Független Budapest, 1911 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1911-10-30 / 43. szám
VI. évfolyam 1911. október 30. 43. szám. Budapest székesfőváros egyetemes érdekeit felölelő város-politikai és társadalmi lap. U A Budapesti függetlenségi és 4S-as párt. и valamint az összes fővárosi függetlenségi pártszervezetek HIVATAL ö S bAPJA, Megjelenik minden hétfőn, a szükséghez képest többször is. Előfizetési ára : Egész évre ..................................... 10 korona. Fé l évre _ ... ......... ................. 5 Főszerk esztő : Dr. SOMOGYI LAJOS. Felelős szerkesztő: B. VIRAGH GÉZA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VII., Wesselényi-utcza 41. Mindennemű levelek és előfizetési pénzek a laptulajdonos B. Virágh Géza czimére küldendők VII., Wesselényi-utcza 41. Szerkesztőség és kiadóhivatali telefon 88 — 98 Antiszociális várositás. A hatósági árubódék ügyének változatos fázisai és előrelátható bukása felszínre hozta a kommunalizálás tultengésének igen fontos és mélyreható kérdését. Azzal, hogy az ügyet levették a közgyűlés napirendjéről, a Folkusházy-féle javaslat sorsa meg- van pecsételve. Bennünket nem érdekel az a sok pikantéria és személyes jellegű torzsalkodás, amely az árubódék körül egészen váratlanul felmerült. A főváros minden barátja elégtétellel fogja tudomásul venni, hogy Bárczy István polgármester és a törvényhatósági bizottság egyik vezére: Vázsonyi Vilmos között a jó viszony — mely látszólag- meg volt zavarva — ismét helyreállott. Végre is óriási érdekek forognak kockán és aki Budapest fejlődését az utolsó évtizedben figyelemmel kiséri, az tisztában van vele, hogy a polgármester és Vázsonyi együtt- munkcílkocláscínak milyen szép eredményei voltak, hány nevezetes alkotás fűződik ehhez az együttműködéshez, mily értékes gyümölcsei voltak a két vezér kölcsönös együttmunkálkodásának. Az az inkább személyes jellegű perpatvar sem érdekel ehelyütt, amely Vázsonyi Vilmos és a szocialisták között ez ügyből kifolyólag kiélesedett. A demokraták vezére igazán el lehetett volna készülve hosszú közéleti pályafutása után arra, hogy a szocialisták részéröl hálára nem számíthat. Ezek az urak azt mondják, hogy sokat tanulnak, de annyi bizonyos, hogy — hamar felejtenek. Es ne csudálkozzék Vázsonyi, ha az első pillanatban, amikor nern az ő kedvük szerint cselekszik: azzal a brutalitással és igazságtalansággal támadnak neki, amelyet erről az oldalról már megszoktunk. A mostani ellenségeskedés legfeljebb meggyőzhette Vázsonyit arról, hogy a polgárság igaz érdekeiért való küzdelemben a szocialista pártvezetőkre és a munkásmozgalom iparszerü mestereire számi- tani nem lehet, ük mindent a kenyérkérdés — már mint a saját kenyerük — szempontjából néznek. Az egész incidens azonban alkalmat szolgáltatott arra, hogy végre tisztázódjanak a fogalmak abban a tekintetben, meddig mehet el a város a kommunalizálás terén. Amidőn nagy közüzemeknek az egész lakosság közszükségletét kielégitő, monopolisztikus vállalkozásoknak váro- . sitásáról van szó, mindig ott állottunk azok sorában, akik a kommunalizálás mellett foglaltak állást. Eíelyes volt a gázgyárak községesitése, a vásárpénztár várositása, a községi kenyérgyár felállítása ; helyeseltük a munkás- és bérház- épitési akciót, a városi villamos részvényeinek megvásárlását: mert mindezekben az esetekben a nagytőke kizsákmányoló hatalmával szemben érvényt