Független Budapest, 1934 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1934-03-28 / 13-14. szám
4 Független Budapest Budapest, 1934. március 28 Beszélgetés Rflssag Károllyal a városházi adminisztráció feladatairól és a fővárosi reform ellen folytatott Küzdelem meddőségéről Kassau líárolu a biirohrácía tehetetlenségének tudja be a közmunkák megindítása körül mutatkozó késedelmet A fővárosi reformjavaslat ellen indított küzdelemnek kétségkívül Rassay Károly volt a vezére. Ö hívta életre az alkotmányvédő szövetséget, amely a harcot megindította. Nagyszabású parlamenti beszéde kimagasló eseménye volt a reformjavaslat ellen megindult küzdelemnek, amely azon az emlékezetes éjszakai ülésen kulminált, amikor a kereszténypárttal szövetkezett ellenzék meg tudta mutatni a kormánypárti monstrumtöbbséggel szemben a maga erejét. Rassay Károly a fővárosi reformjavaslat. részleteiben történt megszavazása után elutazott Budapestről. Elutazása előtt azzal a kérdéssel fordultunk hozzá, hogy megvan-e elégedve a parlamenti küzdelem során elért eredményekkel és általában mi a véleménye a városházi helyzet várható alakulásáról. Kassau iíároau a következőket mondotta a Független Budapest munkatársának: vádlottak padjára ültette a bürokráciát és az új törvényben mégis ugyanennek a bürokráciának ad át úgyszólván minden hatalmat. Hogy a fővárosi reformtörvény életbeléptetése után milyen feladatok várnak a városházi adminisztrációra,_ azt a kormány szanálási programja fogja megmondani. Addig azonban, míg a reformtörvény életbelép és a kormány ezt a szanálási tervezetet publikálja, egyetlenegy fontos feladat hárul a városházi adminisztráció vezetőire és ez: a tavaszi közmunkák előkészítése. Három komoly közmunka indulhatna meg még a tavasz folyamán, de legkésőbb a nyár elején. Az egyik a Rudas-fürdő átépítése, a másik a Tabán újjáépítésének a megkezdése, a harmadik az Erzsébet-sugárút megnyitása. Attól tartok, hogy elmúlik az idén is a tavasz anélkül, hogy a munka ezeken a területeken megkezdődnék. A fővárosi reformtörvénnyel kapcsolatosan azt a vádat emelték a székesfőváros autonómiája ellen, hogy állandóan tanácskozik:, de nincs ereje konkrét intézkedések megtételére. Az egyik tanácsülésen kérdést intéztem a polgármesterhez aziránt, hogy milyen adminisztrációs akadályok állanak az Erzsébet- sugárút megnyitásának, a Tabán újjáépítésének es a Rudas-fürdő átépítésének az útjábanf Azt a választ kaptam, hogy különböző bürokratikus természetű akadályokat kell elhárítani, de megígérték, hogy rövidesen mindenütt megindul a, munka. E felszólalásom elhangzása óta is hetek teltek el, de sehol nem látunk egyetlen lépést. Ez a teljes tehetetlenségnek a bizonyítéka. Attól tartok, hogy ez a felszólalásom is hiábavalónak fog bizonyulni. .. A halálraítélt közüzemek 212 munkását nem akarja foglalkoztatni a magánvállalkozás Az üzemek teljes megszüntetését emiatt április hó 15-re halasztotta a polgármester Rassay Károly —- Már az első percben, amikor a küzdelmet megindítottuk, meg voltam győződve arról, hogy lényeges eredményt elérni nem lehet. Azt a politikust azonban, aki a felelősség súlyát érzi magára nehezedni, nem riaszthatja vissza a küzdelemtől semmiféle reménytelenség. Ha más célt nem is értünk el: sikerült felráznunk aléltságából a politikai kérdések iránt egyre kevesebb érdeklődést tanúsító nagy- közönségét és egyben sikerült felvilágosítással szolgálnunk azokról a célzatokról, amelyek a fővárosi reformtörvény benyújtása mögött meghúzódnak. A helyzet várható alakulásáról alkotott véleményemet egyetlen mondatba sűríthetem össze: a főváros autonómiája arra a két esztendőre, ameddig a kormány szanálási programjának a végrehajtása tart, teljesen megszűnik a főváros autonómiája. Ami azután következik, az sem lesz többé igazi autonómia, mert a közönség által választott autonóm szervek az ügyek legnagyobb részében csak a tanácsadó testület szerepét fogják betölteni. A városházi adminisztráció feladatai Arra a kérdésre, hogy nézete szerint milyen feladatok várnak a legközelebbi