A magyar ipar almanachja (Budapest, 1932)
I. rész - Dálnoki-Kováts Jenő: Koszorús mesterek
99 ború utáni idők óta sűrűn látjuk a kiállításokon. Művészi kivitelű, tömő, búgó és érces hangú harangjai mindenütt érdeklődést keltenek. Az 1921-ben és 1923-ban rendezett vasipari kiállításon Szlezák László harangjai aranyérmet hoztak mesterüknek, számos vidéki kiállításon további aranyérmeket szerez, az I. Kézműipari Tárlaton a kereskedelmi kormány díszoklevéllel tüntette ki és az 1928. évi III. Országos Kézművesipari Tárlaton rendezett aranykoszorús mesterverseny keretében Szlezák László lett Magyarország aranykoszorús harangöntőmestere. Szlezák László nemcsak kiváló iparos, de derék, jószívű ember is egyben. Nem egy kis falusi templom, amelynek hívei nem vehettek maguknak harangot, jutott haranghoz Szlezák mester jótékonysága révén. A Pápa Őszentsége tehát nemcsak lelkes munkásságát, de számtalan adományait is honorálta akkor, amikor őt a „Pro Ecclesia et Pontifice“ érdemkereszttel tüntette ki. TIRINGER FERENC mülakatosmester. 1875-ben szül. Sárbogár- don. Elemi iskolái elvégzése után egyik sárszentmiklósi gépészkovácsnál tanonckodik, de törekvéseit az itt megadott szűk keret nem elégíti ki, miért is 1894-ben felkerült Budapestre. Nagy szerencséje van, mert Magyarország akkori legkiválóbb mesterénél, Jungfer Gyulánál nyer alkalmazást, ahol megszereti a műlakatosságot és elhatározza, hogy annak tökéletes elsajátítása céljából külföldre utazik. Már 1896-ban Bécsben van, ahol nappal egyik jeles műlakatosmesternél dolgozik, az esti órákban pedig szaktanfolyamokat hallgat. De Tiringernek ambícióit az nem elégíti ki, tovább vándorol a műlakatosipar hazájába, Németországba és Münchenben helyezkedik el elsőrangú cégeknél. Természetesen itt is felhasználja estéit tanfolyamok hallgatására, mikor pedig annyi pénzecskét ösz- szetakarít, hogy egy ideig foglalkozás vállalása nélkül is fentarthatja magát, nappali tanfolyamra iratkozik be, amelynek elvégzése után ismét állást vállal. Ez így megy több éven keresztül, amikor az üzemi munkálkodást és takarékoskodást felváltja a tanulás és nélkülözés ideje. 1902 elején Tiringer Manheimba megy, ahol egyik nagyobb cégnél már mint csoportvezető nyer alkalmazást. Kisebb kirándulás Franciaországba, majd vissza Berlinbe, ahol már mint művezetőt látjuk a derék magyar embert. 1903-ban egy kattowici üzemben készíti a cég kiállítási munkáit, amelyekkel annak, a német vasipar óriási részvétele dacára, az első díjat szerzi meg. A külföldi sikerek, valamint a tanulmányút befejezett volta arra késztetik Tiringert, hogy az önállósításra gondoljon. Hazautazik Budapestre, itt mint vendéglátó beiratkozik a Magyar Iparművészeti Főiskolába, ahol egy pályázaton első díjat és dicsérő oklevelet nyert. A következő évben Tiringer és Teichner cég alatt Budapesten műlakatos műhelyt nyit, de a társulás nem válik be és a cégből rövidesen kilépve, a pozsonyi állami fémipari szakiskolában nyer mint művezető alkalmazást. 1907-ben innen is kilép és Kecskemétre költözik, ahol nagy képességeinek kifejtésére természetesen igen szűkös keretek állnak rendelke- kezésére. Az a férfiú, aki külföldön a legjelesebb műhelyekben munkájával elismerést váltott ki, Kecskeméten szánalmas mosolynál egyebet nem tudott elérni. A szívós magyar ember ekkor a lehetetlennel határos cselekedetre szánta el magát. Kecskemétről szállított Ausztriába és Németországba ornamentális és figurális műlakatos munkákat. Az, aki ismeri 7*
