általános tiszteletben részesült tudományos tanár néha annyira eltért ferdeségei által a józan emberi észtől, hogy hallgatói egész gyűjteményt csináltak azokból a furcsa mondásokból, melyek a mi „Borsszem Jankónk“ kathedrai bölcse- ségeihez hasonlítanak. Csak néhányat jegyezünk ide. „Mi czélirányosabb ?“ kérdé egy alkalommal tanítványaitól, — „egy három- vagy egy négylábú asztal ? Ugyebár a háromlábú ? Mert az mindenütt megáll és könnyen elkészíthető. Az ember egy deszkába négy lyukat fúr, azokba beleilleszt négy lábat, s ekként készen áll a háromlábú asztal.“ „Mit csinált Lajos király halála előtt ? Nos, nem tudják? No, hát — meghalt.“ „Konstantin császár halála után egy évvel a keresztény hitre tért át s noha görög volt az anyanyelve, abban mindazáltal tökéletesen jártas volt.“ „A Rajna csatorna nem hajókázható, mert nem birja a vizet.“ „A német jósnők jobbára asszonyok voltak.“ ,A Naseby melletti ütközet I. Károly angol királyra nézve fölötte győzelmes és dicső vala; mert elvesztvén egész hadseregét, a skótokhoz menekült és azok által el áruitatott.“ Jókai kalandja a Balatonon. Jókai Mór a „Nemzet“ e hó 17-iki lapjában következőleg beszéli el balatoni kalandját. Sohasem voltam péntekes; most is péntek napon indultam az útra cum gentibus et bagazsiábus Füredről haza. Gyönyörű időnk volt, mikor elindultunk egész Tihany magaslatáig. Szembe találkoztunk egy vitorlással is mely Siófokról hajtott át Fürednek; s ráismertünk a távolból a hajóra: Márkus uram hajója volt. Ekkor egyszerre jön ránk szemközt az a rémületes valami, a mit Hugó Viktor oly nagyszerűen ir le a tenger munkásaiban: a köd. Nem Keöd ur, mert az a hajóskapitányunk; hanem a valóságos tengeri köd, ami a hajósok rémülete. Öt perez múlva olyan sürü homályba keveredtünk, hogy ötven lépésnyire nem lehetett látni. Mentünk találomra előrefelé. Egyszer azután meglódul a hajó hátrafelé; feneket értünk. Uccu vissza! retiráljunk a mig lehet! A kapitány fel a hidra; a hajóslegény a vizmérö rudat a kezébe: „Hat láb!“ A hajó járása is annyi. Fordulj balra! A vízmérő egyre kiabálja az irányszót, hét láb, nyolez láb tíz láb! No most megint mehetünk előre! Megint nyolez láb, hét láb, hat láb. — Balra, balra! De már most aztán hol járunk ? Szamáréi körül! Eltévedtünk a Balatonon, mintha az oczeánon járnánk. Száz esztendőben egyszer történik meg ilyen csoda, hogy a Balaton derék nyárban ilyen sötét vastag sürü köd lepje meg. — S a köd egyre sűrűbben hömpölyög. Van velünk hat asszony, meg két pap; de az egyik se imádkozik; ellenben mi vagyunk, a kik káromkodunk. „Keöd ur, az angyalát, beszéljen a druszájával! Még elsülyedünk; pedig most egy zsidó sincs a hajón!“ No nem kell tréfálni! Ahol látszik már egy kis part! De miféle part? Ilyen gömbölyű fák, mint a milyeneknek az árnyéka a ködön keresztül megrémlik,nincsenek Siófok körül. Parthosszában utazunk, hogy a magas tengerre ki ne tévedjünk! Csupa fák, nádkupaczok, sehol egy ház. Merre vagyunk ? Az irgalmát! Mi Ke- nese felé tartunk! Forduljunk meg! Dehogy fordu- I lünk. — Ott kell Siófoknak lenni! — De ’isz azt már rég elhagytuk! Én láttam is, a mint elmaradt. Hol egy delejtű! Itt van; de el van törve! — Ezer vasmacska! Nem kell annyit lármázni, mert még j neki megyünk a mólónak! Hisz bár mennénk! — f Végre aztán a sürü köd fenekén kezd valami keresztbeálló vonal sötétleni. „Ott a móló!“ kiáltják egyre Columbus utazói s a megszabadulás örömével borulnak, de nem Columbus Keöd lábaihoz, hanem a pák- i táskáikra, hogy de bizony mégis csak a kívánt rév- j partra érkeztünk. — Hát ilyen dolog is csak én velem történik meg, és csak péntek napon. — Hanem azért még sem leszek péntekes.
