Független Budapest, 1929 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1929-12-25 / 52. szám

*2S Független Budapest 1929 december 25

Kpllégiális a Független

Y árosházi ujság'íxókollegáiiik igen _ meleghangú nclvózlőlevelekkel keresték fel a jubiláló Független Budapestet. Ezekből a sorokból szinte árad a szeretet és mondanunk sem kell, liogy kollegáinknak ezen jóleső elismerése és figyelme őszintén meghat. Az újságírók gratulációit itt adjuk:

„Nem göngyölheted be a zászlót . .

Kedves Gézám!

gratulálok. Gratulálok lapod húszon öt éves jubileumához, de ne vedd zokon, mingyárt leszögezem azt is, hogy a Független Budapest jubileumának ünnepét nem ilyennek képzeltem akkor, amikor lapod legelső évfolyamait, mint a városháza egyik novi- ciusa olvasgattam.

Tudom, Te sem ilyennek képzelted.

Egy boldog, egy gazdag, egy erőtől duzzadó nagy Magyarország főárosának lapja lettél, amikor lapod hasábjain először sorakoztattad fel betűidet a függetlenségi párt lobogója alatt, hogy sok-sok nehézséggel küszködve küzdjél egy független Budapestért és egy független Magyarországért. Televény talajba eresztetted ugyan ekevasad, de mégis csak rögöt kellett törnöd. Járatlan utakon kellett elindulnod, hogy messze céljaid közelébe juthassál. Közel egy emberöltőt töltöttél el állandó harcban és küzdelemben, hogy a községi politikán keresztül a nemzet függetlenséginek nagy ügyét szolgálhassad és a Független Budapesten keresztül küzdve küzdöttél egy független Magyarországért.

És ha most visszapillantasz küzdelmeid hosszú, keservesen megtett útjára, jubiláris pályád nagyobbik felére, bizonyára csalódással fordulsz el a képtől, amely első látszatra ugyan egy független, önálló Magyarországot tár Eléd, de tele van sebekkel, megcsonkított és összetört, kirabolt és függetlenségétől jobban megfosztott, mint, azelőtt volt évszázadokon I át. Nem ilyennek képzelted Te azt a függetlenséget, melyért harcoltál. Nem olyan független Budapest lebegett szemed előtt, mely ellenséges hatalmak diktá- i tumától függő országnak a fővárosa.

Azt mondják rólad, hogy arrivée vagy, hogy beérkeztél. Lehet, hogy magánéletedben az is vagy, de közéleti működésedet — szinte azt mondhatnám — a jubiláris esztendővel elölről kell kezdened. Hiszen hol van ma az ország függetlensége, amikor Genfben, Párizsban, Hágában döntenek rólunk, — nélkülünk'? Hol az önállóságunk, amikor még önvédelmünk berendezését sem engedik meg1? És lehet-e vájjon beszélni egy független Budapestről, ha független Magyarország nincs?

Gézám, huszonöt év eltelt sűrű küzdelmekben, de nemcsak, hogy nem érkeztél be, hanem távolabb vagy ideáljaidtól, mint valaha voltál. Élőiről kell kezdened, folytatnod kell a küzdelmet. Nem göngyölheted be a zászlót, mert egy független Budapest és egy független Magyarország eszméjének sohasem volt nagyobb szüksége bátor és kitartó harcosokra, mint ma ezekben a súlyos időkben, amilyeneket nemcsak Magyarország, de semmilyen más ország nem látott soha, amióta történelmet írnak.

Egy második huszonöt év azután már meghozhatja küzdelmeid, mindnyájunk küzdelmeinek gyümölcseit: egy független Magyarország, független Budapestjét! Reméljük azonban, hogy közös céljaink elérését már a harmincéves jubileumkor is megünnepelhetjük. Akkor majd én is elhiszem és én is hirdetem, hogy arrivée vagy Te is, és is és mindnyájan, akik minden erőnk megfeszítésével küzdünk és dolgozunk egy valóban független Magyarországért és független Budapestért.

Baján Gyula,

a Nemzeti Újság fővárosi rovatvezetője.

>,Egyazon ménesből való paripán, a Fővárosi Hírlapon baktatok én is a harcok országútján . .

Kedves Barátom,

meleg üdvözlettel köszöntőm a Független Budapestet és őszinte barátsággal szorítom meg a Te kezedet, aki lapoddal most ülöd eziist- mennyegződet. És itt nem lehet a lírától szabadulni, mert senki ebben a városban úgy, mint éppen én, meg nem értheti, át nem érezheti a Te negyed- századod szenvedéseit és örömeit, küzdelmeit és eredményeit. Mit tettél, merre jártál, hol és kikkel vívtál bajt, kiket emeltél magadhoz, mennyit használtál a köznek, mennyit dolgoztál — mindig másokért: ezt én tudom legjobban, aki egyazon ménesből való paripán, a Főváros Hírlap-on, baktatok utánad a harcok országútján a negyedszázados jubileum felé.

