Független Budapest, 1935 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1935-10-30 / 44. szám
HARMINCADIK Jubileumi évfolyam 1935 október 30 44. szám VÁROSPOLITIKAI, POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI LAP A NEMZETI EGYSÉG PÁRTJA SZÉKESFŐVÁROSI SZERVEZETÉNEK HIVATALOS LAPJA Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, V., BÁTHORY UCCA 3 Telefon: 19-9-80 Postatakarékpénztári csekkszámla: 45476 Megjelenik minden szerdán Előfizetési ára a Nagy Budapest melléklettel együtt: egész évre P 24,—, fél évre P 12.— Egyes szám ára 50 fillér. Kapható minden IBUSz pavillonban FELELŐS SZERKESZTŐ B. VIRÁGH GÉZA Szendy beszélt A közgyűlés zsibongó terméből még folyton hangzik a taps és a szűnni nem akaró éljen, mikor mellettem egy csoport hangos beszédéből kihallom: — Ez a mi polgármesterünk csak érti! Milyen nagy szónoki sikere volt! A szó megkap. *Szónoki siker.« Akaratlanul teszem fel a kérdést: valóban az volt-e a polgármester költségvetési beszéde'? Mintha a kifejezés nem fedné egészen a valóságot. Lötyög rajta, mint a kölcsön kért ruha a testen. Aztán meg nem is fejezi ki a helyzet igazságát. Van benne valami frázisszerű, ami csak nagyon erőszakoltan alkalmazható egy háromnegyedórás beszéddel szemben, amely éppen azzal nyeri meg jellegét is, jelentőségét is, hogy nincsen benne egyetlen »frázis« sem. De még csak szóvirág se. Mintha a szónok eleve el akarta volna magát bástyázni a könnyű sikerek csábításaitól. Pedig mily sok lehetőség csalogatja errefelé. Mert hiszen a közgyűlési terem egyetemes hangulatából — mint gyakorlott ember — hamarosan megérezhette, hogy a pártok válaszfalait sikerült legalább is beszédé- nek időtartama alatt — lebontania. Sikerült a lelkeket — hogy politikailag fejezzük ki magunkat: egy nevezőre koznia. Hogy ez pedig a mi részünkről nem1 frázis, nem szópuffogás és görög-tűz erege- tés, ami oly könnyen kijár nálunk a »polcon lévők« felé, azt bizonyítani is tudjuk. Mégpedig magának Szendy Károlynak a módszerével: — a tények igazságával. Jegyezzük ide, hogy beszéde alatt harmincnyolcszor csapódtak tapsra a tenyerek. Ennek a tetszés- nyilvánításnak leg-nagyobb része nem veszi figyelembe a padok szűk demarkációs vonalát, amit más szóval a gyorsírók azzal a megjelöléssel szoktak kifejezni: »általános helyeslés«. Hogy egy beszéd értékét az elért eredmény méri, nos, akkor Szendy Károly a maga nagy s igazi teljesítményének s legszebb sikerének könyvelheti el költségvetési beszédét. Emeli e siker értékét, hogy ezt mindazon fogások és bűvészkedő ravaszságok elkerülésével szerezte meg és érte el, amelyben a gyakorlott szónoklás oly sokszor csillogtatja meg a maga narkotizátó hatásait s amelyet úgy szoktak kifejezni, hogy »megtapsolták, de éppen úgy megtapsolták volna, ha pontosan az ellenkezőjét is mon- \ dotta volna«. Ez már technika dolga. Mesterségbeli »kvaszt«, amivel sokan élnek, de még többen visszaélnek. Szendy Károly egyénisége visszariad a gondolattól, hogy beszédében a politika »svarckunsztler«- jeinek kitaposott mesgyéjére lépjen. Amilyen közvetlenül tudja magát a nép fiának vallani, mint aki egyszerű iparoscsaládból jött, anélkül, hogy egy percre is el akart volna szakadni, vagy megtudta volna tagadni az osztályt, amelyből a közéletbe lépett: éppen ezzel az egyszerűséggel, közvetlenséggel, igazsággal lép a közgyűlés elé is, kijelentve a csontváz rideg meztelenségével, hogy: — Nem ez, nem ez az a költségvetés, amelyről én álmodom s amelyet Budapest polgárainak nyújtani szeretnék. Mert ez igazi »vészköltségvetés«. Politikai kis ravaszkodók és szemfüles rókák, — akiknek