Az Erzsébetváros - Független Budapest, 1907 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1907-08-13 / 33. szám
2 FÜGGETLEN BUDAPEST. a sok hulladéktól, úgy hogy már a sok piszkot is beveszi tésztának. Csakis igy történhetett, hogy egy szükséges dologgal, a közérdek köntösében odaléptek a nyilvánosság elé, hogy megnyittassák a »szeretett főváros« népének erszényeit és részvényeket jegyeztetnek velők. Csakhogy a nagyközönségnek már kezd kinyílni a szeme, látja, hogy a Saulusokból, habár verik a mellüket, nem lesznek Paulusok. Nem hogy az erszényét, de még a fülét sem nvitja ki a demokrata egyének proviziós énekeire és tantiem-dallamaira. Ők maguk lerontották a hitet törekvéseik őszintesége tekintetében, mikor magukhoz öleltek és szerephez juttattak minden kiérdemesült panamistát A nagyközönség is elvesztette a hitét az irányban, hogy ők a »gründolást« a köz szempontjából és nem egyes »érdemeket« szerzett »nem politizáló demokrata« érdekében teszik. A nagy demokrata programúinak ime ennyi hitele van a nagyközönség előtt. Csak egy szomorú részlet van ebben a keserű kijózanodásban, hogy a »szeretett fő- város«-nak kell megadni az árát mindennek a sok farizeuskodásnak. Már maga a főváros czégére sem elég nagy, hogy fedezni tudja a kis »demokrata üzleti férfiak« inszolidságát. És nincsen annyi »szeretetük« a »szeretett főváros« iránt, hogy kisded hatalmas- kodásaikból kihagyják a fővárost, mint erkölcsi testületet. Ha már kikapcsolták a fővárost a nemzeti politika munkaköréből, hagyják meg legalább a maga ethikai értékében és ne fedezzék a maguk rut érdekhajhászásukat a főváros czimerével és ne járassák le a főváros hitelét és becsületét vállalkozásaikkal. Ha kimondták a határozatot, biztosítani is kellett volna az eredményi. A főváros becsülete nem demokrata programra, melyet el lehet majd házalni: az mindnyájunké, az a hazáé. Ne politizáljon a községi demokrata párt, jól van, de ne. fossza meg becsületétől, hitelétől, hitelképességétől az ország fővárosát. A vásárpénztár részvénytársaság alakításának kudarcza tisztán a demokrata uralom erkölcsi értékének rovására Írandó. Sajnos, hogy még a felelősség tételét sem valósították meg a demokrata programúiból, mert a kudarczért mindjárt helyt állhatnának, a nélkül hogv »politizálni« kellene. A pénzviszonyok és nagybankjaink. A szövetkezeti pogrom, melyet nagy pénzintézeteink rendeztek, feltárta hitelviszonyainknak összes betegségeit. Újból bebizonyosodott, hogy előkelő u. n. vezető bankjaink a széles rétegek: a kisiparos és kisebb kereskedő hiteligényével egyáltalán nem törődnek. Szinte iz- gatóan hat a méltóságos bankdirektor urak flegmája, a melylyel egy általános szövetkezeti válságnak s ezzel kapcsolatban a kisemberek gazdasági pusztulásának elébe néznek. Ha rajtuk múlna, ők ugyan az ujjuk körmét sem mozgatnák meg e válság elhárítására, mely, biztosan megmondhatjuk, nem fog bekövetkezni, lévén a sokat ócsárolt szövetkezetek túlnyomó része elég jól megalapozva és ezenfelül a hitelszervezet középső fokain: a kisebb bankok és takarék- pénztárak, a lekicsinyelt u. n. »törpebankok« támasztják meg az itt-ott roskadozó falakat. A szövetkezeti pogrom mindössze néhány csekély- számú szövetkezet életét fogja kioltani, s ezekért az egész gyenge és szoliditás híján lévő nyuz- dákért igazán nem