Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1882-09-02 / 35. szám
Veszprém, 1882. II. évfolyam. — 35-ik szám. Szombat, szeptember 2. MEGYEI- S HELYI ERDEKÜ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre................................................6 frt — kr. Fél évre................................................3 frt — kr. Negyedévre ..........................................1 frt 50 kr. Eg yes példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó-hivatalban. MEGJELEL MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, I ’észprém, horgos-uteza 105. szám küldendők. ZE3Cixd.etéselr a kiadó-hivatalban fogadtatnak el és jutányos árért közöltéinek. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között. SZERKESZTÖSEG: Veszprém, horgos-uteza 105. gz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. ^Céziratols vlsaza nem a,d.a,tn.ale. A tanév elején. Megérkezett az idő, midőn az ifjú nemzedék megváltva a mulatság és szórakozás ezerféle nemeitől, ismét kezébe veszi a könyvet, hogy képezze, nemesítse lelkét, hogy előkészítse magát a magasabb tudományokra. A tanév eleje a mily visszataszító az ifjú nemzedéknek, ép oly válságos a szülőknek is. Ekkor állnak ők is ott azon a küszöbön, a mit válságnak neveznek, akkor vannak a leghatározatlanabb helyzetben, midőn gyermekük jövőjéről, pályaválasztásáról van szó. Szerencsétlen járvány az korunkban, hogy gyermekét minden ember tudományos pályára szánja. Az iparos, azt akarja, hogy az ő fiából legalább is képviselő; — a kereskedő, hogy az övéből meg legkevesebb miniszter lehessen és igy tovább. Ennek aztán az eredménye az lesz, hogy nem nézve van-e képessége az ifjúnak a választott élet- czél elérésére, vagy nincs — derüre-borura taníttatják gyermekeiket, ráköltik utolsó fillérüket, ráraknák az ég csillagát is; mikor aztán mindenük elfogyott, akkor veszik észre, hogy gyermekük egy tévesztett exis- tentia, egy proletár, aki megátkozza szüleit azért, hogy mért nem hagyták őt is meg a kaptafánál, gyalunál. Szomorú dolog azután ez, nagyon szomorú ! Ennek a szerencsétlen járványnak azután leginkább a szegényebb sorsú szülék gyermekei adják meg az árát. A gazdag fiú, ha fölraegy az iskolába, oh annak vagyon drága dolga, a mézédes igazgató megsimogatja a muzsafi fejét és udvarias hozzá, véghetetle- nül. És ha olyan buta is a kis urfi, mint a tök, azért a tanár urak — (tisztelet a kivételeknek), meg nem buktatnák, hisz ez ő méltóságának a drága magzata. A szegény iparos és más ember gyermeke, ha csak valami kitűnő tehetség nem — no az aztán szenved, azzal szemben megszűnik az igazgatói mézédesség, hiszen ott nincs kilátás jó falatokra, névnapi aranyokra stb. Azzal lehet úgy bánni, akár mint a kutyával, azt ellehet buktatni, azt ki is lehet csapni a méltóságos urfi hibájáért; annak lehet „vörös pofáju“, „bigot“, „buta“ s más czimeket osztogatni, hisz koldus az istenadta, alig van megevő kenyere otthon az apjának. Legkényesebb helyzetben vannak a szegényebb sorsú szülők leginkább az oly városokban, mint például a miénk, hol a középiskolának csak 5. és 6-ik osztályú folyama van. — Ha a gyermek végig szenvedte ezt az öt-hat iskolát, akkor a szülőknek pénzük nincs, hogy máshova küldjék. A 15., 16. éves fiú, meg már megérett a nagyra vágyásra, és föl nem kötné azt az inaskötényt, ha mindjárt élete boldogságáról van is szó. És lesz belőle csavargó, terhe szüleinek, nyűge a hazának! Városunkban és vidékünkön biztatja ugyan egyik-másik szülőt az a szép remény, hogy lesz majd Veszprémben nyolezosztályu gymnasium, hisz megígérte ezt a vörös öves, kormánypárti képviselő ur is. mikor csupán ezért rá voksoltak. Hiú remény, a melynek teljesülése messze — igen messze van még. Mert valamint elállt már az a képviselő ur egyes nagyhangú ígéreteitől, egyszer csak arra ébredünk, hogy erre a szép Ígéretére is rádobja a feledés fátyolát. No, de menjünk tovább. Ha a szegény ifjú iszonyú küzdelmek árán a középiskola porát leverte is magáról, sőt, ha még egyetemet végzett is, akkor ott áll a világba, és akkor veszi észre azt, hogy számára hely nincs, hogy minden hely be van töltve, protezsált és vagyonos ifjakkal, hogy számára nincs más hátra, mint szenvedni tovább. — Ekkor tűnik föl előtte az élet puszta képe, s szemrehányó hangon kérdezi önmagától is, azoktól is, kik a tudományos pályára lépni késztették: „Érdemes volt-e 13—16 hosszú éven át nélkülözések közt sanyarogni azért, hogy aztán nagy ügygyel-bajjal, protekezio hajhászal után bejuthasson valamely kórházba 30 frtos assis- tensnek, vagy valamely ügyvédi irodába, 25—30 frtnyi havi fizetéses patvaristáuak, vagy nevelőnek valamely házba, hol rabmódjára le van kötve, s a discipiüumák még görbe nézéséért is felelős ?“ Hát aztán azokról a szegény szülőkről mit szóljunk, a kik utolsó fillérüket is gyermekükre költötték, abban a reményben, hogy majd az öreg napjaikra támaszuk leend,hogy őket elfogja tartani az, a kinek most magának sincs kenyere? De mit szóljunk azokról az eltévedt existentiákról, kik irtóznak a munkától, kik abban találják életföltételüket, hogy egészséges emberek testén élősködjenek, kik mások hasznából hasznot akarnak meríteni, kik képzik azt az elemes, melyet proletarizmus- nak neveznek? ! Az itt elmondottak fölött elmélkedjenek a szülők. Nem azt akartuk itt elmondani, hogy a gyermek az elemi iskolából kifogva, egyenesen a gyalu mellé állittassék, mert mai napság még az iparos is kell, hogy 3—4 iskolát végezzen, hanem igenis azt, hogy taníttassák a szülők gyermekeiket addig, — leginkább ipariskolákban, — mig annak fogékony keblében meg nem születik a nagyravágyás vészes átka, mig nem szé- gyenli felkötni az inaskötényt. Mert az a nemzet lesz csak gazdag, a melynek ipara van, és az a nép lehet csak tudományos, a ki vagyonnal is rendelkezik. És, ha igy cselekesznek a szülők, akkor nem fog teljesülni a költő bús jóslata, hogy „Pusztulunk, veszünk“, hanem e helyett teljesülni fog az, mit nagy Széchenyink mondott : „Magyarország nem volt, hanem lesz!“ M. Gy. TARCZA, NÉPDAL. Sziklatetőn nyílik a bérez világa, Kietlen a szegény leány világa. Sziklatető annak is az élete, Melybe a sors bánatmagot, bút vete. Fut a folyam, rohanva tág medrében Habra hab hűl, locsogva jó kedvében. Csak én tőlem nem fut el a búbánat Ha egy elmúlt, már nyomába új támad. Búg a galamb, oly bánatos a szava : Pái-ja elszállt ’s ő nem tudja, hogy hova Az én babám is elrepült messzire, — Hej ! nem nézek már én többé senkire ! TtobocsAnyi Gyula. Nyári estén. (Mariskának.) Egy hullám se rezgett... szellő sem enyel gélt. Imádkozott