Független Budapest, 1936 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1936-09-30 / 39. szám

Budapest, 1936 szeptember 30. Független Budapest 3 Szendy Károly polgármester nyilatkozik a Független Budapestnek a tanácsnoki áthelyezésekről szállongó pletykákról, a karácsony előtt bekövetkező tisztviselői kinevezésekről, az idegenforgalomról, a kolduskérdésről, a BSzKRt-tarifáról és a költségvetés realitásáról Igazán érdemes volna pályázatot kiírni annak az eldöntésére: mikor ér rá Szendy Károly polgár- mester arra, liogy Budapest székesfőváros ügyeivel foglalkozzék? Ne mél- tóztassanak mosolyog­ni, a kérdés nem olyan egyszerű. Mert a hiva­talos órák alatt nem ér rá. Aki ebben kételked­nék, annak azt ajánl­juk, menjen el bármely nap délelőttjén a pol­gármesteri hivatalba, lépjen be a várószo­bába és menten meg-- győződhetik róla, bogy a pályázat kiírására megvan minden ok és alap. Reggel nyolc órá­tól délután félháromig olyan forgalom bonyo­lódik le ebben a vörös tapétás szobában, hogy nincsen olyan üzlete Budapestnek, ahol a »kuncsaftoknak« ekkora tömege fordulna meg. Mindenki idejön, akinek valami ügyes-bajos dolg'a akad a városházán, mert min­denki a polgármestertől várja ügyének elintézését. És Szendy Károly majdnem mindenkit fogad. Türel­mesen meghallgatja az eléje járulókat és — ameny- nylre lehető — nyomban intézkedik. Expeditív em­ber. Nem szereti a restanciát. És mialatt a fél el­panaszolja a baját, vagy előterjeszti a kérését, — csilingel a telefon; valamelyik minisztériumból ke­resik, persze sürgős ügyben és a polgármester, — mintha nem is volnának idegei — nyogodtan, csen­desen, mosolyogva felel és azuán folytatja ott, ahol abbahagyta; egyik fél megy, a másik jön. Ez az ál­landó kihallgatás néha persze percekre, esetleg órákra is megakad, mert közben tényleg- el kell mennie, de ha valakinek azt üzente, hogy fog’adja, akkor — akárhol lett. légyen — visszajön a hivata­lába és szavának áll. A fáradtságnak, a kimerülés­nek nyoma nincsen rajta, amikor délután negyed­háromkor belépünk hozzá. Néhány percig általános dolgokról folyik az eszmecsere. A polgármester minden iránt érdeklő­dik, ami nemcsak a főváros, hanem az ország sor­sát érinti és minden eseményre felfigyel, látja az összefüggéseket, helyesen mutat rá az okokra és pontosan, élesen vonja le a következéseket. Minisz­ternek, politikusnak is elsőrangú volna. — De, hogy a dologra térjünk, mivel szol­gálhatok? Az újságíró első kérdése azokra a folyvást felbukkanó hírekre vonatkozik, hogy a polgármester egyes tanácsnokok kicse­rélésére, illetve áthelyezésére gondol. Mi igaz ezekből a nyugtalanító hírekből, ame­lyeknek terjesztése csak arra jó, hogy pánikot támasszon a tisztviselői karban? — Ezeket a híreket most hallom először. Eziclőszerint és ezideig ezzel a témával egyál­talában nem is foglalkoztam. Nem is értem, hogyan támadhattak ezek a hírek —- mondja és látszik rajta, hogy a közlés meglepte. Szendy Károly polgármesternek ez a kijelen­tése mindenesetre nagy megnyugvást fog kivál­tani a fővárosi tisztviselői karában, amelyet a felelőtlen és rosszhiszemű híresztelések érthetően felzaklattak. És hogy ez a megnyugvás teljes legyen, a tisztviselőket izgató másik kérdésre, a statusrendezésre vonatkozóan is félre nem ért­hető, pontos választ adott a polgármester úr.