lesz kár. Túlnyomó zöme azonban a szövetkezeteknek ép bőrrel fog kikerülni abból a zsákutczából, a melybe a nagy pénzintézetek jóvoltából belekerültek. A méltóságos bankvezérek mostani magatartásából azonban üdvösséges tanulságokat meríthet a főváros lakossága a jövőre nézve. Az első az, hogy a kisember egyáltalán nem számíthat a nagy pénzintézetekre, holott a legutolsó kofa is azokba hordja bele a megtakarított filléreit. Vérláziló dolog az, hogy ezek a milliós intézetek, melyek tisztára az apró tőkegyüjtők betétjeiből híztak fel ekkorára, mily fenhéjázó módon bánnak ama néprétegekkel, a melyeknek egész létöket és fényüket köszönhetik. A budapesti betevőnek szemében igenis szét kell foszlania ama nimbusnak, a mely a nagy betétvadász notabilitásokat övezi. Tanulja meg ez a közönség, hogy hibás üzletvezetés és a veszteségek lehetősége ép oly gyakori a nagy, hatalmas bankok világában, mint a kisebb, szerényebb takarék- pénztáraknál és szövetkezeteknél. Es ne játsza tovább is a balek szerepét, milliókat reábizván az őt semmibe sem vevő nagy intézetekre. Ha kissé beletekintünk az ilyen milliós bank rejtett kohóiba, megdöbbentő felfedezésre kell jutnunk. Bizony-bizony megesik, hogy a sokat kürtőit mobilitás daczára valamelyik 2—-300 millió idegen pénzt kezelő intézetnek nincsen egy félmillió pénzkészlete sem. Es bármely fényes lett légyen is a legutolsó mérlege, egy kisebbszerü roham is elegendő volna szükebb pénzviszonyok közt arra, bogy a bank ne tudjon betevői követelésének nyomban eleget tenni. Lássák be hát a fenhéjázó méltóságos urak, hogy az ő egész nagyságuk tisztára a betevőközönség jóakaratán és bizalmán alapszik, nem pedig az ő üzleti zsenialitásukon. Egy példa világossá teszi ezt. Egyik nagy bankunk saját tőkéi együttvéve 90 millió koronára rúgnak, a reá- bizott idegen tőkék összege 300 millió. Az összesen mintegy 400 millió koronából jó 250 millió a váltótárczába van fektetve, vagy 50 millió értékpapírokba, 75 miiló a jelzálogüzletbe, a hátralévő rész eloszlik a lombard- és egyéb üzletágakra. Hogy állunk itt a sokat hirdetett mobilitással szükebb pénzviszonyok között, mint a milyenek ma vannak? A jelzálogüzletbe fektetett tőke egyenesen el van ásva. A váltótárcza rögtön ősén pénzzé nem tehető, mert a szűk pénzviszonyok közepette ez lehetetlen. Az értékpapírok szintén nem válthatók pénzzé, mert mai nyomott árfolyamuk mellett ez rengeteg veszteséget jelentene. Minden mobilizálási kísérlet tehát rengeteg kárt okozna a nagy hatalmas banknak. Ha már most bármely oknál fogva a betevőknek csak egy ötödé megrohanná hirtelen a bankot és a maga 50 millióját visszavenné, a világnak leesne az álla a feletti ámulatában, hogy tulajdonképen milyen kicsike is az óriás. Éppen azért nem tanácsos oly nagy önérzettel fennülni a magas lovon és onnan lesajnálni a kisembert, a kinek a hátán kapaszkodik magasra a már most vagy a jövőben méltóságos »vezér« ur. A szűk pénzviszonyok súlyát ők nem kevésbbé érzik, mint a kisebb inlentállók megrohanják a kocsit. Éktelen káromkodás közepette a kalauz megrántja a csengettyűt, minekutána sikerült neki két ostromlói a kocsiról lelökni. A kocsi elrobog, a leszólni nem tudó utasokat magával vivén, az utczán maradt várakozók pedig elölről kezdik a várást és szitkozó- dást. Ezt Budapesten úgy hívják, hogy »fényes közúti közlekedés.