szépen az egész természet Az esti harangszó csengő, bús szavára . . .! S telkemmel is játszott a csodás igézet. Néma áhítattal szemléltem a távolt, Melynek azúr kékjén egy-egy csillag ébredt, — Atsziirődve fényok az alkonyat fátylán — 8 a csendes vidékre gyönyörködve néztek. Éd es ábránd, — melyet nyáriestnek bája, Csillagok beszéde s balzsam-illat alkot, — Epedéssel, vágygyal viszi hozzád lelkem, S körüllötted suttog lágy szerelmi hangot. Ott pihen meg fürtöd aranyerdejébe, Hevült, piros arezod oly örömmel nézi, — Melyre boldog álmod rózsahajnalt festett S csoda, hogy e sok bü-báj meg nem igézi. Rálehel szemedre — alvó menyországra — Hogy álmodjál szépet boldogság honáról, Melyben a virág is szerelemre ébred, Melybon minden kebel szerelemtől lángol. Álmodjál hűségről, . • • álmodjál . . . felőlem ! Kinek éjjel-nappal te vagy örök-álma, A ki. emléked, mint szent ereklyét — őrzi, S kinek te vagy minden, üdve, imádsága. (Balatonpart.) Gubicza Lajos. A menyasszony. — Igaz történet. — Meny as s z o ny ny á lett, alig volt tizenhat éves. Olyan szép leány volt. Fekete fürtjei oly jól illettek halovány arczához, mandola-szinü szép szemei olyan bánatosan tudtak nézni, szép, deli termetére olyan arányosan simult a mennyegzői fehér öltöny ......... És m égis oly szomorít volt. Azokból a szép szemekből hullottak a drága könnyek, az az arcz olyan halovány volt, mintha nem is mennyegző, hanem temetés előestéje volna . . . Zsidó leány volt, a gazdag Áron zsidó örökbe fogadott leánya, a ki árendása volt három uraságnak. Ott laktak a hullámzó Balaton partján. A vén Áron uzsorása volt az egész vidéknek, azért gyűlölte őt mindenki az egész környéken ... A szép Jephtét is gyűlölték, mert Áron gyermeke volt, szerették azért, mert szép volt, jó szive volt. A vén Áronnak soha sem volt felesége, .jugy ha volt is, nem ismerte őt senki. A kis Jephte kicsiny korában került a házhoz, olyan jó leány volt mar apró korában, olyan jó volt hozzá az a vén zsidó, a szivtelen ember is, hogy azt hitte mindig, hogy ez az ő édes apja. Mikor aztán elérkezett a mennyegző előestéje, akkor a vén Áron magához hívta a szép Jephtét, megsimogatta hollófürteit, megcsókolta azt a hófehér homlokot, aztán ölébe ültette. A szép leány ránézett a vén uzsorásra azokkal a beszédes szemekkel, a vén uzsorás meg elkezgett zokogni, mint a kinek valami nagyon fáj ott belől. Mikor aztán megszűnt zokogása, megkérdezte attól a halovány gyermektől, hogy nem haragszik-e ő rá? Az feleletül megcsókolta a vén zsidót . . . Az meg aztán ismét elkezdett zokogni és zokogva susogta: „Te nem vagy az én gyermekem.“ A kis leány összerezzent, reszketve kérdezé: „Ha nem vagyok a tiéd, miért szeretsz úgy engem ?“ Gyönyörű nyári éjszaka volt. Az esti csillag sugarai ott reszkettek a Balaton fénylő hullámain, a hold ezüstös sugara belopódzott egy ablaknyiláson, a függöny szétnyíló redői közt, aztán ott tört meg a hófehér párnákon... Az ablak alatt egy dal zendült meg... Az ágy párnái megmozdultak és engedni láttatták azt a bóditó alakot, melyhez hasonlót festő nem képzelt, szobrász nem alakított sohasem . . . A dal ott künn csak egyre szólt: Ha tudtad, hogy nem szerettél, Hát minek is hitegettél ? Te csaltál meg, nem én téged, Délibáb volt a hűséged! A szép leány egyre remegett, magára ölté felöltőjét és odament az asztalhoz. Az éji lámpa rózsaszínű üvegje halovány fényt szórt szét a szobában Az asztalon egy levél feküdt, felirata volt: „Születésed titka.