A magyar ipar almanachja (Budapest, 1930)
I. rész - Dr. Dobsa László: A kézművesipari szervezetek fejlődésének története, különös tekintettel a hazai viszonyokra
48 társadalmi, gazdasági és közéleti megbeszélésekbe és értekezletekre, mint a kézműiparosok képviselője és feje — bevonassák. De lássuk magának a kereskedelemügyi minisztériumnak a mai ipartestületek fölött gyakorolt kritikáját1) : A megalakult ipartestületek igen különböző fejlődési’ fokokat értek él. Vannak ipartestületeink, amelyek számottevő anyagi, gazdasági és kulturális felkészültségükkel a kézművesiparosság életében jelentékeny, komoly tényezőkké küzdötték fel magukat és minden irányban eredményes tevékenységet fejtenek ki. De vannak ipartestületeink és pedig aránylag nagy számban, amelyekről a tárgyilagos bírálat csak azt állapíthatja meg, hogy tevékenységük sem az iparosság, sem a köz szempontjaiból nem jelent értéket. Az utóbbi jelenségnek fő okát abban kell keresni, hogy iparosságunk egy része sok helyen rideg álláspontot foglal el saját önkormányzati intézményével, ipartestületével szemben, nem szívesen hoz áldozatot ennek javára, a tagsági díjakat igen gyakran olyan összegekben állapítja meg, hogy azokból a legszükségesebbekre sem telik, hogy azok nagyon gyakran csak egészen alárendelt szerepet játszanak az ipartestület költségvetésében s az ipartestület más címen, a tanoncok szerződéseiért, szabadításáért stb. szerzett díjakból teremti elő azt a csekély összeget, amely az intézményt szegényes tengödéssel felszínen tartja ugyan, de egyáltalán nem elegendő ahhoz, hogy az ipartestület a reá háruló feladatokat megfelelően ellássa. Az ebbe a csoportba tartozó ipartestületek nem tartanak megfelelő képzettségű munkaerőt az írásbeli teendők elvégzésére, mert nem tud- jáJc kellően díjazni s az ipartestületi jegyző teendőit igen gyakran olyan egyénekre bízzák, akik csak a középiskola négy alsó osztályának megfelelő képzettséggel rendelkeznek, sőt gyakran csupán az elemi iskola elvégzését tudják kimutatni. Az ilyen fogyatékos előképzettségű egyénektől, egyes kivételektől eltekintve, alig lehet várni azt, hogy ipari törvényeinket megtanulják, azok szellemével megbarátkozzanak s azokat a a teendőket, amelyeket ipari törvényeink az ipartestületekre bíznak, kellően ellássák. Még kevésbé lehet arra gondolni, hogy az iparosoknak ügyes-bajos dolgaikban tanácsadóik legyenek, hogy a kézművesipar gazdasági érdekeit átérezve, ezeknek szolgálatában az ipartestület életébe komoly tartalmat, lendületet vigyenek. Az ilyen ipartestületeknél az ipartestületi jegyző személyében rejlő fogyatékosságokat az ipartestület elöljárósága sem pótolhatja, mert az elöljáróság tagjai az élet nehéz gondjaival küzdő iparosok lévén, a legtöbb esetben nincsenek abban a helyzetben, hogy hosszabb időt szentelhessenek rendszeresen az ipartestület nehéz ügyeinek. Abból a tényből, hogy az 188U. évi ipartörvénynek az ipartestületi intézményre vonatkozó rendelkezései mellett lehetséges volt az a fejlődés, amelyet ipartestületeink egy része felmutat, azt kell megállapítani, hogy azok a keretek, amelyeket az 188U. évi ipartörvény az ipartestületi intézmény részére megjelölt, nem akadályai ezen intézmény fejlődésének s hogy annak az okát, hogy ez az intézmény nem mindenütt váltotta be a hozzáfűzött reményeket, hogy fejlődésében nincsen egyenletesség, hogy a virágzó ipartestületek mellett ott látjuk a tengödőket, nem lehet az
