A magyar ipar almanachja (Budapest, 1931)
I. rész - Dr. Dobsa László: A kézművesipari szervezetek fejlődésének története, különös tekintettel a hazai viszonyokra
25 rnaskönyve a XVI. század elején a kézművesség céheiről még eképen: „saját céhükben és maguk között a kereskedők, kalmárok, szabók, szűcsök, vargák, tímárok és más mesteremberek is a fejedelem megegyezésével statútumokat hozhatnak, csakhogy ezek igazságosak és tisztességesek legyenek, mások jogaiban és szabadságában kárt ne tegyenek és sérelmet ne okozzanak“1) — a háromfelé szakadt országban, a török hódoltság, a folytonos kül- és belháborúk bizonytalanságai, az általánossá lett elszegényedés és a mind nyomasztóbbá váló drágaság közepette nemhogy az ipar egészséges továbbfejlődésének lett volna kedvező talaja, de fenmaradása maga is kétségessé vált. Csak a török- dúlástól mentes felsőmagyarországi városok s az önálló fejedelemséggé alakult Erdély városaiban élhetett a polgárság békés foglakozásainak és számíthatott verejtékes munkájának gyümölcseire is. A törökhódoltság másfélszázados ideje alatt új céhek alakulásával, légiek átszervezésével s az elavult céhszabályok kiegészítésével (ú. n. átírásával) jóformán csak a törökmentes szab. kir. városokban s a Királyhágón túl találkozunk s ezek a céhszabályok s ezeknek a városoknak jegyzőkönyvei, valamint az erdélyi országgyűlések rendelkezései már arról tanúskodnak, hogy a régi céherkölcsök meglazultak, a céhek mindinkább önösérdekek érvényesítésére törekszenek. Mindjobban háttérbe szorul a hitéleti és emberbaráti tevékenység s a monopóliumszerű helyzet anyagi kihasználása nyomul előtérbe — immár a közérdeknek s a kézművesipar egészséges fejlődésének egyenes veszélyére. A legfontosabb közszükségleti ipari termékek (különösen hús- neműek és pékipari termékek) árát hatóságilag kellett megállapítani s az inastartás korlátozása, a legények önállósúlási törekvéseinek erőszakos megakadályozása, a céhbe való felvétel mesterséges megnehezítése, a mesterek, legények és inasok számában a numerus clausus keresztülvitelére való törekvés a törvényhozást, a vármegyéket és a városokat végre is megfelelő rendszabályok igénybevételére, a legényeket pedig mind gyakoribb sztrájkra kényszerítik. A céhgyülések is elvesztik hagyományos pátriárkális jellegüket, inkább dorbézolásra fajuló, lakmározó alkalmakká lesznek. A régi céhbeli erkölcsöknek ezt a leromlását s általában a céhintézmény hanyatlását a politikai helyzet érthetővé is teszi. A. megélhetés megnehezült, a munkaalkalom megritkult, a kontárok (a céheken kívül álló mesteremberek, ú. n. hemplerek vagy himpellérek, stőrerek) elharapódzó iparűzése is mindinkább érzékenyebb károkat okoz; a magyar országgyűlés pedig iparügyekkel nem foglalkozhatik, mert gondját a törökhódítás elleni védekezés s az osztrák kormány mind erősebben jelentkező beolvasztási kísérleteinek elhárítása képezi. A zavaros időkben a török hódoltságtól mentes városok is súlyos megpróbáltatásoknak voltak kitéve és így az ú. n. ipari közigazgatás szinte kizárólagosan a céhekre maradt. A vármegyék ebben az időben csak a nemesség jogainak s az alkotmányos garanciáknak az oltalmazói; csak 16‘25-ben hoznak elsőízben törvényt,2) amellyel a vármegyei hatóságokat az iparcikkek árának időnkénti megszabására (limitálására, limitátió) utasítják. ’) Verböczy István Hármaskönyvét 1514-ben az országgyűlésnek bemutetta, az ahhoz hozzájárult s munkája királyi megerősítést is nyert, de mivel szabályszerű kihirdetése elmaradt, nem mint törvény, csak mint szokásjog szerepel. 3) 1625. évi XL. t.-c.