-— Október 1-én, — mondotta — amint azt a statusrendezés kapcsán terveztük, az összes kiírható állásokra meghirdetem a pályázatot. A megfelelő előkészítés után, lehetőleg még karácsony előtt, a kine­vezések meg fognak történni. Budapest egyik Legaktuálisabb kérdésére, az idegenforgalomra terelődik a szó. Ebben a kér­désben, ma olyan kaotikus állapot uralkodik, hogy ember legyen a talpán, aki a sok hivatal és szerv között kiismeri magát. A sok magán­tudós és a még több intrika között szinte elvész a gyerek: az idegenforgalom. Mégis csak valami rendet kelletnie teremteni eizen a. téren és meg kellenne szüntetni azt az oktalan versengést és zavart, amely már azzal fenyeget, hogy amit a főváros évek során át és nagy áldozatok árán alkotott, — ha nem is semmivé, de problema­tikussá válik. • i — Az idegenforgalom ügyének legfőbb in­tézője az Országos Idegenforgalmi Hivatal, amelynek elnöke Tor may Géza. Ami ennek a fontos kérdésnek a komplexumából, illetően annak szakszerű intézéséből a fővárosra tar­tozik, azt eddig is — azt hiszem, mindenki el­ismeri — kifogástalanul elvégeztük és el fog­juk végezni a jövőben is. Ezzel a kérdéssel függ össze — legalább rész­ben — a kolduskérdés is. Mi erre vonatkozóan Méltóságod álláspontja? I KARDOS JENŐ glVlf: I rendező, Központi fűtés, vízveze- I téK és csatornázási vállalata Budapest, VI., Ó ucca 31. Tel.: 1-179-05 | — Ennek a kérdésnek a megoldása, tekin­tettel annak szociális és rendészeti vonatkozá­saira, kényes és nehéz feladat — feleli Szendy Károly. — Tisztában vagyok azzal, hogy ezt a kérdést meg kell oldani már csak azért is, mert ha a kéregetést, koldulást szó nélkül tűr­jük, akkor végeredményében a Budapestre jövő idegenekkel döntetjük el, ki szorul a köz támogatására és ki nem szorul rá. Arról már nem is beszélek, hogy milyen zaklatást jelent mindenkire a nyakló nélküli koldulás tűrése. A kérdést azonban — nézetem szerint — csak szisztematikusan lehet megoldani. Mert nem megoldás az, hogy az idegeneket kiszolgáltas­suk egyes élelmes kéregetőknek, sőt sok eset­ben »álszegényeknek«, akiknek ez a tiltott kol­dulás egészen jól jövedelmez. — Mindenesetre utasítottam az illetékes ügyosztályt, hogy ezzel a nagy horderejű kér­déssel behatóan foglalkozzék és annak megfe­lelő megoldására a szükséges szakszerű javas­latot tegye meg. Eszmecserénk során most igen fontos kér­déshez jutottunk el: a BSsKRt-tarifa ügyéhez. A Független Budapest tudvalévőén nyomban, a BSzKRt új tarifájának a szanálás során történt megállapítása után annak a nézetének adott ki­fejezést, hogy az új tarifa megállapítása — félmegoldás, amelyet a kérdés gyökeres elintézésétől való féle~ lem szült. Cikkünkben akkor megírtuk, hogy legfeljebb két esztendő leforgása után, a tarifa­kérdés újból jelentkezni fog. Csalódtunk. Az új viteldíj behozatala óta alig telt el három hónap — és a probléma már itt van. — Az új tarifát — mondja a polgármester — a belügyminiszter júniusban állapította meg. ítéletet mondani arról, bevált-e az új viteldíj, vagy nem, ma még nem lehet. Ennek ideje legfeljebb egy év múlva következhetik be. Ennek az időpontnak a bekövetkezése előtt felhangzó kritika — legyen az akár jóindulatú, akár rosszhiszemű, — csak találgatás lehet. A kérdéssel — hangsúlyozom — komolyan fog­lalkozni csak az első év után lehet és szabad. Az üzemház ügyére