minden eszköz jó, hogy a holló csőréből a kívánt sajtot kicsaljátok: ne figyeljetek ide. Rossz iskola ez nektek. Mert’ itt egy ember beszél, aki sokkal jobban szereti az ügyet, amelyet képvisel, sokkal jobban érzi azt az erkölcsi tartozást, amely őt Budapesthez köti, amely őt »egyhangú« akaratával emelte a polgárság élére, —' semhogy olcsó, csiklandozó sikerek magnéziafényét gyújtogathatná előtte, csakhogy a festett kép annál tetszetobb, káp- ' ráztatóbb s az elért siker annál forróbb vastapsban nyilvánulhasson meg. Erre nincsen neki szüksége. Egy tudósnak a tárgyilagos megfontoltságával hárítja azt el magától, aki földrengés sújtotta romok közé vezeti hallgatóit s azt mondja: nézzétek, ide juttattak bennünket a gazdasági élet nagy földrengései. Sok ií rom, sok a pusztítás 6» tt pótolnivaló. De nekünk hitünk is van, reményünk is van, erőnk is van, hogy munkálkodjunk s a romokból új lehetőségeket, a bajokból szociális javakat varázsoljunk. Csak oda kell figyelni a szónokra, amikor az annyiszor támadt tisztviselőket védi, hogy a másik percben már a rosszul kereső munkások életének és érdekeinek a szószólója legyen. Milyen egyetemesen átfogó, akárcsak a napsugár, amely nem sajnálja melegét a büszke pálmától le .egészen a kis mezed ispiláng-virágig. Figyeljük csak, hogyan védekezik, viaskodik Budapest első polgára azzal a nehézséggel, amelyet a háztartás egyensúlybantartása jelent neki s hogyan hesegeti el még a kísértő gondolatot is, hogy ennek a zaklatott, túlterhelt fővárosi polgárságnak közterheit emeljék. Üzenetet kapok Vajay Károly osztálytanácsos útján, hogy a miniszter hat órakor várja a »Független Budapest« munkatársát. Ez az iizenés, noha dr. Bolla titkár is megerősíti, érthetően meglep. Szinte zavarba hoz. — Talán a parlamentben? — érdeklődöm minden félreértés elkerülésére. — Nem, nem. Itt. a minisztériumban, — mondja a titkár, láthatólag mulatva zavaromon. De pontosságot kérek, mert másképpen nem tudom az időt úgy beosztani, hogy senkit túlságosan meg ne várakoztassunk. Ezt a gazdám sem Szereti különben. A kis budai ucca csendes, kihalt, szinte már bóbiskálni látszik az őszi alkony csendjébe úgy burkolva be magát, mint ahogyan íázós gyerek magára göngyöli a paplanét. Bent a titkári iszobában semmi sincs ott a külső kihaltságból. A nappali élet lüktetése még él idebent az est csendjével fátyolozva. Pontosan érkezem bár, de a titkár bocsánatot kér, mert vannak a kegyelmes úrnál, tanácskozás van. ami nem tart sokáig — remélhetőleg. Már kérdem is Bolla titkárt. — Hát ez így megy itt ilyenkor is? Mi van a hivatalos órával? Nevet és legyint. — Az a holdban van, — mondja. — Mi azt itt nem ismerjük. A közönségnek persze fogalma nincs, hogy mi folyik a minisztériumokban. Azt hiszi, hogy még mindig abban a világban élünk, mikor tizenegykor »még« nem volt, egy órakor »már« nem volt élet a miniszteri hivatalokban. Tessék csak most betoppanni. Délután is, este is, bármikor. Ijedten nézem az óramutatót, amely egymásután jelzi a várakozás elsuhanó negyedóráit. Bizony nyolc felé jár az idő, amikor Bolla titkár a nevemet mondja, odasúgva gyöngéd figyelemmel; — Csak hosszú, ne légy. kérlek. A gazdám kilenckor követsegi estélyre hivatalos s még haza is kell mennie, s át is( keilt öltöznie. De már a miniszter maga nem látszik türelmetlennek. Mintha nem is állana előtte még egy estély kötelezettsége — s mintha nem is zavarná, hogy még odakint mindig gyűlnek a referensek is, a várakozók is, akik a kegyelmes elé kívánkoznak. A »beérkezetteli« megelégedésével és szent önzésével foglalom el a helyet a miniszterrel szemben, aki