« A flegmatikus policeman. Egy más lap a jenki publiczista naplójából. »Különösen feltűnt nekem, hogy semmiféle csoportosulásnál az utczákon rendőrt nem találtam. Ellenben éjjel az ürességtől kongó kávéházban gyakran megjelenik a budapesti policeman és egy bőrtáskát viselő feketeruhás pinczérről való halk suttogás után felhörpint két—öt pohárka sárgásszinü iolyadékot. Bennidőzése közben az utczán egy embernek a fejét beverték, a tettes pedig előkelő higgadtsággal tovább lejtett. A policeman értesülvén az esetről, megnyugtatja a körülállókat, hogy az áldozat nem halt meg, tehát nincs nagy°bb baj. A budapesti rendőr hidegvérét soha, még a legkritikusabb pillanatokban sem veszíti el. A gyakori villamos-elgázolások esetében higgadtan szemléli a vérében fetrengő áldozatot és nagy nyugalommal hallgatja az eset szemtanúinak előadását. Nehány percznyi tanakodás után besétál a legközelebbi kávéházba és onnan telefonon hívja a mentőket. Azután kihúzza a kardját és szétveri a kiváncsi szemlélőket. Magyar nyelven ezt a közrend helyreállításának nevezik.« Az alkalmatlan kövér. Amerikai utazónk személyesen akarván élvezni egy villamoskocsin való utazást, reggel öt órakor, fiakeren kimegy egy végállomásra, a hol csakugyan kap helyet egy kocsin. Alig hogy megváltja jegyét, megjelenik egy aranyzsinóros sapkáju kövér ember és kíváncsian fürkészni kezdi a jegyet. Az ut további lefolyását ekként írja le barátunk: »Csakhamar zsúfolva van a kocsi annyira, hogy a kabátom gallérjába fűzött gombostű zavarba jött, hová essék le. Alig mentünk egy darabot, megint jön egy aranysapkás ember, a ki her- kulesi erővel tör magának utat a heringekké préselt utasok közt, élénk kíváncsiságot tanúsítván valamennyinnek jegye iránt. Egy ur nem respektálván az igen kövér kíváncsiskodó óhaját, kijelentette, hogy az imént tépték le nyolczad- szor a jegyéből az utolsó darabkát. A kövér szigorú erre elöszólitja a kalauzt, hogy adjon jegyet a vakmerőnek. A vakmerő azt kiabálja, hogy nem vesz kétszer jegyet. Erre a kövér sipkás-ember kifelé lökdösi és gyömöszöli a vakmerőt, miközben két nő szoknyájából egy dara- bot letép és huszonhét tyúkszemnek heves szív- fájdalmat okoz. Kiczipelvén végre a vakmerőt a perronra, onnan egy jól alkalmazott alsófogással lelöki a lépcsőn, egyenesen az erre a czélra mindig készenlétben álló rendőr karjai közé. Mint értesültem, a kövér ur vádja nyomán az efféle vakmerőket a rendőrségen 100 koronával vagy behajthatatlanság esetén 10 napi elzárással szokás büntetni. Érdeklődésemet kielégítendő, kinyomoztam, hogy ezek a kövér sipkás bácsik ellenőrök, a kik a közönségre és a kalauzra egyaránt vigyáznak, hogy összejátszva meg ne csalják a magyar villamosvasúti trösztöt. Rendszerint a túlzsúfolt kocsikban szoktak csalók után nyomozni és kinevezésük feltétele, hogy 300 fontnál nehezebbek legyenek. A kövér felvigyázók ekként okvetetlenü! betöltik az űrt, mely egy-egy kocsin véletlenül megmaradt. Közbiztonság. A villamoskocsin való utazás után kimerültén lerogytam egy padra, mely éppen frissen volt festve. Sötét-kék ruhám gyönyörű zöld mintázást nyert ekkép; ily gyanús állapotban felszedett egy szemfüles policeman és közcsend elleni kihágás miatt bevitt az őr- szobába, a hol hat pofont és nyolcz rúgást, azonfelül húsz napi fogságot kaptam.« (—z—)