terelődik a beszéd. Erre vonatkozóan a polgármester úr a következőket mondja: —1 Az 'üzemház gondolata a múlt félév vé­gén vetődött fel és ekkor került a megoldásra váró kérdések homlokterébe. De a legelső do­log, amit ennek a kérdésnek a kapcsán el kell intézni, az építkezés révén felmerülő város- rendezés, amit éppen az üzemház tervének felvetése in­dított el. Ha a, szabályozás ügye a Közmunkák Tanácsának közbenjöttével dűlőre jutott, akkor jövünk mi a fedezetre és a tervezésre vonat­kozó előterjesztésünkkel. Ügy tudom, hogy a városrendezésre kiírandó tervpályázat e na­Szendy Károly Liber End re emlékére Irta : Radó Richard Nehéz, nagyon nehéz beletörődni abba a gondo­latba, hogy ez a fínomlelkű, drága ember nincs többé. Még most is érzem baráti kézszorítását, még most is magam előtt látom jóságos arcát, azt a mindenkire szelíden mosolygó arcot, amely igen sok kétségbeesett embernek visszaadta az önbizalmat. Ennek a derűs arcnak szinte szuggesztív hatása volt, mert meg tudta szelídíteni a legvadabb indu­latokat és az élet további küzdelmeire buzdított olyanokat, akik a maguk életével már nem igen tö­rődtek. Az ő hivatala mentőállomás volt, mert ha ebben a városban valaki bajba került, az csak oda menekült. Sokszor fanyar mosoly ült jóságos arcán. A fájdalomnak és csalódásnak volt a jele: amikor például nem állott módjában, hogy szíve szerint segítsen valamely szerencsétlenen. Ha valakire, úgy őreá lehet alkalmazni Horátius mondását: »Sok jó ember siralmára halt el«. Halála a rajongásig sze­retett, szűkebb családján kívül, sokezer embernek katasztrófáját jelenti. Temérdek azoknak a szegé­nyeknek a száma, akik megkerülve az illetékes hi­vatalvezetőket és ügyosztályi referenseket, csak az ő közismert jó szívéhez fordultak segítségért és alig volt példa rá, hogy e segélyreszorulók kérése ne tel­jesült volna. Hűséges titkárnői lelkére kötötte, hogy a szegények kérését szeretettel kell meghallgatni és a lehetőség szerint azonnal elintézni. Hányszor ma­gyarázta, hogy a nyomorult ember nem várhat az akta elintézéséig, mert addig éhenhal. Utálta a hi­vatali nagyképűséget, a bürokratikus formákhoz való ragaszkodást, amikor szerencsétlen emberek megsegítéséről volt szó. Augusztus első napjaiban búcsúztam el tőle a városháza folyosóján. Érdekes jelenetnek voltam akkor a szemtanúja. Ott várta egy kisírt szemű asszony, két apró gyermekével és el panaszolta neki szomorúságos helyzetét. »Könyör­göm, alpolgármester úr, kezét csókolom% — sirán­. kozott. No ne könyörögjön, majd Valahogy elintéz­zük az ügyét — vigasztalta jóságos hangon ez a nagyszerű ember és visszament hivatalába, ahol utasítást adott, hogyi az ügyosztály azonnal segítsen a szegény asszonyon. Ez tíz perccel két óra előtt történt. Két órakor már pénze volt az asszonynak és kellő számú tejutalvány az apróságok számára. Elképzelhető az anya boldogsága, aki két porontyá­val hálálkodott és Isten áldását kérte a »jó méltó- ságos úrra«. És se szeri, se száma azoknak, akik imájukba foglalták Liber Endre nevét, akinek ak­kor volt ig’azán boldog: napja, ha egy csomó embe­ren segített. A sors kegyetlen iróniája, hogy a szív emberét a szíve ölte. meg. Áldásos szociális tevékenységén kívül kiterjedt éndleklődése a sport, az irodalom és a művészet iránt is. Milyen boldog volt, mikor tető alá hozta a Pannoniások