jövőben a városházi adminisztrációra, Rassay Károly így felelt: — A városházi adminisztrációra igen nagy feladatok várnak. Mindenekelőtt _ nagy hatáskört biztosít számára éppen az új fővárosi reformtörvény. A belügyminiszter egyenesen a A Független Budapest annakidején részletesen közölte a megszüntetésre ítélt közüzemek körül történteket. A belügyminiszteri rendeletben feloszlatásra kerülő hatósági műhelyek megszűnésének időpontját a polgármester március 31-ében állapította meg, egyben kimondotta, hogy ezideig a feleslegessé váló munkásság- elhelyezéséről is lehetőleg gondoskodni kell. Az előrelátható volt, hogy a megmaradó közüzemekben ez a nagy munkáslétszám nem lesz elhelyezhető, mert valamennyi városi üzem és intézmény annyi munkással rendelkezik, hogy egy részüket bátram nélkülözhetné. Szociális szempontból azonban a főváros vezetősége mindig- azon az állásponton volt, hogy munkásokat lehetőleg nem bocsát el. ígéret történt azonban a magánvállalkozás részéről, hogy a megszűnő közintézmények munkásait átvállalja és igyekezni fog a munkanélküliség növekedését meggátolni, annál is inkább, mert a közüzemek megszüntetése a magánipar kívánságára és érdekében történik és a magánvállalkozásnak az lehet ezért a legkevesebb ellenszolgáltatása, hogy az állásuktól megfosztott munkásokat ismét kenyérhez juttatja. A megszűnő közüzemekben 252 munkás vált feleslegessé öuár- és irodaszervezés, rezsicsökkentés befektetés nélkül lUnOnii pszichotechnikai és szervezési IllliltFKíl intézet, Budapest, V., Nádor ucca 26. szám. Telefon: 16-1-27 'és a főváros a többi üzemnél fennálló és fentebb jelzett túlzsúfoltság ellenére is etzek közül 40 szak- munkást újból alkalmazott. A többi 212 munkás elhelyezését azonban nem tudta vállalni és ezt a feladatot áthárította a magánvállalkozásra. Miután az iparvállalatok részéről önkéntes jelentkezés nem történt, a polgármester a kereskedelmi és iparkamarához fordult, közölte a munkások adatait és felkérte a kamarát, hogy erköcsi súlyával hasson oda, hogy ezeket a munkásokat, akik a magánipar érdekei miatt veszítették el munkahelyüket, ismét megfelelő foglalkoztatáshoz juttassák. A kamara igyekszik állui az ígéretét és máris felhívással fordult a kötelékébe tartozó gyárakhoz, meg nagyobb iparüzemekhez a szóbanlevő közüzemi munkások alkalmaztatásáért. Ügylátszik azonban, a magánipar részéről nincs nagy hajlandóság az ígéretek valóraváltására, Azt hangoztatják, hogy még nem érzik a közüzemek megszűnésének hatását és nincs szükségük' újabb munkásokra. Sem a főváros vezetősége, sem a Kamara nem hagyja azonban annyiban a dolgot és mindent elkövetnek, hogy a 212 munkásnak kenyeret biztosítsanak. Mivel a Kamara újabb tárgyalásokat kezdett a vállalatokkal, a polgármester március 31-e helyett április 15-re halasztotta a műhelyek és üzemek megszüntetésének időpontját, mert nem akarja, hogy a munkások elveszítsék keresetüket, mielőtt más munkahelyük van. Április 15-ére remélhetőleg, a Kamara erkölcsi pressziója nyomán, sikerül valamennyi munkásnak új munkahelyet biztosítani többgyermekes családok ex-offo támogatása s főként természetesen a munkátalanság megszüntetése, a droit au travail (a munkára való jog) hatósági biztosítása az egyetlen komoly ellenszerei a mindenkori koldulásoknak. Mivel azonban — elismerem — ezeknek a gyökeres orvosszereknek az alkalmazása ma még a világ nagy részében s elsősorban a mi lenyomorodott kis hazánkban, az utópiák ködös fátyolképei közé tartozik, viszont a kolduskérdés mint égető szégyenfolt itt élősködik fővárosunkon, — azért időközi, palliativ megoldásokra is kell gondolnunk. Mert valami nincs rendjén olyan városi közület- ben, ahol 1920-ban 32.800 volt a segélyezési esetek száma, ami 1932-ben már 165.500-ra ugrott fel. Valami súlyos bajnak kell ott lennie, ahol 1930-ban még csak 21+0.000 népkonyha jegyet adtak ki, de két év múlva már 1,31+0.000-et. Valami döbbenetes tempójú elszegényedésnek kell ott lennie, ahol két év alatt — 1930-ról 1932-re — 208.000-ről 381.000-re ugrik a hajléktalanok