A magyar ipar almanachja (Budapest, 1931)
I. rész - Dálnoky-Kováts Jenő: Koszorús mesterek
88 rangot. Egyébként a benfelitesek akkor igen nagy jövőt jósoltak nekem — az akasztófával kapcsolatban. Tizenegyéves koromban az édesapám elég érettnek látott a kenyérkereső munkára, melynek értelmében be is fogott a műhelyében inasnak. Ezt könnyen megtehette, mert a munkához teljes ambiciót éreztem és mert akkor már elvégeztem a hat elemi iskolát. Örök rejtély marad előt- ■ tem, hogy miként ugorhattam át egy évet, holott nálam ostobább tanuló alig volt a faluban. Tán egy fiúra emlékszem, ki túltett még rajtam is. Úgy tudom, hogy őt azóta megválasztották Gután bírónak. Tanonckodásom tizenhatéves koromig tartott. A munkát szerettem, mely sokszor reggel 4-től este 11-ig tartott. Ám akkor még nem voltak nyolc óra munkaidőt parancsoló szakszervezeti törvények. Az elemi iskolában tanúsított ténykedésemmel ellentétben, akkor már szerettem a szép és jó, de legfőképpen a tudományos és szakkönyveket, melyeknél sokszor állítottam fel magamnak önálló teóriákat is. Hencz Vilmos alkotása Az ipariskola, de különösen apám tanai nyomán, abban az időben festészettel is foglalkoztam, mely körülménynek nagy része volt abban, hogy felszabadulásom után közvetlenül elhagytam a szülői házat. Ugyanis — minden bizonnyal túlbecsülve képességeimet — elég- merész voltam képmegrendeléseket is lebonyolítani. Az ebbeli művészetemnek első komoly megnyilvánulása egy kocsmai címtáblán domborodott ki, melyre egy mulató magyart kellett festenem. A mulató magyarnak azonban igen savanyúra sikerült az arca. Ugyancsak akkor ért az a megtiszteltetés, hogy a főtisztelendő úrtól, egy, a falu végére felállítandó feszület megfestésére kaptam megbízást, annak ellenére, hogy vele gyakran kerültem konfliktusba — úgy emlékszem — templomkerülés címén. Természetesen a feszület is elkészült és szintén akaratom ellenére, a plasztikai és egyéb hibákon kívül, még az a botrányos hiba is jelentkezett, hogy az arcra nemcsak hogy a megfelelő fájdalmas áhítatot nem tudtam reá varázsolni, de egyenesen a legderül- tebb hangulatot fejezte ki. Eszerint tehát, a nem valami fényesen sikerült feszületen maga a főtisztelendő is nevetett és csodálkozott azon, hogy a kép nem hangosan kacag. De azért a feszület mégis csak kikerült a falu végére. Épp itt volt aztán a baj, mert az elfogultabb hívők között az a téves nézet alakult ki, hogy én a csúfságot szándékosan követtem
