Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1882-07-22 / 29. szám
Veszprém, 1882. II. évfolyam. — 29-ik szám. Szombat, julius 22. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK; Egész évre ................................................6 fit — ki-. Fé l évre................................................3 frt — kr. Ne gj'edévre...........................................1 frt 50 kr. Eg yes példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó-hivatalban. MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-uteza 105. szám küldendők. Hird-etéselr a kiadó-hivatalban fogadtatnak el és jutányos árért közöltéinek. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között. SZERKESZTŐSÉG: Veszprém, liorg03-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. ICéziratolK vissza nem a.cLa,tn.alc. Kéz kezet mos. Veszprém, jul. 22. A fel világosodott XIX. század jelszava a corrupti o. A jelen korszak emberei feltartóztat- hatlan rohammal sietuek ama örvény felé, a melynek legalsó fokánál a bűnök posványába való sülyedés termi meg számukra a közmegvetés habárait. A mai kor erénye a bűn, szelleme az önhaszonlesés és kevés ember az, aki a mai társadalom dögvészes levegőjét szíva, fölül emelkedik korán, megveti a társadalmat és ífz testvériség, egyenlőség eszméiért lelkesülve, a közjóért küzd, hogy ha küzdelmében elbukik is, — bukása is dicső legyen. A eorruptio eszközei a hiúság, czimkor- ság és a látszat. A társadalmi téren meghajlunk a fényes ruhába öltözött, magas méltóság előtt, hogy a nálunk alacsonyabbat megvethessük, a politikai téren nem követjük meggyőződésünket, hanem lelkünk elveit a föld sarába tiporjuk egy kis keresztért, egy kis czimért, hivatalért. Közeledünk aztán a sülyedés felé, hogy a eorruptio diadalát ülhesse. A kis hivatalnok fölebbvalójához akar hasonló lenni, és ezért a hasonlóságért áldoz mindent, életet, becsületet; a nagy hivatalnok elnézi ezt, és mikor hivatalos tudomásul kéne venni, akkor a bűnt nem bünteti, hanem inkább elsimitja, palástolja, mert hisz ő is hasonló bűnben szenved és igy alulról legalább födözve van a „kéz kezet mos“ jelige elvénél fogva, Példa áll előttünk. Volt e megyének egy magas, soká köz- tiszteletben álló tisztviselője, őt is a látszat szeretete a sülyedés örvönyébe sodorta, s mikor már az örvény szélén állt nem akarta meglátni a kis emberek nagy bűneit, hanem elnézte, mindaddig, mig végre őt is elérte a nemezis. És mit tőn ez ember? Azt tette, hogy golyót röpített agyába, hogy a vér lemossa a bemocskolt becsület foltjait. És ez a példa napjainkban ezer alakban újra és újra ismétlődik. Nézzünk körül a társadalomban, menjünk el a közgyűlésekre és nem tapasztaljuk-e, hogy egyik ember a másik bűneit a közjó rovására elsikálni igyekszik, nem látjuk-e azt, hogy tekintélyes emberek, kiket eddig becsületeseknek is hittünk, a bűn palástolásának kedviért még h a z u d n i, csúful h a z u d n i is képesek! Teszik ezt azért, mert tudják azt, hogy a tátongó örvény szélén álló ember, még a szalmaszálhoz is kapkod, és ha másként nem mentheti magát, lerántja az ő arczukról, bűntársai arczárói is az álarezot, a látszat fertelmes álarezát, hogy osztozzanak vele a közraegvetésben, a megutáltatásban. Nagyon kevesen vannak napjainkban azok, a kik nyugodt lelkiismerettel hajthatják le fejüket a becsülettel végzett munka után az édes nyugalom párnáira. A eorruptio emberei nevetik a becsületesek csekély, de elszánt csapatát, — félni nem félnek, mert közős köpönyeg födi férges lelkiismeretüket, közös köpönyeg, melynek uszálya a miniszteri hordszéktől leér egész a diurnistáig. Nevessetek, jó urak nevessetek! A nevetés nem fog soká tartani, az óra ütni fog, azálarcz lehull, és akkor a becsületes emberék kis csapata; — akkor még arra sem fog érdemesíteni, — hogy megvessen benneteket !