“ A szép leány nem mert a levélhez nyúlni, olyan borzadás, olyan félelem volt dobogó szivében. Ott künn a dal még szomorúbb lett: „Barna kis lány elszerette a legényt, Ügy szerette, majd megette a szegényt; De a világ gonosz nyelve elmarta, Barna kis lány szeretőjét megcsalta.“ Jephte odament az ablakhoz, széthuszta a függönyöket és kihajolt. Az éji szellő megcsókolta fürtjeit, a csillagsugár tulvilági fényt vetett halovány arczára. A nóta elhallgatott, oda lent megszólalt valaki „Hallod-e te Jephte, én vagyok a Bárdos Pista, apád, a vén Áron juhásza a meszesi pusztáról, el jöttem, mert azt hallottam, hogy holnap lesz a la kodalmad az uj zsidó doktorral.“ A kis leány remegve susogta, hogy igaz! — Sok beszédem volna te veled, szép Jephte, gyere le én hozzám, ülj a csolnakomba, beszéljük ki ma' gunkat utoljára.“ A szép Jephte remegve engedelmeskedett, leszökött a házból és a legény karján elment a Balaton partjára, ott beszálltak a csolnakba. Bárdos Pista evezni kezdett szótlanul, a leány remegett, reszketett... „Fázol ugy-e te Jephte ? Ne itt a subám, takard be vele magad, hogy megne betegedj a laka- dalom napjára.“ A leány betakaródzott. Azután mikor már jól beértek, a legény lette az evező lapátot a csónak fenekére. „Tudod-e te Jephte, hogy én most is szeretlek téged ?* A leány reszketve susogta, hogy „én is.* Azután nem szóltak egy szót sem, hanem elkezdtek mind a ketten zokogni csöndesen, keservesen. Aztán egy hosszú... hosszú, forró csók következett . . . A holdvilág pirulva bujt a fellegfoszlányok mögé, egy csillag lehullott az égről .................... A hajnal pírja kezdé megaranyozni a távol sötétlő hegyeket, a rigó reggeli dalát küldé a mindenhatóhoz . . . Jephte szobájában volt, remegő kézzel bontá fel atyja levelét. Azután elkezdett olvasni: „Szép asszony volt, kimondhatatlanul szép volt és én szerettem őrülten, végtelenül . . . „Egy szegény ember felesége voit, a ki midőn felfűzték azt a háromszinü zászlót, ment, hogy meghaljon a hazáért. . . „És nem jött vissza sohasem ... sohasem... „Az asszony maga maradt egy kis árvával. Szegények voltak, nagyon szegények és a nyomorúság sok mindenre ráviszi az embert. „A csengő pénz, mézédes beszéd sokat megtesz és az asszony szeretőm, te pedig az én leányom lettél . . . „Az asszony neve Bárdos Józsefné volt, te a Bárdos Pista testvére, húga vagy.“ A leány megmerevült szemekkel nézte az összefutott sorokat, azután odavánszorgott pipere-asztalához, egy kis fehér port vett ki egy üvegcségből, a mitől azután elaludt, hogy ne ébredjen fel soha többé . . . soha többé... A reggeli napsugár benézett az ablakon és reszketve hallotta, a mit a leányka ajka susogott: „Miért tetted azt, miért tetted azt, hiszen testvéred voltam?“ i í í fi ; I ; j l I í I ' . i ití Bárdos Pistát soha sem találták többé, azt mondják, hogy szegénylegény lett s akasztófára került valahol az alföldön . . . : Az eset után harmadnapra a vén Áront meg ott találták szobájában, ott lógott a lámpaszegen, a tvillem-szijjal akasztá föl magát. Az emberek aztán rámondták, hogy elérte az isten büntetése. Magyar Gyula.
