Független Budapest, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1908-07-06 / 27. szám

FÜGGETLEN BUDAPEST. a mely a Népszínház létesítésekor az ország szeme előtt lebegett, hogy tudniillik a magyar népszínmű és az egyéb népies jellegű ter­mékei a nemzeti drámairodalomnak hajlékot nyerjenek — teljesen elvész. Igaz u§van, hogy a Népszínház régtől fogva nem telje­sítette ezt a hivatását, de azért nem kevésbbé igaz. hogv valamicske mégis több a semmi­nél és hogy az a 30-40 népszinmüelőadás, a melylyel eddig áldoztunk a nemzeti szín­művészet oltárán, a jövőben egészen el fog maradni. És a magyar fővárosban az idegen ezentúl még hébe-korba sem láthat a szín­padon magyar alakokat, magyar miliőt és magyar szellemet. A Nemzeti Színház szempontjából a meg­oldás feltétlenül megfelelő. Apponyi néhány szóval teljesen bebizonyította, hogy a Nép­színház kibérlése reá nézve egyetlen expe- díens volt a Nemzeti Színház régóta vajúdó kérdésének elintézéséhez. Egyébiránt az állam­nak az a kötelessége, hogy a gondjaira hízott színház dolgát mentül jobban kezelje és a közoktatási kormánynak csak gratulálni lehet ahhoz, hogy megépíttetheti az uj Nemzeti Színházat és ezenközben is teljesen megfelelő helyen folytathatja a Nemzeti Színház nagy misszióját. Apnonyit tehát ezért a megoldás­ért csak dicséret illetheti. Másként áll azonban a dolog a főváros hatóságára nézve. A főváros a Népszínházát úgyszólván ajándékba kapta az adakozóktól, úgy hogy tulajdonképen ugyanolyan gonddal és felelőséggel lett volna köteles kezelni ezt a színházat, mint akár egy alapítványt. Éppen ebből a szempontból nem is volna meg­engedhető. hogy a Népszínházban hosszabb időn át más színház tartson előadást. Igaz, hogy a népszínházi bérlők ügye nagyon rosszul áll, és egyik a másik után pusztult bele a vállalkozásba. De ennek a vajúdásnak igazi oka és előidézője maga a főváros. A felelősség elhárítása okából egy lehetetlen szervet teremtett magának a főváros a Nép­színház ügyeinek ellátására: a népszínházi bizottságot. Ez a bizottság a typusa a tehe­tetlen, cselekvésre képtelen, mindent elodázó bizottságoknak, amelyekről tudvalevő dolog, hogy a rábízott ügyeket el szokták temetni. Nem akarunk e helyütt újabb taglalásába bocsájtkozni a népszínházi bizottság egyes bűneinek, mert hiszen ezek már átmentek a közludatba. De annyi bizonyos, hogy itt Buda­pesten, a főváros legforgalmasabb helyén, az országban kétségtelenül legnépszerűbb színház vagy másfél évtizede tengődik; egyik krízis a másikat éri és valamennyi nagv bot­ránynyal kapcsolatos. Igazán vakmerő elszánt­ság kellett hozzá a szegény színészektől, hogy ehhez a színházhoz elszerződni merjenek. Már néhány év óta minden nyáron meg­ismétlődik a népszínházi személyzet anyagi bajainak és exisztencziájának nyilvános per- traktálása, és mire megtartják a nyilvános záporpróbát, a Népszínház olyan biztos pon­tossággal hekövetkezik, mint például a fiumei czápa. Itt a bajnak mélyebben kell gyöke­reznie. Mert az lehetetlen, hogy egy ilyen színház ne kapjon megfelelő vállalkozót ak­kor, a mikor köröskörül a magánszínházak egészen szépen boldogulnak. Ez a népszínházi bizottság minden egyes alkalommal szinte kiválasztotta a legalkalmatlanabb pályázót és szinte elmaradhatatlan kelléke volt a Nép­színház elnyerésének, hogy a győztes pályázó valahogy ne legyen anyagilag megbízható. így azután természetes, hogy a Népszín­ház nem igen skrupulózus üzérek és uzso­rások. úgynevezett pénzemberek domíniuma lett, és a Hosztalek-ek típusa szinte elválha tatlan kísérője lett a népszínházi direktorok­nak. Ma egy magánuzsorás, holnap egy szin- házjegybérlő, majd ismét egy főruhatáros férkőzött be az igazgatói szobába, az igazga­tóknak anyagi lekötöttsége folytán. Porzsol­tnak is, Vidornak is megvolt a maguk liá- lint-ja. És a viszonyokkal ismerős minden ember már előre tudta, hogy Mádernek, is meglesz a maga pénzügyi szárnysegéde. Csak a népszínházi bizottság nem tudta. Nagy kommunalista tudósok már-már hirdetni kezdik, hogy a Népszínház fátuma az a bizonyos házi kezelés. Pedig ez nem is igaz. A Népszínházát a bizottság nem há­zilag kezeli, legfeljebb házilag belső intrikák és ügyeskedések közepette juttatja oda egy- egy bérlőnek. Persze mindig a legrosszabb­nak. De ennyi kudarcz után már igazán két­ségtelen, hogy sem a színházat nem kell be­szüntetni, sem a bérleti rendszert nem kell eltörölni, hanem a kanapét kell kidobni: a népszínházi bizottságot. Annyi fiaskó után igazán rászolgált ez a bizottság arra, hogy kimondják felette a halálos Ítéletet. A Népszínház sok port felvert ügye ma abban kulminál, hogy a személyzet a nagy hasznot zsebrevágó spekuláns ellenében tel­jesen hozzájusson a maga jogos végkielé­gítéséhez. Apponyi gróf korrektsége és mél­tányossága ez egyszer véletlenül segítségére jön az utczára kidobott művészi személy­zetnek. De ne titkoljuk el, hogy erről gondoskodni lulajdonképen a fővárosnak lett volna kötelessége és valóságos szégyen­foltja ennek a fővárosi adminisztrácziónak, hogy az ország íővárosa egyetlen színházá­nak a személyzete állandóan a levegőben lóg, kitéve egy-egy gyenge vagy rosszakaratú spekuláns kénye-kedvének. Ha a Nemzeti Színház vendégesztendői le­járnak, a mostani esetből le kell szűrni a tanulságot. A Népszínházát a jövőben nem szabad többé odaadni olyan vállalkozónak, a ki igen nagy és teljesen megfelelő anyagi biztosítékot nem nyújt a személyzet exisz- tencziáját és jövőjét illetőleg. Inkább zárják be. a Népszínház kapuit, semhogy ez a tár­saság minden esztendőben kinn az utczán játsza végig a szélnek eresztett emberek bus tragédiáját. A Nemzeti Színház bevonulása a legjobb alkalom arra, hogy a népszínházi bizottság­gal végre leszámoljunk. Az a pár esztendő, mialatt a Népszínházban a Nemzeti Színház játszik, borítsa rá végképen a feledés fátyo­lét erre a szerencsétlen bizottságra. Közvilágítás. — Levél a szerkesztőhöz. — Igen tisztelt szerkesztő Uram ! A Füg­getlen Budapest ez évi junius hó 30-án meg­jelent 26. számában humoros alakban fog­lalkozik a főváros közvilágításának ügyével és oda konkludál, hogy bizony ez a mi szép séges fővárosunk voltaképpen sötét város, amelyre már nagyon is ráférne a villamos ívlámpák tündéries fénye. A humoros czikk sok igazságot tartal­maz ugyan, de voltaképpen való, czélja: a mulattatás érdekében nem mentes a túlzá­soktól, sőt ennek a czélnak az érdekében nagyon is rikító színeket alkalmaz. Bármit is mondjon azonban a szerkesztő ur svéd barátja (ezelőtt az ilyen barátok min­dig angolok voltak), én kimondom az igaz­ságot. hogy Budapest közvilágítása nem hiá­nyos, még kevésbé szegényes. A közvilágítás gondozása a főváros ható­ságának mindenkor kiváló gondja volt. Nem szólok most arról, hogy Budapest volt egyike azoknak az európai városoknak, a melvek a gázvilágitást leghamarabb berendezték, csak arról akarok néhány szóban válaszolni a „svéd“ urnák, hogy közvilágításunk a leg­utóbbi néhány év alatt is mennyire fejlődött. Ezelőtt tiz évvel még az összes utczai lámpákban az úgynevezett „pillangó láng“ égett; ma a főváros területén lévő mintegv tizennyolczezer légszeszlámpa mindegyike Auer-rendszerü égőtestekkel van fölszerelve. (Mellesleg megjegyzem itt, hogy az Auer- égőket is Budapesten alkalmazták először a közvilágításnál.) Ha már most tudjuk, hogy egy pillangó- égő fényerőssége 14 angol gyertyafénynek felel meg, ellenben egy Auer-égő 60—80 gyertyafény erejű világosságot terjeszt: köny- nyü elképzelnünk, hogy mily óriási haladás történt néhány év alatt a főváros közvilágí­tása terén. A lámpák meggyújtása és eloltása az évnek minden egyes napjára pontosan meg­állapított naptár — világítási naptár — sze­rint történik, az pedig, hogy a holdvilágos éjszakákon nem gyújtják meg a lámpákat, egyszerű „svéd“ mese. Az utczai lámpák a város belső részé­ben átlag 12—40 méter távolságban vannak egymástól. A nagyobb középületek előtt, fon­tosabb útvonalak keresztezésénél 3—5 ágú nagy kandeláberek vannak, egy lámpában három lángzóval. Az ilyen nagv kandelábe­rek tehát 400—500 gyertyafényerőnek meg­felelő világosságot terjesztenek. Természetes, hogy mint minden téren, a közvilágítás terén is fokozatos a haladás. Ha tehát nagyban és egészben el is mond­hatjuk, hogy a fővárosnak a föntebbiekben vázolt közvilágítása különös panasza, nem ad okor: ezzel korántsem mondottuk még azt, hogy most már álljunk meg és ne. ha­ladjunk a korral. És a főváros valósággal nem is állapo­dott meg ezen a téren. Csak a legutóbbi időben történt intézkedés az úgynevezett invert (függő) gázvilágitás kipróbálása iránt és ebben a modern, tetszetős rendkívüli fényerejü világításban már néhány hét múlva gyönyörködhetik a nagyközönség. A villamos közvilágítás berendezése sem tartozik ma már az utópiák birodalmába. Ez pusztán pénzkérdés; minden azon múlik tehát: mikor lesz a főváros abban a hely­zetben, hogy a inai 700,000 koronán kívül még további 3—400,000 koronát fordíthat a közvilágításra. Tiz évi stagnálás után a főváros pénz­ügyi helyzetén a javulás jelei mutatkoznak. A hivatott városi tényezők szakavatott rend­szeres munkálkodása és a kormány hathatós támogatása mellett remélhetőleg egy-két év múlva teljesen rendben lesznek a financziák és akkor sok mindenről lebet és kell majd gondoskodni és akkor ki lehet elégíteni a kritizáló hajlamú — svédeket is. Dr Kemény Géza, fővárosi fogalmazó.

Next

/
Oldalképek
Tartalom