-r —a, A mai „korszellem.“ A történelem, eme nagymester, megczáfolhatlan módon tanúskodik arról, hogy a nyughatatlan emberi szellem törekvései időkoronként különféle irányiba zúdulnak, s megteremtik azt az állapotot, mit aztán elneveznek korszellemnek. Valamely titkos rugó, — mely legtöbbnyire az önfentartás ösztönében gyökeredzik — csodálatos meg- magyarázhatlan módón fészkelődik bele magába a levegőbe, melyet aztán ezzel együtt mindenki magába szí s igy kicsinyenkint megérik a gyümölcs, melyet ha időközben valamely vihar okozta rázkódás nem siettet, lehullik az később magától is, — kivált ha m e g rothad o 11. Ok nélkül semmi sem történik a világon, de néha az okok oly kicsinyek, igényteleneknek látszanak, hogy fel sem veszik őket, vagy pedig titokban lappangva hatnak, sőt legtöbbnyire valamely tetszetős, mosolygó álarcz alatt űzik pokoli munkájukat, addig, mig lehet, mert egyszer csak „kibújik a szeg a zsákból“ s maga az emberiség egy szép reggelen arra ébred, hogy az általa előszeretettel ápolt és dédelgetett rózsabokor tövében viperák fészkelnek, melyek csak alkalomra lesnek, hogy megmarhassák az ápoló kezeket. . . . Minden kor megtenni a maga Korifeusait, kik meggyártják a divatos szólamokat, s ezek varázsának hatása alatt végzik gyalázatos munkájukat s kicsinyenkint megizmosodván, egyszer csak mint hatalom üti fel medusa-fejét, s kihivólag lép a küzdttérre az a kis valami, a mi nagy rosszá és vészthozóvá nőtte ki magát alattomban. A mai korszellem divatos szólamai: „h u mániám us* és „tol er anczia.“ Ez harsogja be a világrészeket, s csak a vakok nem látják, — csak a fél- kegyelnmek nem veszik észre, hogy épen azok, kik ezeket harsogtatják, köpeny alatt .fügét mutatnak“ mindkettőnek, azon köpeny alatt, mely eltakarja önző és gálád munkájuk gazságait. A mai korban már nem igaz, hogy „legjobb az egyenes ut.* Ez az ut járatlan, göröngyös. A mai korszellem piszkos Korifeusai kerülő utakon érik el hamarább czéljaikat. „Felfordult a világ.“ Forduljon fel még jobban, annál hamarább talpra áll. A romlatlan emberi természet őserőit: a nyílt őszinteséget, az önzetlen jóságot, a megvesztegethetlen becsületet, az erényt, erkölcsöket, az önfeláldozó sze- retetet és barátságot látjuk küzdelemben az alattomos ravaszsággal, az önző gonoszsággal, a megvesztegetett becstelenséggel, az erényt arczul ütő erkölcstelenségg« és telhetetlen harácsolással. Mindezeknek harcza a „toleranczia* és „huma nizmua* ezégje alatt, épen a „toleranczia* és „huma nisiuus* ellen, annak csúfos rovására folyik. Az ellenfél szentségtelen kezekkel nyúlt bele társadalom szótárába, s onnan kimarkolta a „s z a b a > elv őség“ szót, felütötte zászlójára, s most őrülete munkájában lobogtatja azt szertelenül, mert hát jó a lépvesszőnek, csaléteknek, jó az köpönyegnek, villám háritónak. A köpönyeg alatt aztán dolgozik a korrupezió. Hja! ha egy nemzet geniusának szobra mocsok tálán, hófehér tisztaságában rendületlenül áll, daczol népeket söprő viharokkal, hogy' az hozzáférheti beszennyezhető, megingatható, sőt ledöntve sárba ti porható, megrugdalható legyen, arra leghátul masabb eszköznek bizonyult a korrupezió. Csak meg kell vesztegetni a bírót, kinek kötelessége volna pártatlanul szolgáltatni törvény és igazságot, hogy részrehajló legyen, mindjárt megkönnyitte- tik az alávaló győzelem, — s a nemzet geniusának szűzies tiszta fehérsége sárfoltot kap. Csak meg kell vesztegetni a katonát, hogy a; ellenséggel szemben ne az ellenre, hanem a levegőin lőjjön s eldobva fegyverét — megszaladjon, mindjárl könnyű a hitvány győzelem, sa