kellett szerezni a közönség érdekeinek. De határozottan a kommunalizálási elv tulhajtá- sának, károsnak és mellőzendőnek valljuk azt, hogy a székesfőváros konkurrensévé csapjon fel a kisiparnak és a kiskereskedőknek bármely irányban is, mert ezeknek a gyengesége nem képesíti őket olyan kizsákmányoló hatalomra, amelynek ellenében egyedül a hatósági beavatkozás oltalmazhatja meg a lakosságot. És amint elleneztük annakidején, hogy a székesfőváros saját cipész- és zsebóra- műhelyeket létesítsen, azonképen most is perliorreszkáljuk azt a bizarr tervet, hogy a székesfőváros a drágaságot hatásági szatócs- üzletekkel és vásárosbódékkal akarja leküzdeni. Nem a szegény sarki kofa, a kis- füszeres, a gesztenyesütő és vásári boltos okozza a drágaságot, amely alatt ő maga csakúgy szenved, mint a vagyontalan néposztályok mindegyike. Es ha azt mondják, hogy a drágaság egyik oka a közvetítőknek az a hosszú láncolata, mely a termelők és a fogyasztók közé ékelődik, úgy azt kérdezzük, hogy miért akarja a város éppen azt az utolsó láncszemet — a kofát és a kiskereskedőt — feleslegessé tenni, amelynek a keresménye csak a keservesen megkeresett létminimum jellegével bir, holott a többi köz- beneső közvetítő, a nagykereskedő, a vállalkozó kikapcsolható anélkül, hogy ezzel a kisexistenciák ezreit tennök földönfutóvá. Mért akarja a város épen a kiskereskedőt pótolni és nem a nagykereskedőt ? Hát nem tudják-e még a városházán, hogy a városi lakosságnak épen legfontosabb rétege — mert a városi jelleget leginkább magában foglaló és kidomborító része — a kiskereskedő és iparos? Ezek ellen veszi fel a harcot a hatóság ? Ahelyett, hogy a községi politika erős polgárság megteremtésén fáradozna, az önálló gazdasági alanyoknak számát hatósági utón akarja csökkenteni, belekergetvén őket a bérmunkásság vigasztalan helyzetébe ? Idáig menni a kommunalizálásnak nem szabad. Nem a szatócsboltban és a kis kofaüzletben kell az ellenséget keresni, hanem egészen másutt: a latifundiumok hatalmas kastélyaiban, a kartellek irodáiban, a nagytőke és a vállalkozás fellegváraiban. De hogy a hatóság ezekkel összefogjon, ezeknek diktátuma szerint nagy vásárlónak álljon be, és csupán a kisexisztenciáknak csináljon konkur- renciát hatósági eszközökkel és éppen e halálraítélt rétegek adóhllérjeiböl: az nem lehet bölcs politika. Az ilyen kommuna- lizálásból nem kérünk. Ez nem felsegi- tése a gyengének, hanem jogfosztás, rablás. Ha valakinek telkére van szüksége a városnak közcélokból: azt megveszik vagy kisajátítják. Ha egy milliós vállalkozást kommunalizálni akarnak, úgy teljes értékével megváltják. Csak a szegény szatócsnak és kofának vegyék el az üzletét minden kártalanítás nélkül ? Csak a gyenge kisexisztenciáknak a tulajdonát ne védje a tulajdon szentsége? Csak arra nézve neismerjük a kisajátítás intézményét, akinek mindene, egész vagyona, jövedelmi forrása és megélhetési eszköze az a kicsi bolt, vagy az a kis tolókocsi ott a sarkon? Nem. Az efajta védence a kisembernek, amely a szociális érdek ürügye alatt ezer meg ezer kis- exisztenciát tesz földönfutóvá: nem lehet szociális politika. Ez a jogfosztó, kegyetlen kommunalizálás pusztuljon és soha többé fel ne üthesse mérges fejét a városházán. Az árubódék szerencsétlen ötletének feltalálójával szemben még csak az az egy enyhitő körülmény sem hozható fel: »etsi desint vires, tamen est laudanda voluntas 1«
