A magyar ipar almanachja (Budapest, 1930)

I. rész - Dr. tokai Oláh Béla: Kiállítások, vásárok, mintavásárok

240

veres kíséretet adnak, alkalmas vásári tereket létesítenek, szervezik a jogviták gyors eldöntését, szabályozzák a mérőeszközöket, a pénzt és a hiteléletet. Rövidesen bevezetett intézménnyé lesz (elsőízben olasz földön) a váltó, melynek közforgalmi jelentősége felbecsülhetetlen. A céhek kiváltságait több vásártartó helység kiváltságlevele az engedélyezett vásárok tartamára felfüggeszti. Egyszóval minden megtörténik a vásári forgalom élénkítése érdekében.

És valóban: a vásárok egyre szaporodnak s hovatovább a kereskedelem legfontosabb intézményei sorában foglalnak helyet. A világforgalom gócpontjaiban ezidőtájban keletkeznek a nagy világvásárok, amelyeken képviselve van úgyszólván minden ország s melyeknek joggal tulajdonított az egykorú felfogás nemzetközi szempontból is roppant fontosságot.

A középkorban, sőt az újkorban is igen nagyhírű világvásári helyek voltak: Nisnij-Novgorod, Kiew, Troyes, Majna-Frankfurt, Lipcse, St.- Denis, Páris, Lyon, Piacenza, Bologna, Sinigaglia, Mekka, Kiachta, Hurdwar; nálunk pedig főként Pest, Debrecen, Szeged és Miskolc.

Idő haladtával és a közállapotok konszolidálásával azonban e világvásárok jelentősége természetszerűleg csökkent. A mindegyre tökéletes- bülö közlekedési viszonyok között a kínálat és kereslet összetalálkozátsa csaknem állandóan lehetővé védik. A közgazdasági információs szolgádat és reklám igen különböző és igen hatásos módjai teszik lassanként lehetővé, hogy az áru forgalmazó piacra, a vevő pedig igényeinek, ízlésének legmegfelelőbb szükségleti cikkekre a vásári alkalmak kihasználása nélkül is előnyösen rátaláljon. A céhekben már régen stabilizált ipar mellett stabilizálódik az áruközvetítő kereskedelem is és a vásározó hírességek helyét egyre hódítóbb céltudatossággal foglalják le a „cégek“ a „vállalatok“, melyek méltán tekinthetők a mai világkereskedelem pionírjainak.

Emellett a vásárok régi, általános népszerűségén is csorbát ütött a közfelfogás. Az ökonomikus gondolkozás már-már panaszkodni kezd a vásárok látogatásával járó idő- és munkaveszteség miatt.

A puritán kálvinizmust követő Genf érdemes magisztrátusa már a XV. század utolsó évtizedeiben „korhely kedJs“-nek minősíti a vásározó népek — árusok és vevők — könnyelmű és céltalan pazarlásait. Münchenben az asszonyok — feleségek és anyák — esdeljelnek a férfinép vásárlátogatási lázának hatósági megfékezéséért. Szepes vármegye egyenesen a császárhoz (II. József) küld instanciát, melyben a vásárjog megszorítását kéri, mert nézete szerint a kézművesek nagyrésze nem dolgozik, hanem egész éven át vásárról vásárra jár. Debrecenben a „nagyvásárt“ asszonyi nyelvek gúnyolódása nevezi el „nagy szabadság“- nak, lévén csakugyan úgy, hogy a vásárra felgyülemlett tömegek teremtették meg azokat a sokszor éppen nem ártatlan örömöket, melyeknek élvezetére a vásár jó és bőséges alkalmakat nyújtott.

Akármilyen szemszögből is nézzük tehát ezeket a „sokadalmakat“ (kontempláris feljegyzések kedvenc kifejezésével élve), tény az, hogy a föntebb már részletesen tárgyalt okok elsősorban a világvásárokat, ezenkívül pedig az élet modernizálódása következtében szintén devalválódott gazdasági értékű országos vásárokat, az evolúció törvényeinek megfele-