nemzet geniusa könyezni fog. Csak meg kell mételyezni a nép romlatlan erkölcseit, fel kell előttük tárni csupa ravasz számításból az előttük még ismeretlen bűnöket. Meg kell tanítani a cselédeket, hogy gazdájuktól lopjanak zsákszámra ele- séget, gyümölcsöt stb. vigyék csak ő hozzájuk, kapnak érte bort, pálinkát, dohányt, — a leányok köténynek, szoknyának valót, hajukba pántlikát, és arezukra bécsi pirositót, nem tudja ám meg soha senki, csak bátran stb. és ha a gonoszság véletlenül napfényre jő, bíróság elé kerül s a tág lelkiismeretű biró csak a tolvajló cselédet bünteti, börtönözteti államköltségen, s az orgazdát, hol a lopott árgy megtaláltatott, a bünszerzőt pedig „futni hagyja,“ hadd dolgozzék tovább, háborítatlanul, mert szükség van azigtatóban a numerusokra hogy ezek a létjog mellett allegáljanak, hja! ha ez igy megy, mindjárt közeledik a vétkes győzelem ideje, s a nemzet geniusa meging talapzatán. Csak meg kell ismertetni a szorgalmas és takarékos földmives osztály férfiúit az édes pálinkának csuTARCZA. r Es a messze távol.... És a messze távol csalfa délibábja Hívogatja lelked, hogy te menj csak el, — És szólnak regékről, tündérligetekről, Hol minden növényke illatot lehel. — A hol csendes forrás mén susogva, halkan, Zöld szegélyű berkek árnyas oldalán, A hol szebb világról, örök boldogságról, Hivebb szerelemről zeng a csalogány. . . ... És te elhiszed majd mind e szép regéket, Ábrándozol róluk csendes esteien ; Elmégy e világba, a hol majd teneked Tövis helyett rózsa és virág terem. Ahol majd a lombok édes susogása Szebb életre kelti ifjú szivedet, Ahol elfelejted: Volt egykor egy ifjú, Aki téged olyan forrón szeretett. . . . ... És ha majd e tájra őszi fellegeknek, Őszi liervadásnak árja ráborul, Ha reményeidnek minden kis virága Onnét a magasból le, a porba hull; Hogy ha majd ez álom oly komor való lesz, Hogy a múltat titkon meg is könyezed ; Jusson majd eszedbe: Volt egykor egy ifjú, Aki azért halt meg, mert úgy szeretett! Magyar Gyula. Poe-Allan Edgár. — Irta: Bánfi János. — (Folytatás és vége.) „Kötelességem egy kis mákonyt adni önnek, hogy álomra és nyugalomra kényszeritsem.“ „Ez a kettő a pokol és a romlás ikerszülötte!* — feleié. „Határozottan szükséges, Poe ur, hogy nyugodtan maradjon, s kerüljön mindent, a mi fölizgathatná ; igen válságos állapotban van, és a legcsekélyebb fölindulás közelebb viszi önt a halálhoz.“ „Orvos ur, beteg vagyok tehát? Nincs remény ?“ „A helyzet ön ellen fordult.“ „Mennyi idő alatt láthatom viszont szeretett Virginiámat! Egyetlen Leonórámat! — Oh látni, látni akarom őt!“ „Azonnal elhozatom, akit látni óhajt.“ Az igazgató mitsem tudott a költő családjáról, azért kérdé tőle, hogy van-e családja ? „Nincs nőm! Az én szeretett Virginiám meghalt és csak mostoha anyám él. Oh! mint:«vérzik szivem érte. A halál fekete angyala bevégzé munkáját. Elsodortak a vészes viharok, delejtü és vézér- esillag nélkül... Orvos ur, Írjon, kérem, mostohámnak, Clemm Máriának. írja meg, hogy Editeje itt van. Vagy ne! Már késő! Már késő! Föl kell emelnem halotti leplemet, hogy elmondhassam önnek a titkot, mely szivemet égeti, s mint az éles tőr metszi lelkemet. Hat nap múlva nősülnöm kellett volna“ — itt a zokogás félbeszakitá. „Fölkerestessem jövendőbelijét?* — kérdé az igazgató abban a hitben, hogy az a városban lakik. „Már késő ! Már késő !“ „Legkevésbé sem!“ feleié az igazgató, — azonnal befogatok.“ „Nem, írjon inkább mindkettőnek. Adja tud- tukra betegségemet, és egyuttal jelentse halálomat is.“ „Kérem czimöket.“ „Schelton kisasszony, Norfolk Virginia államban, és Clemm Mária, Lowell, Massachuset államban.