egyéniségének oly közismert közvetlenségével és kedvességével, amely lényétől csak olyan elválaszthatatlan, akárcsak a tokaji aszútól a maga külön »bukója«. bocsátja rendelkezésemre az időt is, önmagát is röviden, katonásan, barátságosan mondva; — Parancsolj! Miben lehetek szolgálatid? Egy kis idő múlik el úgy, miközben szemezzük egymást. Pár pillanat: s átvillan emlékemben az a néhány »boldog« esztendő, amikor még »őrnagy úrnak« szólítottuk a kegyelmes urat, aki mellett olyan Érthető, ha egy közbeszóló ajkán önkénytelemül elpattan a sóvárgás, »bárha az állam is ezt az utat követné«. Dosztojevszkij mondja: — Az emberi élet valójában csak ott kezdődik, mikor először érezzük, hogy süt a nap. Nos: Szendy Károlynak hálásak vagyunk ezéid a beszédéért, mert bár az élet valóságának rideg- csontvázát mutatta is be Budapestnek, de a maga igazságán, bátorságán keresztül volt ereje, hogy a hit és a bizalom napsugarait is rámelegítse Budapest polgárságára,. És ez olyan jól, de oly nagyon jólesett Budapest polgárságának, mindnyájunknak. Szép volt. Felemelő volt. Köszönjük ezt önnek, Polgármester Úri Zs. J. jó volt szolgálni és engedelmeskedni s amikor még nem volt Stúdió, — csak Távirati Iroda — az is ott a Vármegye ucca egyik palotájának bérelt emeletén, amiből Kozma Miklós őrnagy úr csakhamar any- nyira kifejlesztette ezt az intézményt, hogy kinőtt a bérelt szobákból cs saját fészkét rakhatott a sándor- uccai palotában s amiből ma az az intézet fejlődött, ami külföldön is tekintélyt szerez a magyar kultúrának is, a magyar szervező erőnek is. És mindezt a Kozma Miklós lelke fakasztotta valósággá, úgyszólván a semmiből. Érthető, ha rebbenve jár körül a szemein a fényes miniszteri szobán és elhalkul a hangom, amikor megkérdezem: — Nem gondolsz vissza a Sándor uccára? Elfeledkeztél már róla talán kegyelmes uram? Pedig olyan szép volt az!- Nem feledkezhet meg' soha az ember arról, amibe az életének egy bizonyos részét felitette bele, — mondja válaszul a miniszter.— S ha nem is mondom meg, hogy mit érzek, amikor a Stúdióra és Távirati Irodára gondolok, — mert hiszen ez az én egyéni dolgom — de mindig nagy vigasztalással van rám, ha arra gondolok, hogy ez az intézmény, a magam kikapcsolásával is tovább tudja folytatni a maga munkáját és hivatását. Nincsen bántóbb és leverőbb, mint mikor az ember, aki valamit alkotott — arra a szomorú meggyőződésre jixt, hogy nincsen utánpótlása s kidőlte esetleg az egész építmény összedőltét jelenti. Szóval: futóhomokra történt az építés- Ebben az esetben, — hála Istennek — nincsen erről szó. Megy tovább minden és ez nekem öröm, megnyugtató érzés. Öröm és szomorúság Vidéki útját említem. Kérdem, mit tapasztalt a vidéken-?1 Hiszen olvastuk, hogy tiszántúli útja alkalmával Hódmezővásárhelyen is, Szentesen is, azzal a különös és szokatlan kijelentéssel lepte meg a kíséretét, hogy: — Most már szembe akarok nézni az igazi szegénységgel, de nem, azzal, amelyet ilyen alkalmakra a pesti urak számára »előkészítenek.« Engem nem a Potemkin szegénység érdekpl, hanem a valóság. Ahol nem készültek a fogadásomra. Csak betoppanok. Magára a hamisítatlan, kendőzetlen valóságra vagyok kíváncsi. Ezt akarom megnézni. Zavarba is hozta ezzel a külüanös á la’ Hex Mathias kíváncsisággal a helybéli vezetőket. ÉrtPr. Szendy Károly Kozma Miklós belügyminiszter : Minden magyar szeme felcsillan, ha Budapest nevét hallfa M belügyminiszter nyilatkozata a Független Budapest részére tiszántúli körútjáról, az igazi szegénységről, a magyarság lelki erejéről, Budapestről, a nemzet büszkeségéről - „Budapestnek nem szabad elszakadnia a vidéktől“