Az ezüstmennyegző után való mézeshetek — én legalább ilyennek képzelem — már csak a megnyugvás, a lehiggadás, a bölcs szemlélődés gyönyöreit hozhatják. I e már megkezdheted és én is hamarosan eljutok odáig. Ez a nyugodt szemlélődés — hidd meg — sok örömet hoz majd Neked, mert huszonöt esztendő munkáját, harcát latom megelevenedni a becsületes, komoly eredmények vezéri dombjáról, ahova felküzdötted Magadat. Látni fogod érveid sűrű dróthálóját, amellyel elveidet védted, a betűk Ólomgolyóinak millióit, amelyekkel ellenfeleidet mesz- sze űzted és látni fogod újra, hogy a front mögött

üdvözletek

Budapesthez!

alkotó munka folyt, cikkek piramisai, termékeny gondolatok grandiózus palotái, ötletek kastélyai keletkeztek. És Te, az építőmester, a teremtésbe bele nem fáradva csak azt nézed, hol használhatsz a köznek és városodnak, amelynek szolgálatába állítottad gazdag életedet.

Ám nincsen öröm üröm nélkül. Az ezüstlakodalom után következő mézeshetekben rá fogsz eszmélni arra is, hogy a gondolatok magadépítette palotáiban mások parancsolnak, az ötletek kastélyaiban mások terpeszkednek, a cikkek piramisának csúcsára mások másztak föl. Mind ismerősök. Kedves, régi jó ismerősök, akik valaha a lábad alatt settenkedtek, kabátod csücskébe kapaszkodtak, aztán lassan kúszni kezdtek föl-föl, a Te hátadon. Te talán nem is törődtél velük, örültél a sikereiknek, vagy talán észre sem vetted a mesterkedésüket. Ök azok, akik a Te fegyvereid védelme alatt csak átfutottak a harcmezőn, ők azok, akiknek «jó orruk volt», amikor barátaikat kiszimatolták, de ők azok, akik hátra sohasem néznek, csak mennek az úton, amely az egyenesben ível és most már nem törődnek azokkal, akik előbbre segítették, akik nélkül még a nevüket sem hallotta volna meg a közvélemény. Az ő lelkiismeretük nyugodt, hiszen amíg ők birtokukba vették a hírnév piramisait és a jólét kastélyait, Te — öreg patrul — még mindig ott állsz talpig fegyverben a kapu előtt, a földszinten és őrződ az álmaikat, az emésztésüket és vigyázol, hogy csorba ne essék a glóriájukon, amelyet a Te szellemed sugárzott kopaszodó fejükre.

Nem jó ez így, de annál szebb. És tudom, hogy a második negyedszázadban is így lesz. Mert mi javíthatatlanok vagyunk ebben a tekintetben. A jubiláris mézeshetek nyugalmában elszórakozhatsz majd azzal, hogy seregszemlét tartasz hűtlen pártfogoltjaid fölött, akik a hírnév és jólét magaslatain elfeledkeznek arról, hogy miként jutottak fel oda.

Szomorú igazságok ezek, nem is mondtam volna el ünnepi alkalommal, ha önmagam is nem érezném, hogy egyszer, egyetlen egyszer huszonöt esztendőben boldog érzés egy keserű mosollyal letárgyalni őket. És mégis, adja Isten, hogy a következő huszonöt esztendőben egészséggel és eredménnyel folytasd tovább nemes munkádat és maradjon meg a kedved és a hited ahhoz is, hogy embert, valakit csinálj azokból, akik biztosan és gyorsan elfelejtenek. Vigasztaljon, hogy elegen, nagyon sokan vagyunk, akik itt maradtunk Veled a csatasorban és őszintén tapsolunk Neked huszonöt esztendő dús sikereihez.

Régi barátsággal

Dacsó Emil,

a Főváros Hírlap szerkesztője.

Jlmikor a „Független Budapest“ elindult . . .