“ E pillanatban arcza szederjessé vált, halántékán az erek kiduzzadtak, szeme rémesen forgott, feje pedig előre hanyatlott mellére. Fejére ismét jeget raktak, s lábán a meleg burogatást megújították. — Csillapító gyógyszert adtak be neki s mikor a jelenlevők látták, hogy jelenlétük csak felizgatja a beteget, az ágy mögé rejtőztek. Megtudták, hogy bizonyos Poé Nelson távoli rokona a költőnek; érte küldtek tehát, valamint a Kegnold-családhoz is küldtek, mely a kórháztól nem messze lakott. Poe Nelson azonnal megjelent, és követték őt nyomban a Regnold-család nőtagjai is. Poe Edgar eszméletlen állapota körülbelül egy óráig tartott. Megtapintva üterét, az igazgató azt igen gyöngének, rendetlennek találta; egy perez alatt 120-at vert. Egy kis éltetőt, izgató szert adatott be neki. Kissé fölemelkedett s szemét az igazgatóra me- reszté. Ez ágya mellett ült, és a tünetek élesebb föllépéséből látta, mint válik el a lélek lassan-lassan a testtől. Levest adtak neki néhány csep ammóniákkal. E pillanatban egy orvos lépett be. „E beteg haldoklik, doktor,“ monda, amint Poe Edgárt megpillantó. „Magam is azt hiszem, hogy mindennek vége,* viszonzá az igazgató. Az orvos rögtön megvizsgálta a költőt, s miután az igazgató mindazon kórtüneteket elősorolta, melyek reggel óta mutatkoztak, az orvos is abban állapodott meg, hogy Poe halálát az igedek túlesi- gázottsága okozta, mihez hozzájárul még az, hogy az itallal mértéktelenül élt. Az orvos húslevest, bort, gyomorerősitő italokat és a fejre jégborogatást rendelt. Poe kezét több Ízben ajkához emelte, mintha inni kívánt volna. Egy darabka jeget adtak neki és kanálba vizet, mit csak nagy nehezen tudott lenyelni, mig ellenben a húslevest minden nehézség nélkül megitta. E pillanatban magához tért és fölnyitá szemeit. Úgy látszott, hogy küzd, hogy beszélni akar. „Orvos ur, — mindennek vége. írja meg: Eddie nincs többé!“ Eddie gyermekkori neve volt, melyet mostoha anyja, Clemm asszony adott neki. „Engedje kijelentenem Poe ur, hogy ön véghez közeleg. Van valami kívánsága vagy izenete barátai számára ?* „Isten velők, mindörökre!“ mormoló. „Gondoljon a megváltóra,“ feleié az igazgató, — „ő könyörülni fog önön is, mint könyörült az egész emberiségen! Az isten irgalmas !• „A menny boltozata reám szakadt!“ —mondá, „engedjetek távoznom; Isten parancsát olvasható betűkkel irta föl minden teremtményének homlokára. Az ördögök egy testet képeznek... ők a fekete kétségbeesés örvénylő hullámainak fogházába valók." „Reméljen és bízzék benne.* „Önnön magamnak vagyok gyilkosa, — -homályosan már látom az örvény kapuját, ott tűi. Hol a mentő csolnak ?... Tüzes hajó, izzó tenger!... Szélcsend mindenütt... sehol, sehol semmi révpart !* Szemét égnek forditá, úgy hogy csak két fehér golyója volt látható; még néhány görcsös mozdulat, azután általános vonaglás a testben, és mindennek vége volt. Poe alakja halála után semmit sem változott. Vonásai nyugodtak maradtak, ajkán mintha mosoly játszadozott volna, s mindazok, kik látták, igy kiáltottak fel: „Milyen szelíd ! Milyen nyugodt!“ Arcz- szinét megőrizte, mintha csak aludt volna. Szép erőteljes férfiú volt, s mindig utánozhatatlan keresettséggel öltözködött. — Alakja s idomai kellemesek és szabályosak voltak, homloka domború és arányosan széles. Bőre fehér, haja pedig, mint a holló szárnya, fekete volt. Fogsora csodaszép, mig két szeme szürkében ritkította párját. Keze finomságra méltán vetekedhetett bármely női kézzel. Egy európai orvos átutaztában még halála előtt néhány pillanattal látta Poet, és siránkozva mondá, hogy Amerika legnagyobb költője és mübirálója Poe Edgárt volt. Minden munkáját olvasta, s Poe minden betűje bámulatra ragadta őt. S ezt a nagy szellemet a szenvedély, az iszá- kosság vitte idő előtt a sírba. ott !