új klubházát és minő öröm­mel tekintett minden új művészi alkotásra. Pikto­rok, szobrászok, írók és színművészek a legnagyobb tisztelettel vették körül. Nem volt a fővárosnak olyan kulturális megmozdulása, amelyben neki va­lami szerepe ne lett volna. Szívügyének tekintette a piaristák minden dolgát. A nemes rend diákszö­vetségének alelnöke volt, aki hálásan gondolt visz- sza derék professzoraira és diákéveire. Hívő katoli­kus volt és állanidló, buzgó hallgatója a szervita atyák vasárnapi szentmiséjének. Onnan ment rend- I szerint hivatalába, hogy zavartalanul dolgozhassák. Tizenegy esztendeig voltunk együtt, nap-nap után, egy helyiségben, a Fővárosi Közlöny szerkesz­tőségében. Alkalmam volt tehát őt megismerni, megbecsülni és megszeretni. Sőt csodálni. Csodálni munkabírását és vasszorgalmát, mindenekfelett pé­pig széleskörű közigazgatási tudását. Gyakori eset volt, hogy tanácsnokok és más főtisztviselők, tőle, az akkor inéig fiatal fogalmazótól kértek tanácsot és útbaigazítást bonyolultabb előterjesztések ügyé­ben. Valamennyi közgyűlés elé került tárgy ismer­tetését ő szövegezte. Kitűnő sztenográfus volt és a közgyűlési felszólalásokat kezdetben egyedül, majd felváltva Wirnhardt Gusztival, a Belváros jelenlegi elüljáróhelyettesévcl jegyezte. Óriási teljesítmény volt az. Hiszen a Bárczy közgyűlései1 nevezetesek voltak arról, hogy azokon 120—130 tárgy is szerepelt. Sokszor éjfélig is tárgyalták. Liber megbirkózott a legnagyobb feladattal és a szerda éjfélig- tartott közgyűlés sztenogramját lakásán sokszor reggelig diktálta gépbe feleségének, az ö leghűségesebb munkatársának. így történhetett, hogy a szerdai közgyűlés terjedelmes tudósítása már péntek reggel megjelent a hivatalos lapban. Csekély fizetése kevés volt családja eltartására és szegény hozzátartozói támogatására. Ezért vál­lalt délutáni munkát Baross János ügyvédi irodá­jában, ahol éveken át dolgozott. A kedves Baross Jancsi minden alkalommal a legnagyobb elismerés­sel nyilatkozott kitűnő munkatársáról. Mikor tanács- jegyzői lett, otthagyta a Baross-irodát. Tanácsjegyzőségét nagyrészt a közgyűlésen szer­zett népszerűségének köszönhette. Természetesen Bárczy István polgármester is méltányolta kitűnő kvalitásait, amikor jelölését támogatta. Tanács­nokká történt megválasztásakor elváltak útjaink, de baráti érzéseink nem változtak. Nem hagytam el soha és ott álltam mellette, amikor alpolgármester lett. Sohasem hivalkodtam barátságával, melynek melegségét állandóan éreztette velem, de amellyel még gondolatban sem éltem vissza. Most halála után bevallom, hogy beférkőztem nemes szívének bűvkö­rébe és igen sokszor protezsáltam nála megszorult magyar írókat és művészeket. Mindig eredménnyel. Nemcsak a sokezer nélkülöző, nemcsak dédelgetett kedvencei, az árvagyerekek, hanem az írók és mű­vészek is sirathatják aranyoslelkű patrónusukat. A belvárosi templomban állították fel Liber { Endre ravatalát, ott, ahonnan Ráth Károlyt és Kammermayer Károlyt temették. E két kitűnőséget követi most a harmadik, aki hozzánk közelebb ál­lott, pemcsak szívbélileg, hanem azért, mert kortár­sunk volt, mert magunk előtt láttuk gyönyörűen ívelő pályafutását, ideálisan harmonikus családi éle­tét. Mert szerettük és nagyrahecsültük és dicső em­lékét szívünkbe zártuk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom