A magyar ipar almanachja (Budapest, 1931)
I. rész - Dr. Dobsa László: A kézművesipari szervezetek fejlődésének története, különös tekintettel a hazai viszonyokra
13 zöket előállítókat, az agyagból készített edényeket stb.; ezeket a közszükségleti cikkeket azonban házilag állították elő; ezeknél a népeknél a csak fazekakat előállító fazekas, a csak fegyvereket előállító kovács, a csak őrlést végző molnár még ösmeretlen fogalom. A tudósok az ember első megjelenésnek idejét a földön százezer évnél jóval többre véleményezik; ebből az előttünk igen nagy időből sokezer esztendőnek kellett elmúlnia, míg az első kőbalta, csontból készült tű, kovaszilánkból csiszoltak és vesszőfonatra kent agyagból égetett bögre, állati inakkal varrt ruhaféle elkészítésének szükségére és mikéntjére az emberek rájöttek s csak ennek az általunk be sem tekinthető évsokaságnak íelénknyúló végén, az ú. n. történeti korban, fejlődött az ember észbeli tehetsége any- nyira, hogy a mindennapi életben nélkülözhetetlen tárgyak és eszközök tökéletesítésére, alkalmasabbá, sőt tetszetősebbé tételére is törekedjék. Bízvást megkockáztathatjuk azt az állítást is, hogy az ipari fejlődés lépést tartott egyes népek gazdagságával, elpuhultságával, fényűzésével, történelmi szerepük nagyságával; de éppúgy valószínű, hogy az ipar fejlődését a kényszerűség, az éghajlati viszonyok változása és zordsága, sőt az egyes népeknek a megélhetésért és a hatalomért folytatott küzdelme is előnyösen befolyásolta. Egész jól elképzelhetjük, hogy a cölöpépítmények lakója maga vágta ki azt a fát, melyből házát, annak padlóját és bútorzatát építette, faragta és hogy asszonya maga készítette ki az állatbőröket, hurkolta a hálókat, maga törte a kenyérmagokat, főzte és sütötte a vadat és halat, melyet a férfi önkészítette kőbaltájával, kőkésével és csonthorgával megszerzett s egészei* jól elképzelhetjük azt is, hogy a germán törzsfő az általa ejtett idegen fajú, eligázott s magasabb műveltségű rabszolgákkal készíttette azokat a nélkülözhetetlen és kényelmi tárgyakat, melyekre szert- tenni kívánt. Nem is kell élénk képzelődés ahhoz, hogy magunk előtt lássuk azt a szolgát, aki a faderekak faragásában olyan tökélyre tett szert, hogy azokból a házák oldalain, tetején, padlózatán kívül asztalokat, ír őket, hombárokat, teknőket tud kovácsolni és vájni s azt a másikat, aki az állatbőrből sarut, felső ruházatot és föveget tud készíteni s azt a harmadik társát, aki az ötvözött fémből, kovácsolt vasból kést, lándzsát, kardot, mellvértet, láncot, csattot, tűt kovácsol. Ezeknél: a rabszolgáknak az ügyessége és gyakorlata sokszorozodik meg évszázadok folyamán a fiaikban; ezek egyike-másika bizonyos ügyességekben különösen kitűnvén, differenciálódik az ősi faragó, irháié1dolgozó és kovácsipar s így keletkeznek az egyes különálló iparok, amelyeket a későbbi korokban a várakba és várak közelébe édesgetett udvarnokok, varnépek, szabadosok már önállóan és keresetszerüleg űznek. Az ősi faragóiparból lesz az ács, bognár, kerékgyártó, malomberendező, esztergályos és asztalosipar, — a kovácsiparból a lakatos, fegyverműves, lánckovács, rézműves, késtkészítő, csattos* sarkantyús, stb. iparok, — a tímárból a varga, szabó és kalapos stb. Történelmi tény, hogy a keleti népek, valamint az egyiptomiak, a görögök és rómaiak már nemcsak kényelmet, de pompát is fejtenek ki lakásaik berendezésében, életüket igyekeznek kellemessé is tenni; náluk az egyes használati tárgyakat már külön ezzel foglalkozó mesteremberek' készítik s ha Tut-ankh-Amen sírkamrájának kincseit látjuk, ha a kínaiak és hinduk ősi emlékeire, pagodáira és műremekbe készült elefántcsont-’