Sokáig gondolkoztam, hogyan tegyek eleget az én B. Virágh Géza barátom és kollégám felhívásának, hogy lapja jubileumi számát szerény soraimmal keressem fel. Politikai cikket írjak? Azt megteszem a saját lapomban, de egy negyedszázados jubileum véleményem szerint mindenre inkább való, mint teoretikus elmefuttatások közreadására. Riportot írjak? Megteszik kollégáim, a riportnak nálam hivatottabb művelői. Emlékezést akarok írni, néhány mondatot a századeleji Budapestről, azokról a szép időkről, amikor a Független Budapest útjára indult. Az útra, amely jósors és balsors után most a huszonötödik kilométerkőhöz érkezett. Szokása az országúti vándoroknak, ha egy-egy hegycsúcsra érnek, visszatekintenek a befutott útra: vegyük mi is kezünkbe a látcsövet, lapozzuk fel a Független Budapest első évfolyamát, idézzük vissza a nehéz és harcos időket, amelyekre az öreg Homérosz szerint a nyugalmas tűz mellett oly jó visszagondolni...

*

. . . Ahogy én tudom, B. Virágh Géza és Ehrlich G. Gusztáv nem túlságosan szeretik egymást. Hogy azonban ez a haragos viszony nem új keletű, bizonyítja a Független Budapest első száma, amely 1904-re vonatkozóan megállapítja, hogy ebben az eseménydús esztendőben az erzsébetvárosi városatyák csak egyetlen kérdésben szólaltak fel a főváros közgyűlésén és pedig mikor arról volt szó, hogy a főváros készpénzkészlete elhelyezhető-e az Ehrlich— Morzsányi-féle Erzsébetvárosi Takarékpénztárban vagy sem.

Bibilhi Horváth János barátunk is szerepel a csecsemőkorát élő Független Budapest hasábjain.

«Horváth János hittanár, főv. bizotts. p. tag» kis szentképokot ajándékoz a VII. kér. elemi iskolás- gyerekeknek karácsonyra, — amire vonatkozólag a lap igen helyesen kifogásolja, hogy János barátunk pótvárosatyai minőségét feltünteti a kis képeken.

Azután lapozzuk a régóta porosodó szenzációkat, az Andrássy-féle közgyűlés-feloszlatást, a Halmos— Polónyi-ügyet... Vagy az apróbb érdekességeket: így Pásztor Mihály könyve alapján megállapítja a most jubiláló lap, hogy a Lipótvárosban 123—125, a Terézvárosban 130—123, a Belvárosban 128—130, az Erzsébetvárosban ellenben 148—149 korona között váltakozik átlag szobánként a lakások bérc. Ez a, legnagyobb rekord, a, budapesti lakásuzsora terén! — állapítja meg B. Virágh Géza lapja.

Késik az István úti gimnázium építése, a Bajza uccát meghosszabbítják a Damjanich uccáig, a Mészárosok Ipar testületé egy koronáért hajlandó árulni a marhahús elejének kilóját, «automobil-bérkocsik» Budapesten (amelyek, a lap szerint, embereket fognak tiporni, miért is megelőzőleg gondoskodni kell a gyorshajtás szigorításáról), az Emmerling-féle hirdetési monopólium ügye, a vízmérő betéti társaság «üzelmeinek» feltárása; ezek a századeleji városházi élet kisebb szenzációi.

Egy-egy közgyűlési javaslat nem nélkülözi a pikantériát sem: így Bar any ay Sándor azért interpellál a közgyűlésen, amiért Ös-Budavára igazgatósága szabad jé gyekkel árasztja el a törvényhatósági bizottsági tagokat és kívánja, hogy az. összes szabadjegyeket a polgármester közigazgatási úton küldje vissza, A Független Budapest arról tudósít bennünket, hogy az. indítványt a közgyűlés — elvetette . ..

*

De vannak az ifjú hetilapnak olyan oldalai is, amelyek a ma is aktuális problémákat vetítik a nyilvánosság elé. Az 1907. év második számában And- rássy Gyula gróf belügyminiszter nyilatkozik a fővárosi törvény revíziójáról, megállapítván, hogy az új javaslat megszünteti majd a községi és a képviselői választójog közötti különbséget, eltörli a viri- lizmus intézményét, titkos lesz a szavazás, új beosztása lesz a kerületeknek, sőt: «Az összeférhetetlenségre vonatkozólag a legmesszebbmenő, legerélyesebb rendszabályok lesznek a javaslatban». Alig egy esztendőt jósol a miniszter a törvényrevízió végrehajtásának és íme, közel negyedszázad lett belőle!

Ugyanebben az évben a Községi Takarékpénztár felállítása mellett foglal állást a Független Budapest, amely «nélkülözhetetlen eszköze és gazdasági alapja a helyes községi szociálpolitikának».