menhelyeibe felvetteknek a száma, amelyben persze nem foglaltatik azoknak a tömege, akik még ebbe a menhelybe sem juthattak be! S ugyanez idő alatt még az ingyen temetések száma is megnégyszereződött! Szörnyűséges és izgató rekord az, amelyet Budapest Európa 21+ nagyvárosa között tart az öngyilkosságok terén. Tessék elgondolni, hogy a talán nálunk is jobban elnyomorodott Bécsben — egymillió lélekre számítva — csak 467.4 öngyilkos jutott, ugyanakkor, amikor nálunk 573.7 lélek végzett magával erőszakos úton. Ebben a fekete számban messzi-messzi vezetünk a világ összes városai előtt. Már pedig az emberek rendszerint nem paszuly miatt lesznek öngyilkosokká! És nyilván nem minden komoly ok nélkül van az, hogy amíg Budapesten 1912-ben 50 embert fogtak el csavargás és közveszélyes munlcakerülés címén, addig 1931-ben ez a szám a, hetvenháromszorosára, 1+117-re rugtatott! Es rosszul esik ezt a »munkakerülő« szót leírnunk, amikor a statisztikai adatokból megtudjuk, hogy 1930-ban — amikor még istenesek voltak a maihoz képest az állapotok — minden 100 munkahelyre 257 munkakereső jutott és azóta bizonyára legalább a duplájára emelkedett ez az arányszám. S amikor egyrészről itt állanak a teljesen nincstelenek ezrei, másrészről itt van a még any- nyira amennyire kereső rétegeknek végleges kimerültsége. Közterhekben Magyarország már 1928-ban ott tartott, ahol a vele együtt csak a boldog Anglia állott, hogy az adózó polgár a fejenkénti nemzeti jövedelemnek teljes 22%-át adta le közterhekben. Ugyanakkor az ugyancsak gazdag Svédországban csak 20%-ot, Ausztriában meg éppenséggel csupán 19%-ot tettek ki a közterhek. Magyarország itt is rekordot ért el — holtversenyben a világ leggazdagabb birodalmával! Csoda-e, ha ilyen körülmények között az embereknek már csak a legprimitívebb életigényeik kielégítésére jut és semmi olyan költségre, amely az életet csak egy kissé is színesebbé, tűrhetőbbé tenné. Élénken beszél erről a fényűzési adó óriási bukása 1923-tól 1931-ig, 8,500.000 pengőről 2,100.000 pengőre: egy negyedére. A teljes pauperizmus ijesztő képe tárul elénk ezekből a száraz számadatokból, amelyek izgalmasabbak minden regénynél, mert csontunk velejéig fúrják az irtózat s a jövőbenézés idegborzoló fuiánkját. A fantasztikus méreteket öltő nyomor rémképétől megriadtan tudvalevőleg már évekkel ezelőtt ú. n. inségadót vetett ki a kormányzat az állampolgárokra. Ez az inségadó 1932-ben Budapesten 8,808.000 pengőt hozott; vagyis a főváros minden egyes lakosa átlag 9 pengőt fizetett csak az ínség enyhítésére. Tessék egy négytagú családot és ^ egy házi alkalmazottat venni, akkor ez már önmagában 45 pengőt jelent — átlagban. Miután azonban igen nagy azoknak a száma, akik messzi alatta maradnak ennek az átlagnak, elmondhatjuk bátran, hogy Budapesten a középpolgári háztartások zöme leg- I alább is évi 100 pengőt fizet azért, hogy — mint ezt annak idején Vass József ék beígérték — Budapesten senki se szoruljon koldulásra. Ehhez az ösz- szeghez a most legutóbb megszavazott újabb 2%-os inségadó járul majd. Együttvéve olyan összeg, amelynek a fejében a város minden polgára csakugyan megkövetelheti, hogy hatályosabb védelemben részesüljön a koldus-csapással szemben. Budapest polgársága minden képzeletet felülmúló áldozatokat hoz az ínség leküzdésére, de ezzel szemben joggal elvárhatja, hogy a hatóságok a legnagyobb eréllyel vegyék fel a küzdelmet a. koldusjárvány ellen. Itt semmiféle álszociális szeméremnek nincs helye, itt senkit szívtelenséggel nem lehet vádolni. Az a családfő, aki évente csak a közvetlen és egyenes inségszolgálatra 100 pengőt ad ki, az megszerezte a jogot, hogy a kolduskérdéssel őszintén nézhessen szembe és elmondhassa arról nyiltan a maga véleményét. Ez pedig odakonkludál, hogy most, az újabb inségadó kivetése alkalmából, követelnünk kell a hatóságoktól s elsősorban a fővárosi rendőrségtől, hogy minden rendelkezésükre álló erővel gátolják meg a magyar fővároson élősködő lazzar ionizmust. Itt többé koldusnak egyetlen lakásba sem szabad becsengetnie!
