A magyar ipar almanachja (Budapest, 1931)
I. rész - Fuchs Albert: Az aggkori és rokkantsági biztosítás
72 vagyis heti 21.— pengő; ez aránylag megfelelő járadék volna és az átlagos heti kereset mintegy felének felelne meg, de ezt a magyar statisztika szerint csak aránylag kevesen élvezhetnék, mert csak néhány százaléka a munkásoknak éri el a 65-ik életévet és aránylag magas heti kereseteket vettünk alapul. Az átlag tehát sokkal kisebb járadékot fog kapni. Az állami hozzájárulás elégtelensége a legfőbb kifogás a törvénnyel szemben, illetve ez az a pont, az az archimedesi sarok, amely a következmények kialakulásánál döntő módon fog latba esni. Ha a törvény egészségvédő intézkedései, illetve azok a gyógyító eljárások, amiket részben az új járulékok hozamából a miniszter rendszeresíttetni szándékol, kellő hatással lesznek a betegségi mulasztások csökkentése és az átlagos életkor meghosszabbítása terén, akkor a kitűzött célt talán így is el lehet érni; félő azonban, hogy ez kisebb mértékben fog bekövetkezni, mint ahogy az a szociális béke biztosítása szempontjából indokolt volna. Mondottuk, hogy az új biztosítási terhek és maga az egész rendszer elsősorban a kézműiparosság soraiban fog súlyos válságok kútforrásává válni. Ennek a rendnek az egzisztenciája érdekében, jól felfogott állami, nemzeti és társadalmi politikai okokból hathatós tevékenységet kell kifejteni. Ki kell bontani a józan középosztály szociálpolitikai zászlaját és az állam, a’nemzet, a társadalom ezen értékes és valóban nélkülözhetetlen oszlopát minden célravezető módon támogatni kell, legalább is addig, amíg átesik a már most dúló és előreláthatólag még fokozódó krízisen és hozzászokik a modern technikai vívmányok alkalmazásához a nagyiparral folytatott versenyében. Mik a szükséges teendők? Maga a kézműiparosság — legalább a nyilvánosságra jutott állás- foglalások után ítélve — a saját aggkori és rokkantbiztosítását tekinti a legfőbb teendőnek, még pedig kötelező alapon. Nem akarunk abba a hibába esni, hogy eminenter gyakorlati kérdéseket elméleti okoskodások szemszögéből bíráljunk el, azonban lehetetlen rá nem mutatni arra az ellentmondásra, ami abban rejlik, hogy a kézművesipari rend egzisztenciáját a polgári önrendelkezés szent elvének szinte arculcsapásával kötelező aggkori biztosítással igyekezzünk megerősíteni. Kényszernek akkor, amikor a saját jövő mikénti biztosításáról van szó, csak ott lehet helye, ahol egyéni tehetetlenség, szűk látókör, általában gyámoltalanság vagy oktalanság ellen kell küzdeni. A munkásságnál más a helyzet, ott a munkaadót kell kényszeríteni arra, hogy a járulékokat levonja és saját hozzájárulásával kiegészítve befizesse, tehát olyan terhet vállaljon, melynek közvetlen előnyét csak aránylag kevés munkaadó látja be és közvetlenül nem a munkás áll kényszer alatt. De önálló polgárokról, önálló egzisztenciákról alig lehet feltételezni azt, hogy ők nem elég érettek arra, hogy saját jövőjük miként való biztosításáról gondoskodjanak, ilyen észjárás az érdekelt kisiparosság körében igen aggályos, kívülállók részéről pedig majdnem az egész kézműves-rend becsületébe gázoló gyanúsítás. Mert arra még csak gondolni sem lehet, hogy kényszerbiztosítás kimondása esetén is más fizesse a járulékot, mint maguk a biztosítottak. Itt az állami támogatás
