A magyar ipar almanachja (Budapest, 1932)

I. rész - Fuchs Albert: Az aggkori és rokkantsági biztosítás

122

egész kézműves-rend becsületébe gázoló gyanúsítás. Mert arra még csak gondolni sem lehet, hogy kényszerbiztosítás kimondása esetén is más fizesse a járulékot, mint maguk a biztosítottak. Itt az állami támogatás alig lehet helyénvaló és valóban joggal kérdezhetné a fővárosi háztulajdonos, hogy hogyan jut ő ahhoz, hogy a vidék kisiparosságának aggkori megélhetését jelentős részben ő fedezze, vagy mi köze a vidéki földbirtokosnak a fővárosi kézműves öregségi gondjaihoz. Tehát csak arról lehet szó, hogy a kötelező aggkori biztosítással a kézműiparosságnak írjuk elő azt, hogy mi módon tartozik saját anyagi erejéből a maga egykori megélhetéséről gondoskodni. Lehet ezt a kényszert is érvekkel alátámasztani, amint azt is elő lehetne írni, hogy hány éves korban tartozik az önálló kézműves megnősülni és legalább hány gyermeket kell nem- zenie, mert a kézművesosztály társadalmi pozíciójának megőrzése és megfelelő utódok nevelésének biztosítása szempontjából ez igen fontos, azonban az ilyen gondolkodásmód közeljár a szocialista észjáráshoz és a polgári elemek esetében fölötte aggályos.

Ha azonban ezektől a meggondolásoktól eltekintünk és abból a feb tevésből indulunk ki, hogy maga a kézművesiparosság követeli a kötelező nyugdíjbiztosítást — bár be kell vallanunk, inkább az iparos-nyugdíjról hallottunk és azt is gyakran abban a vonatkozásban, hogy ha tud az állam tisztviselőnek nyugdíjat adni, miért nem ad akkor az egész életükben becsületesen dolgozó kisiparosnak is — akkor is igen alapos megfontolás tárgyává kell tenni, hogy mit mondjon ki a törvény kötelezően és mit bízzon az egyes egyedek saját belátására.

Nyilvánvaló és nem szorul bizonyításra, hogy akkor, ha a kézművesiparosságnak az aggkoráról akarunk gondoskodni, oda kell törekedni, hogy őt ezzel polgári mivoltában ne csökkentsük és lehetőleg el kell kerülni, ami az elproletárosításnak még csak a látszatával is bír. Ha pedig ez így van, akkor figyelembe kell venni a polgár önrendelkezési jogát legalább annyiban, hogy kinek-kinek saját életszínvonala szerint biztosítsunk nyugdíjat. A munkásnál ez a különbség automatikusan adódik a fizetések szerint ingadozó járulékok alapján, ahol a nagyobb keresetű ember természetszerűleg nagyobb nyugdíjat fog élvezni, mint a kisebb keresetű. Az önálló kis- és kézművesiparosnál pontosan megállapított jövedelem nincs, a tényleges jövedelmet senki sem ismeri és arra külső ismérvek alapján is alig lehet megbízhatóan következtetni. Legkevésbbé alkalmas a fizetett adónak az alapulvétele.

Tehát magára a biztosítandó egyénre kell bízni annak a díj fokozatnak a megállapítását, amelybe tartozni akar. Tovább is kell azonban mennünk és nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a kisipari tevékenység nem fosztható meg teljesen vállalkozási jellegétől sem és annak, aki bizonyos életkor elérése után nem évi járadékot akar élvezni, hanem egyszerre egy kerek összeget óhajt kezéhez venni, hogy annak segélyével üzemét bővítse, annak vezetését fiára vagy vejére hagyja és maga csak a nyereségből és beruházott pénzért kamatot kapjon, ezt lehetővé is kell tenni. Ennek pedig csak az az egyik módja van, hogy az állam ne ragaszkodjék a Társadalombiztosító Intézetnél való tagságához, hanem elégedjék meg a biztosítási kényszer kimondásával, ennek követését ellenőrizze, de engedje meg azt, hogy ennek a kényszer-