A fővárosi törvény revíziója tárgyában ankétot is rendez a Független Budapest. Elsőnek Fülepp Kálmán főpolgármester nyilatkozik, aki szerint «a jelenlegi kormány át van hatva a reform szükségességétől» és komolyan foglalkozik az új fővárosi törvény előkészítésével. Vázsonyi Vilmos szerint a vi- rilizmus eltörlésével a közgyűlés szervezetének demokratikus átalakítására, a főpolgármesteri állás eltörlésére, a törvényhatósági közgyűlés elnökének a kormánytól való függetlenítésére van szükség. El- törlendő Vázsonyi szerint a Közmunkatanács, ki kell bővíteni az élettelen kerületi választmányok hatáskörét, a változott viszonyokhoz képest világosan és szigorúan szabályozni kell az összeférhetetlenséget, külön szabályozandó a városi üzemek jogállása: mintha csak a mai problémákat olvasnák a huszon- kétéves elsárgult ujságlapokról.

*

De abbahagyom az emlékezést, hiszen vége-hosz- síza .nem lenne. Az Olay-ügy, a Vásárpénztár megalkotása, a Légszeszgyár r. t. megváltása, a Népszínház ügye, a villamosközlekedési vállalatok dolga.. Minek folytassuk az emlékezéseket?

Az újságból, amely fiatal szerkesztővel és fiatalos hévvel indult el nagy és nehéz munkájára, jubiláns lap lett, ugyanazzal a szerkesztővel, és nem csökkenő fiatalos hévvel állja laptársunk ma is becsülettel a sarat. Huszonöt év! Egy egész emberöltő! Géza barátomnak a dér belepte a fejét, híres szemöldöke is szürkül már, de a szíve most is az öregkor határán fiatal, harcias és heves, mint a lapindítás, a nagy küzdelmek első hónapjaiban. Tévedtem előbb: nem egy emberöltőről van szó, egy egész emberéletről, B. Virágh Géza küzdelmes, sok gondot, sok örömet átélt eddigi életéről, amelyet a Magasságbeli még soká-soká hosszabbítson meg mindnyájunk örömére!

Doby Andor dr.,

az Uj Budapest szerkesztője.

Szeretni ezt a várost . . .

Huszonöt esztendő egy ország életében is számottevő korszak, de még nagyobb egy újság életében. Mikor a Független Budapest első példánya bekopogtatott a városházám,, még tíz esztendő hiányzott a világháború kitöréséhez . . .

Boldog, életerős, fiatal volt a város és nevető, bizakodó, hangos emberek éltek a Duna partján.. .

Az újság első tíz esztendején, egy Európa keletén születő új világváros friss lendületének, grandiózus programjának harsonása lett... Nágy-Budapest volt, a jelszó... A húszmilliós Magyarország kétmilliós Budapestje . . . Azután egyre zivatarosabb, egyre bo- nísabb, egyre feketébb és már-már örök éjszakába fulladó korszak krónikáit rótták a sorok, soha nem lankadó idealizmussal, mint ahogy most is hirdetik konokéin és makacsul a romokból kizsendülő élni akarást ...

... És e huszonöt év alatt soha sem szűnt, meg tanítani az embereket, ez az újság a város szer etetőre ... Ezt tartom én talán a legnagyobb értéknek, azok között, amik e negyedszázad granáriumában a hasábok terméséből felhalmozódtálí.

... A város szeretete.. . Mert — merem állítani

— kevesn szeretik igazán közülünk ezt a várost, legalább is kevesen, akik úgy szeretik, mint, Virágh Géza.

A béke boldog aranynapjaiban, s a, közelmúlt konjunktúrád idők tébolyodott, őrjöngő éjszakáin, a jókedv, a könnyelmű derű, egy kis könnyű mámor, a habzsoló élés városa, volt Budapest, ahol folyton jöt- tek-mentek, cserélődtek az emberek... A legtöbbnek az életében csak egy stációt jelentett ez a város. Néhány száz család., csak néhány ezer ember Pesten és Budán, az a „stokk“, amely ízig-vérig e város fiának vallja magát,, amelynek valóban bölcsőt, szülőföldet, mindent jelent. A többi sok százezer, akik vagyunk,

— csak úgy kerültünk ide valahonnan, örök vidékiek, vendégek, akiknek meg kellett tanulni szeretni ezt a hatalmas, szépséges, sokszor szívtelen és mégis bűbájos karavánszerájt...

A bécsieknek: „Wien, Wien, nur Du allein“ ... Párizst egyformán szerették a Napkirály udvaroncai, Robespierre, Danton, vagy Marat rongyos uceanépe, Napoleon „a Császára. Gárda legényei, a szajna- parti rongyszedő, a kis uecai gamin, a Quartir-latin